2015. december 4., péntek

Tíz éve írtuk (29.) - Kérdések és kételyek az utánpótlásról



Mostanában egyre több szó esik a www.handballnet.hu című internetes honlap fórumán a kézilabda utánpótlás helyzetéről. Ezek az itt zajló, nem egyszer éles hangúvá váló viták ösztönöztek arra, hogy megosszam az olvasókkal, hogyan is látom a három, nyugat-nógrádi szinten kiemelt csapatsportág utánpótlásának helyzetét.
Kezdjük a legnépszerűbbel, a labdarúgással. Köztudott, hogy röpke egy éven belül három osztályt zuhant vissza a balassagyarmati felnőtt futball, az NB I/B-ből meg sem álltak a megyei bajnokságig, onnan igyekeznek most mind feljebb kapaszkodni. A felnőtt foci színvonalesésével párhuzamosan a klub vezetői igyekeztek a korábbi magas szinten tartani az utánpótlás-nevelést. Hiszen a tizenhárom-tizenhét éves srácok, míg másodosztályú volt a BSE, olyan csapatokkal szemben vitézkedtek, mi több, rendszerint állták a sarat, mint a Vasas, a Ferencváros, vagy az MTK utánpótlásának második vonala. Sikerült is – immáron a Dózsa DSE „jogutódlásával” megmaradni az NB II-es küzdelemsorozatban, ami a gyerekek fejlődése szempontjából mindenképpen előnyös. Ugyanakkor a fiatalabbak, a hat-tizenét évesek számára a Bozsik-program és a különböző korosztályos versenyek, tornák állandó játéklehetőséget adnak. Rengeteg fiatal hódol a térségünkben a focinak, vidéki bázisok alakultak, vagy szélesedtek, elég, ha a Stayer László fémjelezte szécsényi iskolát, a Salgai György irányította rétsági apróságokat említjük, de jó példával szolgálhatunk más területekről is Őrhalomtól, Szügyön át Bercelig. 

Igaz, a Bozsik-program dotálja, támogatja is a trénereket, testnevelőket, edzőket, kisebb-nagyobb összegekkel, amiért ár nekik is megéri a munkát végezni. Ráadásul még a szülői zsebekből is csurran-cseppen nekik némi apanázs, már ahol a papák-mamák ezt így gondolják.
De.. Addig az egész rendszer alapelképzelése jó, hogy minél többen szeressék meg a labdarúgást, minél többen űzzék – ezáltal pedig a szervezők minél több pénzt kapjanak (!), ami nem mellékes, sőt rendszerfenntartó szempont –a labdarúgást, de ha eljutnak ezek a gyerekek az ifjúsági korig, már jócskán leszűkül a lehetőségük. Hiszen egyetlen NB II-es és NB III-as egyesület nem működik Nyugat-Nógrádban, s a pár tehetséges fiatalon kívül, akinek sikerül eligazolnia nevesebb klubokba Pestre, Vácra, a többség itt marad, és legfeljebb a falusi-kisvárosi nagyhangú törzsközönség előtt mutathatja be tudását. Ez pedig már egyáltalán nem fejlődés.
Ami még inkább elszomorító, hogy a különböző futballprogramok - aminek egy ideig, mondottam van értelme, de csak egy ideig – elszipkázzák a jó labdaérzékkel rendelkező fiatalokat más sportágaktól. Így csökken majd le drasztikusan, és a demográfiai zuhanás következtében egyre aggasztóbb mértékben a kézilabda és kosárlabda iránt érdeklődők száma. Igaz, ez utóbbi két sportág utánpótlás-nevelő rendszerében sem országos, sem vidéki szinten nincs elég pénz, tehát a szakemberek fizetésére sem. Ingyen meg roppant kevés „félőrült” vállalja a munkát. De nézzük részleteiben a problematikát.
Kézilabdában jelenleg a környéken négy elismert és tehetségeket kinevelő műhely van a térségben. Gyarmaton, a Dózsa iskolában Tillmann Rezső, a Kiss Árpádban Kovács József, Érsekvadkerten Cseh Zoltán, míg Rétságon Hámori Imre foglalkozik kiemelten és lelkesen az apróságokkal, de csak addig, míg ki nem kerülnek az általános iskolából. A középiskolákban nincs önálló képzés, aki tartósan megmarad a sportág mellett, mehet a Kábel SE-be, vagyis a gyarmati NB II-es klubba, míg a rétságiak – főleg lányok – egy része Vác felé is veszi az irányt. Ami azt jelenti, hogy a négy intézményben folyamatosan játszó, nemenként mintegy hatvan-hetven ifjú „kézisből”, jó, ha a negyede megmarad a későbbiekben a Kábel SE, vagy a váci utánpótlás kebelében. És ez a szám egyre csak csökken. Ráadásul akadnak „lyukas” évfolyamok, ahonnan csak egy-két csemete sportol tovább egyesületi szinten. Jelenleg ilyen a fiúknál a 92-93-as születésűek csoportja, míg a lányoknál a 90-91-es évfolyam.  Szükséges tehát egy összehangoltabb, átgondoltabb és írásban is lefektetett utánpótlás-nevelő program Balassagyarmaton, ahol a vidéki tehetségek felkarolásával a középiskolás korosztály létszámát is bővíteni lehet. Indokolja ezt az a tény is, hogy a – most már – Bgy. Suzuki Ipoly SE néven szereplő ex-kábeles férfi gárda az NB I/B-be kívánkozik, ahol kötelező a serdülő csapat szerepeltetése is, jelenleg viszont nincs elegendő kézilabdás fiú e két utánpótlás korosztály versenyeztetéséhez. És nem beszéltünk még a lányokról, ahol szintén elkelne a felemelkedés, a szervezettebb munka.
Ennél valamivel rosszabb a helyzet a kosárlabdázásban. Itt Szécsény – Istók Ferenc és Pancsovai Gergely vezetésével – mutathat csak fel képzettebb utánpótlás-nevelő munkát. Gyarmaton is van ugyan NB II-es férfi együttes, a Justitia SE, de ott – sajnos – senki sem veszi a fáradtságot, hogy törődjön a fiatalabb nemzedékkel, a 15-18 évesekkel. Így aztán könnyen előfordulhat, hogy a Kenyeres Róbert-Koltányi Gábor-Lovászi Levente-Simon Mihály fémjelezte korosztály „kiöregedésével” maga a minőségi kosárlabda is halódásnak indul az Ipoly-parti városban. Pedig itt is lenne értelme az összehangolt koncepciónak. A nyaranta rengeteg streetballozó fiút össze lehetne fogni, bevonni őket a tudatos edzésmunkába, mi több, a Balassi Gimnázium Arany János programjába például nagyon sok olyan diák érkezik, akik korábban kosaraztak – mondjuk Diósjenőn, Józsa Csabánál -, akiket nem csak a tehetséggondozó program saját körein belül lehetne versenyeztetni. Mondjuk a Dózsa DSE megyei osztályban szereplő alakulatának vezéregyénisége, Pap Andrea tanárnő és a rendkívül lelkes, hozzáértő Hortobágyi Hajnalka irányításával hosszú távon lehetne női csapatot teremteni Gyarmaton. Persze ehhez pénz is kellene, nem is kevés, mint ahogy a kézilabda alapgondja is a megfelelő támogatók hiánya.
Összességében tehát a nyugat-nógrádi térségben, közelebbről véve Balassagyarmaton leginkább, érdemes lenne mindkét sportágban legalább egy olyan elképzelés-rendszert megfogalmazni és felállítani, mint az kialakult a labdarúgásban, mert meggyőződésem, hogy tartósan csak így biztosítható a kézilabda és a kosárlabda utánpótlása.
Hegedűs Henrik
2005. november 18.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése