Nincsen nagyon késő, háromnegyed
hat felé járhat, mégis teljes a sötétség. Lassan gurulok a Takarék utcában,
keresem e telefonon keresztül kapott információ alapján a házat: előtte tuják,
ormán zászló. Abban sem vagyok biztos, hogy ez a Takarék utca-e, ráadásul
mindenütt tuják és sehol zászló. Megállok a 43-as szám előtt. A házszámra talán
pontosan emlékszem, bár ebben a sűrű sötétben semmi sem biztos. Szerencsémben
bízva csöngetek. Babicz István nyit ajtót. Nem kell bemutatkoznunk, ismerjük
egymást, bár az utóbbi tizenhét évben alig-alig találkoztunk. Az 1980-as évek
utolsó két esztendejének láza, a megújulás-megújítás vágya, az élet
megjobbításának szándéka ültetett egy asztal mellé minket. István kitartott
akkor megfogalmazott céljai mellett, belőlem kikoptak a politikai ambíciók.
Pici szobába tessékel be. „A
barlangom” – mutat körbe enyhe mosollyal. Termetes íróasztal uralja a
helyiséget, rajta irattartók; az ablakra szerelt polcokon növények; a két falon
könyvek megnyugtató sokasága. Minden a helyén van itt, és – fűzöm tovább
magamban a gondolatot – az emberben is, aki ebben a környezetben él.
*Továbbra is aktívan foglalkozol
politikával? .
Hogy aktívan benne lennék a
politikában…azt így nem mondanám. Mindig is politizáltam, a magam módján. Úgy
szoktam mondani, hogy „vasárnapi politikus” vagyok. Mint ahogy annak idején,
összejöttek az emberek a mise után, megbeszélték a világ sorát, a vidék sorát,
a falu sorát. Mi is mindig összeültünk, megbeszéltük a dolgokat valamilyen
keretek között. Az első időkben az MDF-ben, később, 2002. őszétől a FIDESZ megyei kulturális tagozatában, ami akkor
alakult. Igazából ez olyan nagyon nagy munkát nem jelentett. Amire igazán
nagyon szívesen emlékezem, hogy részt vehettem az új közoktatási törvény előkészítésében.
S hogy a fogyatékosok úgy jelentek meg a törvényben, ahogy, abban talán nekem
is volt részem. A másik dolog, amiben közreműködtem, hogy sikerült egy kavicsot
bedobni a vízbe és hullámokat előidézni, azaz kissé felkavarni az addigi
állóvizet. A politizálás ilyen: nem jelszavak harsogása vagy melldöngetés,
hanem próbál az ember valamit tenni.
*Mikor, hogyan kerültél Szátokra?
Szátoki születésű vagyok, de már
nagyon régen elkerültem otthonról. Vissza 1974 őszén mentem, addig Horpácson
tanítottam. Igazából nem tudtam, hová is fogok kerülni. Az alatt az egy év
alatt, amíg Horpácson voltam, a gyermekvédelemről, a nevelő otthoni munkáról
valami pici kis sejtésem volt, és úgy tetszett is ez a terület. De
fogyatékosokkal? Én addig nem találkoztam, nem dolgoztam velük. Arra gondoltam,
hogy tanítok, hiszen eddig is tanítottam, aztán majd belejövök.
*Milyen gyerekek voltak akkor az
intézetben és milyenek most?
Enyhe fokban értelmi
fogyatékosok, de ma már ezt a terminust nem használjuk, úgy mondjuk, hogy „sajátos
nevelési igényűek”. 1958-tól működik az intézet, akkor még voltak enyhe és
középfokban sérültek. Ma már a szakma úgy fogalmaz, hogy „tanulásban
akadályozott gyerekek”. Ez jól kifejezi a státusukat, mert valóban, ha egy
csoportba állítjuk az ép értelműt és az enyhe értelmi fogyatékost, akkor
igazából az átlagember nem tudja megkülönböztetni őket, de a tanulásban
elmaradnak ép társaiktól. Nekik hosszabb idő szükséges, illetve bizonyos
tananyagokat, tantárgyakat lényegesen kisebb sikerrel lehet tanítani velük,
mint ép értelmű társaikkal. ’58-ban mindkét típus jelen volt, a 60-as évek
elején úgynevezett profiltisztítás keretében Szátokon maradtak az enyhén,
Cserhátsurányba kerültek a középsúlyosan fogyatékosok. Ők ez év szeptember
elsejétől ismét Szátokon vannak, mert a két intézményt összevonták. Azaz nem
összevonták. Egy érdekes helyzet alakult ki: mindkét intézményt június
harmincadikával megszüntették. Szátok megszűnt jogilag, Cserhátsurány
gyakorlatilag, de a szátoki intézmény a surányi jogutódja lett.
*1990-től tizenöt éven keresztül,
ez év június 30-áig igazgattad az intézetet. Kitüntetést is kaptál.
A Veres Pálné díjat vehettem át
augusztus 20-án. A Nógrád megyei Önkormányzat Oktatási Bizottsága dönti el,
kiknek adományozza. Egy évben három pedagógust tüntetnek ki ezzel a díjjal,
idén én is közöttük voltam.
*Hogyan tovább?
Nem igazgatok, nem tanítok. Végig
kell gondolnom az elmúlt éveket, átértékelnem dolgaimat. Továbbra is az intézet
gárdájához tartozom természetesen. A kollégium mellett működik két házunk, ahol
a nagyobb gyerekek laknak, mintegy családi közösségben. Az egyik ilyen háznak
vagyok a vezetője. Aztán… Majd meglátjuk…
***
Az intézetben hatalmas méretű
felújítások történtek a 2000. évtől kezdődően. Teljes rekonstrukciót hajtottak
végre az épületen, külső-belső tatarozást, tetőtér-beépítést. Az emeleten
kapott helyet a kollégium, a földszinten pedig a két tízszemélyes lakóotthon,
amit a volt igazgató „ház”-nak említ. Ennek egyikét bízták az ő felügyeletére.
A gyerekek gondjaikkal-bajaikkal hozzá fordulnak. Egy személyben kell apjuk,
anyjuk legyen, nevelőjük és barátjuk. 2002-ben adták át a „régi-új”
komplexumot, még Babicz István igazgatósága alatt.
Észre sem veszem a szemembe
világító fényszórókat, annyira elgondolkodtat ez a dolog. Miért kellett vajon
az átszervezést ilyen nyakatekert módon végrehajtani? Megszüntetni mindkét
intézményt, a dolgozói státuszokkal együtt, hogy egy nappal később, az egyik –
Szátok – főnixmadár módjára, hamvaiból újra éledjen? Nem lett volna simább a
cserhátsurányi intézetet egyszerűen hozzácsatolni Szátokhoz minden kacifántos
„de jure” (jogi) és „de facto” (tényleges) megszűnések, jogutódlások nélkül?
Aztán a volt igazgató Veres Pálné díjat kap. Nem értem. Ám most már vigyáznom
kell. Bánk után kanyargós az út, és sötét.
Akár a bürokrácia útvesztői.
Eszbéla
2005. november 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése