2015. december 4., péntek

Tíz éve írtuk (23.) - Szátoki emberi sorsok



Nincsen nagyon késő, háromnegyed hat felé járhat, mégis teljes a sötétség. Lassan gurulok a Takarék utcában, keresem e telefonon keresztül kapott információ alapján a házat: előtte tuják, ormán zászló. Abban sem vagyok biztos, hogy ez a Takarék utca-e, ráadásul mindenütt tuják és sehol zászló. Megállok a 43-as szám előtt. A házszámra talán pontosan emlékszem, bár ebben a sűrű sötétben semmi sem biztos. Szerencsémben bízva csöngetek. Babicz István nyit ajtót. Nem kell bemutatkoznunk, ismerjük egymást, bár az utóbbi tizenhét évben alig-alig találkoztunk. Az 1980-as évek utolsó két esztendejének láza, a megújulás-megújítás vágya, az élet megjobbításának szándéka ültetett egy asztal mellé minket. István kitartott akkor megfogalmazott céljai mellett, belőlem kikoptak a politikai ambíciók.

Pici szobába tessékel be. „A barlangom” – mutat körbe enyhe mosollyal. Termetes íróasztal uralja a helyiséget, rajta irattartók; az ablakra szerelt polcokon növények; a két falon könyvek megnyugtató sokasága. Minden a helyén van itt, és – fűzöm tovább magamban a gondolatot – az emberben is, aki ebben a környezetben él.
*Továbbra is aktívan foglalkozol politikával? .
Hogy aktívan benne lennék a politikában…azt így nem mondanám. Mindig is politizáltam, a magam módján. Úgy szoktam mondani, hogy „vasárnapi politikus” vagyok. Mint ahogy annak idején, összejöttek az emberek a mise után, megbeszélték a világ sorát, a vidék sorát, a falu sorát. Mi is mindig összeültünk, megbeszéltük a dolgokat valamilyen keretek között. Az első időkben az MDF-ben, később, 2002. őszétől a FIDESZ  megyei kulturális tagozatában, ami akkor alakult. Igazából ez olyan nagyon nagy munkát nem jelentett. Amire igazán nagyon szívesen emlékezem, hogy részt vehettem az új közoktatási törvény előkészítésében. S hogy a fogyatékosok úgy jelentek meg a törvényben, ahogy, abban talán nekem is volt részem. A másik dolog, amiben közreműködtem, hogy sikerült egy kavicsot bedobni a vízbe és hullámokat előidézni, azaz kissé felkavarni az addigi állóvizet. A politizálás ilyen: nem jelszavak harsogása vagy melldöngetés, hanem próbál az ember valamit tenni.
*Mikor, hogyan kerültél Szátokra?
Szátoki születésű vagyok, de már nagyon régen elkerültem otthonról. Vissza 1974 őszén mentem, addig Horpácson tanítottam. Igazából nem tudtam, hová is fogok kerülni. Az alatt az egy év alatt, amíg Horpácson voltam, a gyermekvédelemről, a nevelő otthoni munkáról valami pici kis sejtésem volt, és úgy tetszett is ez a terület. De fogyatékosokkal? Én addig nem találkoztam, nem dolgoztam velük. Arra gondoltam, hogy tanítok, hiszen eddig is tanítottam, aztán majd belejövök.

*Milyen gyerekek voltak akkor az intézetben és milyenek most?
Enyhe fokban értelmi fogyatékosok, de ma már ezt a terminust nem használjuk, úgy mondjuk, hogy „sajátos nevelési igényűek”. 1958-tól működik az intézet, akkor még voltak enyhe és középfokban sérültek. Ma már a szakma úgy fogalmaz, hogy „tanulásban akadályozott gyerekek”. Ez jól kifejezi a státusukat, mert valóban, ha egy csoportba állítjuk az ép értelműt és az enyhe értelmi fogyatékost, akkor igazából az átlagember nem tudja megkülönböztetni őket, de a tanulásban elmaradnak ép társaiktól. Nekik hosszabb idő szükséges, illetve bizonyos tananyagokat, tantárgyakat lényegesen kisebb sikerrel lehet tanítani velük, mint ép értelmű társaikkal. ’58-ban mindkét típus jelen volt, a 60-as évek elején úgynevezett profiltisztítás keretében Szátokon maradtak az enyhén, Cserhátsurányba kerültek a középsúlyosan fogyatékosok. Ők ez év szeptember elsejétől ismét Szátokon vannak, mert a két intézményt összevonták. Azaz nem összevonták. Egy érdekes helyzet alakult ki: mindkét intézményt június harmincadikával megszüntették. Szátok megszűnt jogilag, Cserhátsurány gyakorlatilag, de a szátoki intézmény a surányi jogutódja lett. 

*1990-től tizenöt éven keresztül, ez év június 30-áig igazgattad az intézetet. Kitüntetést is kaptál.
A Veres Pálné díjat vehettem át augusztus 20-án. A Nógrád megyei Önkormányzat Oktatási Bizottsága dönti el, kiknek adományozza. Egy évben három pedagógust tüntetnek ki ezzel a díjjal, idén én is közöttük voltam.
*Hogyan tovább?
Nem igazgatok, nem tanítok. Végig kell gondolnom az elmúlt éveket, átértékelnem dolgaimat. Továbbra is az intézet gárdájához tartozom természetesen. A kollégium mellett működik két házunk, ahol a nagyobb gyerekek laknak, mintegy családi közösségben. Az egyik ilyen háznak vagyok a vezetője. Aztán… Majd meglátjuk…

***

Az intézetben hatalmas méretű felújítások történtek a 2000. évtől kezdődően. Teljes rekonstrukciót hajtottak végre az épületen, külső-belső tatarozást, tetőtér-beépítést. Az emeleten kapott helyet a kollégium, a földszinten pedig a két tízszemélyes lakóotthon, amit a volt igazgató „ház”-nak említ. Ennek egyikét bízták az ő felügyeletére. A gyerekek gondjaikkal-bajaikkal hozzá fordulnak. Egy személyben kell apjuk, anyjuk legyen, nevelőjük és barátjuk. 2002-ben adták át a „régi-új” komplexumot, még Babicz István igazgatósága alatt.
Észre sem veszem a szemembe világító fényszórókat, annyira elgondolkodtat ez a dolog. Miért kellett vajon az átszervezést ilyen nyakatekert módon végrehajtani? Megszüntetni mindkét intézményt, a dolgozói státuszokkal együtt, hogy egy nappal később, az egyik – Szátok – főnixmadár módjára, hamvaiból újra éledjen? Nem lett volna simább a cserhátsurányi intézetet egyszerűen hozzácsatolni Szátokhoz minden kacifántos „de jure” (jogi) és „de facto” (tényleges) megszűnések, jogutódlások nélkül? Aztán a volt igazgató Veres Pálné díjat kap. Nem értem. Ám most már vigyáznom kell. Bánk után kanyargós az út, és sötét.
Akár a bürokrácia útvesztői.
Eszbéla
2005. november 11.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése