Tíz éve írtuk (75.) - A legendás igazgató emlékei

A Soproni Erdészeti Technikum 1967 nyarán elutasította felvételi kérelmemet, így átirányítottak a Szántóba (Így hívták egykor a mostani Szent György Albert Gimnáziumot). Mivel családunkban tradíció volt a Balassi Bálint Gimnázium érettségije, és anyám ragaszkodott a tradíciókhoz, így az akkori igazgató, dr. Kiss Gyula – Gyuszi bácsi – segítségével beszuszakoltak ebbe a nagy múltú tanintézménybe. Őszintén megmondom, meglehetősen közömbös szorgalmú tanulója voltam az iskolának – bár, nem csak ennek… De fiatalok voltunk és szerelmesek, verseket írtunk, újságot, antológiát szerkesztettünk, és ellene szegültünk minden kötöttségnek, szabálynak. Persze, elődeink is így tettek, és mind az utánunk következő nemzedékek, a mai napig. 

Azt hiszem, ködbe vesző ifjúságomat is keresem, amikor becsöngetek Versényi Györgyhöz. Okos tekintete ugyanolyan vidámsággal csillan, mint harminc-egynehány évvel ezelőtt.

- Pedig megöregedtem – mondja minden keserűség nélkül – a nyolcvanadikat töltöm.

Születését tekintve nem, lelkében, minden gondolatában gyarmati. Nem, rosszul mondom, több annál: balassis. Ő tanár volt, én diák. Mindketten balassisok. Ez, és persze az azóta eltelt idő már régen feloldotta ismeretségünket a tegeződés megtisztelő örömében.

Hogyan lett belőled tanár Gyurka bátyám?

Érdekes, és hosszú út vezetett idáig. Eredetileg teológusnak tanultam. Szülőhelyemtől, Salgótarjántól csak egy rövid út vezet Egerbe. Magától értetődő volt tehát számomra, hogy ha teológia, akkor az egri papnevelő intézet. Itt voltam kispap egy ideig, de innen több kevesebb kitérővel Budapestre, a Pázmány Péter Tudományegyetemre kerültem, és mégsem lett belőlem pap, tanáremberré lettem.

Az ember azt hinné, hogy a Pázmány Péter Egyetem elvégzése után – főleg akkoriban – válogathat az állások között. Miért pont Balassagyarmat?

Én pontosan ötvenben kerültem Balassagyarmatra, tehát több mint fél évszázada. Friss diplomával a kezemben valóban volt választási lehetőségem, mégpedig Borsodnádasd és Balassagyarmat között. Mivel én salgótarjáni vagyok, Balassagyarmat neve többet jelentett nekem, és az idő megmutatta, hogy valójában mennyivel többet. Nagyon megszerettem ezt a helyet. Életem talán legnagyobb szerencséjének azt tartom, hogy ide kerültem. Itt ugyanis egy olyan nagyszerű tantestület volt, egyedülállóan nagy tanáregyéniségekkel, akiktől meg lehetett tanulni a szakmát. Nagy tévedés azt hinni, hogy az ember az egyetemen tanulja meg a pedagógiát. Tanárként nap, mint nap szembe kerültem egy megoldandó problémával, minden gyerek egy külön egyéniség, külön világ, úgyhogy én is rájöttem: a tanítást csak munka közben, és nem magadtól, hanem mások által lehet elsajátítani. A mai nemzedék már nem nagyon emlékszik ezekre a nevekre, de Szász Lajos, Dobó József, Németh Béla, Kovács László, Nagy Rezső mind hatalmas tanáregyéniségek voltak, akik életükkel tanítottak.

Érdekes, hogy latin – francia – görög szakosként magyart tanítottál, és főként igazgattad a Balassit. Mi vezetett téged ezekben az évtizedekben?

Én abban a korfordulóban voltam pályám csúcsán, amikor a középiskolai oktatásban mind szélesebb réteg tudott részt venni. Nehéz volt egy teljesen más rendszerhez szokott világot átvezetni egy új oktatási szemléletre. Amikor a szülők keze alól kicsúszik a nevelés, és azt főként az iskola veszi át, nem könnyű elismertetni az iskolapadot mint „második otthont”. Éppen ezért gondoltam úgy, hogy ha már „második otthon”, akkor legyen valóban otthonos. Tehát egész végig ez vezetett. Most, bár már nyolcvan éves vagyok,  még mindig ez hajt. A tanítás szeretete vezet arra, hogy szakkönyveket fordítsak, mert hiszem, hogy tanár és diák között munkatársi a viszony. Jó lenne, ha ezt a gondolatot mind több és több kollégának tudnám eljuttatni. Mert jó, ha minden tanár megjegyzi: csak annyi marad meg belőle, amennyit át tud adni másoknak.

Sztranyovszky Béla
2005. december 23.