Ha manapság egy egyszerű, mindennapi embernek, aki a
szomszédos közértbe két neylonszatyorral megy vásárolni és a lestrapált tizenöt
éves autót takarékossági okokból inkább a garázsban tartja, nos ha egy ilyen
állampolgárnak elveszik a kutyája, akkor ugyebár a megfelelő fórumokhoz fordul.
Gondosan összekuporgatott forintjaiból kinyomtat és fénymásoltat valahol egy
„körözést”, amit aztán felragaszt pár helyen, ABC-ben, művelődési házban,
neadjisten a helyi kocsmában. Ha valamivel tehetősebb az illető, akkor jöhet a
városi tévés, a napilapos hirdetés, szigorúan a legolcsóbb tarifájú keretben,
és a nyomravezetőnek is gondosan kigarasozza az összeget. Más kérdés, ha
törzskönyvezett, fajtiszta jószágról van szó, ilyenkor a díj magasabbra hág – miként
feltehetően a tulajdonos is magasabb jövedelmi kategóriába tartozik.
De mi történik akkor, ha éppen egy sztárnak, mondjuk
Győzikének veszik el féltett kincse, a család Buksija. Nos, akkor aztán a
média, különösen a bulvársajtó póriasabb fele máris szalagcímben közli a hírt,
hatalmas terjedelemben ecseteli, mekkora tragédia történt, szinte folytatásos
regényként közli, hogyan keresi férj-feleség, nagypapa, és a két lány az ebet.
Félreértés ne essék, egyáltalán nem Győzikéék szomorúságát
akarom megdorgálni, esetleg kifigurázni. Egyszerűen a jelenség az, ami
felháborító. Mert Mari néni kis fekete korcsa és a Győzike Buksija között nincs
különbség. Ugyanúgy kergetik a macskákat, ugyanúgy szeretik a cupákos
csontokat, ugyanúgy elcsavarognak, ha a gazdik véletlenül nyitva hagyják a
kertkaput.
Csak éppen a megítélés más. Mert a sztárok, azok sztárok –
és a kutyáik is.
H.H.
2005. szeptember 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése