Tíz éve írtuk (2.) -Temetetlen halottak

Bár sokszor buzgón kutattak utánuk, máig nem tisztázott, hol rejti a föld a két 1956-os mártír, Hadady Rudolf és Hargitay Lajos hamvait a balassagyarmati temetőben. A Hugyag határában brutálisan meggyilkolt hősök családtagjai továbbra sem adják fel a küzdelmet megtalálásukért és a régi harcostárs, Ponyi Gyula is igyekszik kideríteni a pontos nyughelyet, hogy aztán méltó módon temethessék el őket.

Hadady Rudolf fordító és Hargitay Lajos gépészmérnök a salgótarjáni Acélgyár dolgozóiként kerültek bele az ’56-os forradalom sodrásába. Egyikük alig túl a harmincon, másikuk még a harmadik iksztől innen vállalt feladatot a helyi munkástanács irányításában. Ám harcuk elbukott és a kommunista hatalom nem kegyelmezett. Hadadyt és Hargitayt elfogták. Mivel statárium volt érvényben, a parancs szerint „gyorsan kellett végezni velük”.

December 12-én három „pufajkás” pribék kocsin vitte őket a kivégzés kijelölt helyére, a Szécsényhez közeli Káprások hegyoldalába. A sűrű ködben úgy gondolták, itt könnyedén eltüntethetik őket. Ám a favágók megzavarták a gyilkosságot.

A „pufajkások” bedobták a két, meggyötört, agyonkínzott embert az autó csomagtartójába és a legközelebbi településre, Hugyagra szállították őket. Itt a helyi párttitkár pincéjébe vetették a foglyokat. A „végrehajtók” gyorsan egyeztettek feletteseikkel, most mit tegyenek. A válasz hamar megjött: a lehető legrövidebb időn belül szabaduljanak meg tőlük.

Az éjszaka nem telt nyugodtan Hadady és Hargitay számára. További kínzásokat, ütlegeléseket, rúgásokat kellett elszenvedniük. Másnap hajnalban a gépkocsi – csomagtartójában a két, már-már alig élő emberrel – az Ipoly partja felé vette az irányt. Itt kirángatták a két férfit, és tovább ütötték szerencsétleneket. A túlparton feltűnt egy szlovák határőr, aki hanyagul átszólt „kollégáinak”: „ha már mindenáron ki akarjátok végezni, ne üssétek, hanem végezzétek ki.” A „pufajkások” megfogadták a „jótanácsot”. Előbb szabadjára engedték a két mártírt, hadd fussanak, majd amint a meggyötört emberek összekapaszkodva nagy nehezen megtettek pár métert, egy géppisztolysorozat lekaszabolta őket. A gyilkosok, talán, hogy biztosítsák magukat egy esetleges későbbi felelősségre vonás alól, még szemből is lőttek a már halott férfiakra.

A lövéseket az alig száz-kétszáz méterre fekvő faluban bizonyára sokan hallották ezen a korai órán, de senki sem mert moccanni.

A „pufajkások” a holttesteket belevettették a jeges folyóba, arra azonban nem számíthattak, hogy az alacsonya vízállás miatt néhány méterrel lejjebb fennakadnak egy zátonyon. „Még az kellene, hogy valaki megneszelje, vagy észrevegye mi történt …” – gondolták magukban, így a hullákat visszatették a kocsiba és a balassagyarmati kórházba szállították.

Gyors boncolás következett, a legnagyobb titokban. Aztán gyorsan el is hantolták a tetemeket. Néhány nap múlva azonban újratemették őket, egy másik helyen. A tanúkat pedig megeskették, amit itt láttak, örökre felejtsék el. 1957 tavaszán pedig közölték a férje iránt érdeklődő Hargitay Lajosnéval, hogy a foglyok egy óvatlan pillanatban kiszabadultak őrzőik karjai közül és a föld nyelte el őket. A feleségnek is szemrebbenés nélkül hazudtak.

A rendszerváltásig mindenki hallgatott. Ekkor azonban Ponyi Gyula, az egykori harcostárs és barát, aki éveket töltött börtönben ’56-os cselekedetei miatt, megindította mozgalmát Hadady Rudolf és Hargitay Lajos földi maradványainak felkutatására. Céljainak megnyerte Schiffer Pál filmrendezőt is, aki stábjával elkísérte a Hargitay-családot. Útjukon nem szegődött melléjük a szerencse.

A Nógrád Megyei Főügyészségen sajnálkoztak: nincsenek értékelhető dokumentumok a témában, rég volt, ez ma már történelem, tessék beletörődni az egészbe. Aztán a tanúk. Az Ipoly túlpartján élő asszony hirtelen szűkszavú lett. Emlékezett lövésekre, tudja hol történt a gyilkosság, de elakadtak a gondolatai, mert figyelmeztették, csak annyit mondhat, amennyit szabad. Egy sóhajtással sem többet. Egy idős hugyagi bácsi megmutatta a fogvatartás helyét, a pincét, de ő sem árult el többet a karhatalmistákról.

A kórboncnoknő óva intette a Hargitay özvegyet és a két lányt, Mártát és Emesét – utóbbi nem ismerhette meg édesapját, mert születése pillanatában az apa már halott volt -, hogy alaposabban belemerüljenek a boncolási jegyzőkönyvbe, mert sajgó sebeket téphetnek fel. A lapok hideg tényekről beszéltek: a mártírokat ért lövések mindegyike halálos sebet ejtett, elölről akkor érte a találat őket, amikor már nem éltek. A család megtudhatta, hogy a kórház akkori igazgatója 1982-ben, amikor a Hargitay özvegy tudakozódott férje hamvai felől, utasította a proszektúrát a korabeli jegyzőkönyvek „előbányászására”, majd jelentette az ügyészségnek, hogy a hivatalos iratokon nem szerepelnek a halottak nevei. Az ügyészség válasza nem késett: „bűnözők, ne keressék őket”.

Közben előbukkant egy újabb nyom: Hadadyné hevenyészett rajza az elhantolás helyéről. Ez alapján indult a keresés a gyarmati kórházi temetőben. Beszerezték az engedélyeket – milyen könnyen megkapták -, hozzáláttak a kihantoláshoz, az exhumáláshoz. Ott nem találtak semmit. Az engedélyt kiadó hatóságok tudták ezt, ezért ment oly simán az ügy.

Mindez 1989. szeptemberében történt. Később még valamivel próbálkozott a két Hargitay lány. Kiderítették hol él az egyik gyilkos karhatalmista. A megadott házszám alatt megtalálták az öreget, de csak lányokat engedte be a házába, a filmeseket nem. A kópián egyértelműen hallatszik a tompa hangú magyarázat: „…az egész politika nem úgy alakul, hogy én ebbe a filmbe bekerülhessek.” Ugyan, mire akart ezzel utalni?

A lányok visszatértek. Semmi új hír. A pribék nem vallott. Azt állította, nem látott semmit, nem csinált semmit, nem emlékszik semmire. Zsákutca. Hargitay Emese kifakadt: ”...ezek nem tudják mit csináltak, ezeknek nincs lelkiismeretük.”

Újabb forduló az ügyészségre, de ekkor már keményedett a hang: legokosabb, ha nem kutakodnak tovább a gyilkosok után.  A „pufajkások” sofőrje pedig a régi hazugsággal állt elő. Útközben megtámadták őket, tűzharcba kerültek, s mire felocsúdtak, a két fogoly már árkon-bokron túl járt. És ezt a sofőr rezzenéstelen arccal mondta.

Aki látta a történetről készült filmet, az Engesztelőt, bátran állíthatja: a magyar bürokrácia szégyene volt ez az eljárás, ahogy az özveggyel és a lányokkal bántak.

Nemsokára új fejezet nyitódott a Hadady-Hargitay ügyben. Az Engesztelő hatására talán, de tanúk jelentkeztek, akik állítólag látták a hantolást. Előbb a kórház egykori portása vélekedett úgy, hogy a városi kistemetőben, a kereskeskút közelében, egy bokros-gazos területen lelhetik fel a két mártír csontjait. Egy hölgy pedig arról esküdözött, hogy amikor 1956 decemberében, kisgyermekként a kistemetőben járt, és vízért ment a kútra, onnan egyenruhások elzavarták, s a sötétben ásó embereket vélt felfedezni. Másnap megint friss sírokra utaló halmokat látott arra. Ám úgy tűnik, ez is zsákutca volt.

Ponyi Gyulát is megkeresték a film nyomán. Méghozzá egy nevét elhallgatni kívánó egykori karhatalmista, mondván ő szemtanúja volt a két forradalmár karácsony előtti napokban történt újratemetésének. A „pufajkás” egészen más helyet jelölt meg. A régi katonatemető kerítése környéki részt. Ott, őrszemként, egy sírkövön állva látta az elföldelést, de teljes bizonyossággal nem merte állítani, hogy Hadadyt és Hargitayt hantolták el, csupán a jelen lévő magas rangú személyekből, katonatisztekből, tanácsi elöljárókból következhetett, hogy nem egyszerű esetről van szó. Sőt, el is kísérte a bajtársat, megmutatva a helyszínt.

Ám továbbra is megálljt parancsolt a hivatali gépezet. Egyik feltételezett földdarabon sem engedélyezték a feltárást.

Évekkel később, méghozzá 2002 tavaszán felgyorsultak az események. Ekkor szólaltatta meg ismét a sajtó Ponyi Gyulát, mi több, a Hargitay család több tagja ellátogatott Balassagyarmatra, dr. Susa Éva biológiaprofesszor, igazságügyi antropológiai szakértő társaságában. Elmentek a régi katonatemetőhöz, ahol Srancsik József mentőstiszt kalauzolta őket. Ő szintén emlékezett itt kisgyermekként friss hantokra. Egy órán keresztül járta be a terepet a csoport, még hozzávetőleges térképet is készítettek, a Hargitay özvegy pedig kifejtette, szeretné már lezárni a történetet, de úgy, hogy megtalálják férje hamvait. De ezután is holtpontra került az ügy.

Egészen 2003 decemberéig, amikor dr. Susa Éva, szintén egy szemtanú-jelölt állítása nyomán konkrét régészeti munkába kezdett, újfent a kistemetői kerekeskút közelében. De csak egy ünnepi viseletben eltemetett férfi tetemére bukkant, ráadásul megállapította, jóval korábban elhunyt, mint 1956. A szomszéd sír átkutatása sem hozta meg a kellő eredményt.

Itt áll ma az ügy, vagyis szűk két éve alig moccant valamit előre. Ponyi Gyula ma is állítja, „valakik” pontosan tudják, hol találhatóak a mártírok csontjai, de nem hajlandóak elárulni. Amikor pedig ő próbálkozik valami előrelépéssel, akkor mindig megkapja az aktuális fenyegetést, hogy hagyjon fel mindenféle kereséssel. Ponyi Gyula határozottan vallja, ő maga is tudja, hol nyugszanak hős társai, de attól tart, ha centiméterre megjelöli a lehetséges helyet, könnyen előfordulhat, úgy feltúrják ott a földet, hogy onnan már sohasem kerülnek elő Hadady Erudolf és Hargitay Lajos földi maradványai. Mindenesetre az egykori harcostárs nem adja fel, reméli, eljön majd az a kor, amikor minden ’56-os titokról lehull a lepel, és méltó sírhelyet kapnak a tarjáni forradalmárok.

Kérdések és pofonok

Ahány kérdés elhangzik manapság a Hadady-Hargitay ügyben, ahányan elkezdik boncolgatni a történetet, feltérképezni hol is rejti a föld a hamvakat, annyi képzeletbeli pofon csattan az arcokon, annyiszor állítja meg a tenniakarást a hatalom szava. Érthetetlen, hogy negyvenkilenc esztendővel a tragikusan levert szabadságharc után még ennyien félnek feltárni az igazságot, ennyien nem mernek szembeszállni a múlttal, ennyire nem mernek egykori áldozataik szemébe nézni, ennyire maradi és kérlelhetetlen a hatóság. Csakhogy a tanúk lassan elhalnak, miként a családtagok, a bajtársak energiája is apad, s nem jön az újabb nemzedék, aki friss erővel, fiatal hittel és a próbálkozás elszántságával keresné meg, hol nyugszik Hadady Rudolf és Hargitay Lajos. Mert vannak, élnek még olyanok, akik tudják.

Milyen szép is lenne egyszer úgy ébredni, hogy már az ünnepélyes újratemetésre készülődnék, ahol a gyász mellett ott lakozna mindannyiunkban a megelégedettség, a nyugalom, hogy vége, immár a bürokrácia is megtört, immár tovatűnt a régi kor minden árnyéka…

De addig még jönnek új kérdések, és megannyi új pofon…

Hugyagi emlékhely

Annak idején épp azon a napon, amikor Nagy Imrét és mártírtársait Budapesten, a Hősök terén felravatalozták, azon az 1989. június 16-i napfényes napon egy törékeny asszony jelent meg a hugyagi lerombolt Ipoly-híd közelében a földút mellett, és egy keresztet állított néhai férjének. Hargitay Lajosné volt ő. A kereszt sokáig ott állt mementóként, emlékeztetve egy szörnyű, hideg és véres decemberi hajnalra. Aztán a keresztet a községi önkormányzat behozta a templom mellé. Vesztére. Hiába volt ugyanis kőtalapzaton, valaki több alkalommal felrúgta, meggyalázta. Kiderült, egy volt karhatalmista tette, aki nem bírta megbocsátani, hogy emlékezni akarnak az ő és társai barbár cselekedeteire.

Kanyó Tibor polgármester ekkor elhatározta, méltó emléket állít. Hargitayné emléktáblája így került a temető előtt álló oszlop oldalára, alig pár méterre tőle pedig egy közös tőről fakadó kettős fejfa jelzi: 1956. december 13-án a „pufajkás” pribékek, itt, az Ipoly-parti kis falu határában oltották ki két ártatlan forradalmár életét.

Hegedűs Henrik

(Megjelent 2005. október 21-én.)