Kúriaszerű kis ház Kétbodony
szélén. Zsebkendőnyi udvar, talán ha tíz lépés széles, amit meredeken emelkedő
oldal véd az északi szelektől. A melléképületben – ami a műhelyük lehet – ég a
villany. Bár a kapu lelakatolva, a bejárat is kulcsra zárva, mégis kell itthon
lennie valakinek. Keresem a csengőt: nincs. Csak egy fél méteres láncot látok
lógni az orrom előtt. Próbaként megrángatom. Táncba kezd a szőlőlugas, előfut
egy termetes kutya. „De jó – gondolom hálásan – hogy nem erőltettem a kiskaput.”
Pár pillanatig szól csak a farkcsóválós kutyariadó, és előbattyog – ez a
legjobb szó rá; ugyanis nem jön, nem siet, hanem komótosan battyog – Szentesi
Ákos, az ezüstműves. Előbukkan mögötte Éva is – teljes nevén Rajczi Éva – a
felesége, így már hárman kísérnek a folyosón befelé. Kicsit gyanakodva nézem a
kutyát, akinek nyakörvét markolja Ákos. „Eh – legyint szabad kezével – ez az
ugatás egy heti adagja. Nem kutya ez, csak úgy csinál. Azért fogom, hogy össze
ne ugrálja magát.” Megnyugtató.
Barátságos kis szoba, ahová
kalauzolnak. Búbos kemence fehérlik a sarokban, hatalmas pálmaféle uralja a
helyiséget. A falon gyöngyhímzés. Indián motívumok? Holott ötvösök mindketten…
- A Pénzverdében dolgoztunk.
Lényegében ezüstműves voltam, a feleségem pedig vegyész. Ő a vegyészeti részét
végezte a munkának, a galvanizálást, az aranynak, ezüstnek a tisztaságát
ellenőrizte. Az ezüstműves annyiból jobb az aranyművesnél – hagy dicsérjem magam
– hogy mindent meg tud csinálni. Például egy edényt kézzel felhúzni lemezből
nagyon bonyolult dolog. Ezt az aranyműves nem tanulja meg.
Beszélgetésünk során derül fény
tudatlanságomra: az ezüst és aranyművest nem a felhasznált anyag mibenléte
különbözteti meg. Mindkettő ötvös ugyan, de az ezüstműves nagyméretű tárgyakat
készít, míg az aranyműves elpepecsel gyűrűkkel, fülbevalókkal, más egyéb apró
haszontalansággal. Ákos kezét dicséri jó néhány gyönyörű alkotás: monstrancia,
áldozó kehely és paténa, karcsú keresztelő kancsó és tál, füstölő. Az
érsekvadkerti templom csillára is az ő munkája. Jókora kezek, uralkodnak a fém
fölött, de alkalmasak az aprólékos cizellálásra, poncolásra is. Éva előhoz a
másik szobából egy doboznyi szerszámot meg egy ötvöskalapácsot. Borsónyi
gömbben végződik egyfelől, lapos korong a boldogabbik vége. Nyele tökéletesen
tenyérbe simuló. Rövid ötvös tanfolyam következik. Ákos kezembe adja a
szerszámokat.
- Ezeket apámtól örököltem, van
belőlük vagy három köcsöggel. Ez egy sima, nagy „domborító”. Vagy ez a ragyás
például, ez „mattírozó”. Egységes, rusztikus felületet lehet vele kialakítani.
Ha valami sima alakzatot akarunk kiemelni, akkor a hátteret ezzel formáljuk,
szépen előugrik a durva felületből a fényes. Akkor itt van a „gyöngyöző”, ha
ezzel végigüti a lemezt, akkor egy gyöngysor alakul ki. Ilyen apró lyukacskák
vannak benne, ha beleüti, kis kúpocskák keletkeznek a lemezen. Az
akantuszlevelek erezetét szoktuk ezzel meghúzkodni.
Éva nyom a kezembe egy másik
eszközt.
- Ezzel cizellálunk. A
domborított formát, már a színéről, ezzel finomítjuk, ezzel kalapáljuk készre.
Mindent itthon csinálunk, csak mondjuk az aranyoztatást csináltatjuk máshol.
Elvileg azt is el lehetne itthon végezni, hiszen a szakmám vegyész, de ahhoz
méregengedély kellene, cián, miegyéb. Szoktam mondani, hogy csak a rezet nem mi
bányásszuk, de onnantól kezdve mindent el tudunk készíteni.
Tökéletesen kiegészítik egymást.
Ahogyan ülnek a kanapén velem szemben egyforma melegítőben, ahogyan egymásra
tekintenek beszéd közben, összenevetnek, egymás szavába vágva igyekeznek
eloszlatni fejemben a homályt az ötvösművészettel kapcsolatban – szinte
tapintható kettejük között a harmónia.
Azt mondja Ákos, hogy ezeket az
apjától örökölte. Netán ötvös dinasztiából származik?
- Igen, apám iparművész volt,
elvégezte a főiskolát, a nagybátyám is ötvös volt, ő is a Pénzverdében
dolgozott. Az az igazság, hogy én nem akartam ötvös lenni, én festeni akartam.
Ő meg – teszi a kezét felesége térdére – író akart lenni. Végül is valahogy így
jöttünk össze, hogy majd így, együtt művészkedünk.
- Volt is kiállításunk a
Pénzverőben – szól bele Éva - ami képeket Ákos festett, azokhoz én írtam
verset. Egész jól sikerült kiállítás volt. Próbálkoztunk egy darabig. Amíg a
Pénzverőben dolgoztunk, ment is. Aztán kiköltöztünk Szentendrére, kezdődött az
„iparoskodás”. De ez annyira kipucolja az embert, szinte kiheréli, olyan volt a
fejünk, mintha kisöpörték volna. Vidéki életre vágytunk, hónapokig ezzel
foglalkoztunk. Igaz, ennek is megvannak az árnyoldalai. Elköltözünk, jó. Lesz
valami parasztházunk, lesz hozzá kert, rendben. Lesznek hozzá állataink, ez
nagyon jó. De ki fogja azokat levágni? Aztán egész jól beleszoktunk,
beletanultunk. A városban hiányzott a természet közelsége. Itt azért ez
nagyrészt megvan. Előttünk hegy, patak, mögöttünk domb, a falu végén lakunk. A
csirkéket néha elhordja a görény vagy a róka. Szóval nem lakótelep,
betondzsungel. Egy biztos, annak, hogy mi a városból eljöttünk vidékre, nagy
szerepe volt az indián táboroknak is a Bakonyban.
Ejnye, mégiscsak indián motívumok
ezek itt, a falon? – villan át rajtam.
- Valamikor Cseh Tamás kezdte –
mondja Ákos, látva csodálkozó pillantásomat. – Nyaranta két hetet töltöttünk a
hegyek között, nélkülözve minden európai civilizációt. A Feketelábúak törzséhez
tartoztunk, tipikben laktunk, ágyékkötőt, legginget hordtunk nadrág, ing
helyett.
- Egyfajta menekülés volt ez –
veszi át a szót Éva, indián nevén Sárga Haj – menekülés a hétköznapoktól, a
politikától, mindentől. Volt olyan, hogy hazafelé jövet nem az M7-en jöttünk, hanem
átvágtunk Tatabánya, Bicske felé, hogy addig se kelljen fehér emberek, ahogy mi
mondtuk, „sárga szeműek” között lennünk.
- Játszottunk, persze. Ez végül
is a XXI. század, adott a társadalmi forma is, ebből nem lehet kilépni. Ezt
csak játszani lehet, de a játék mellett, vagy annak ellenére rengeteg mindent
meg lehet érteni a világból. Megtanulni tisztelni más nemzetek szokásait,
életformáját. Miért kell mindig csak kritizálni, és nem elfogadni? Miért zavar
a csador például, vagy ha valaki a felkelő naphoz imádkozik hajnalban?
1967-ben, ismétlem, 1967-ben népszavazást tartottak Ausztráliában arról, hogy
az őslakosok az emberi fajhoz, vagy csupán a faunához tartoznak-e! Azt
mondanám, röhej, de ez nem az. Ez észbontó! – dühöng Ákos.
Magamban csatlakozom dühéhez.
Persze, nem muszáj Ausztráliáig elmenni ilyen méretű ostobaságért. Találni
errefelé is rengeteg értetlent, tökfejűt, kirekesztőt. Ám Ákosék
életformájukkal, szemléletükkel, művészetükkel kirekesztették magukat a
kirekesztők közül. Hála legyen érte a felpirkadó Napnak.
Sz.B.
2005. november 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése