Életemben nem jártam még
levéltárban. Soha nem volt rá szükségem. Családfámat nem kutattam, puccos
újgazdag vircsaftnak tartván az armális lobogtatását. Egyébként apám megtette
ezt helyettem is. Így kicsit elfogódottan léptem be a Nógrád Megyei Levéltár
balassagyarmati részlegének Hétvezér utcai kapuján. Elfogódottan, mint bárki,
aki teljesen ismeretlen terepre lép. Csöppet csalódtam: nem hajoltak régi
fóliánsok fölé bagolyszemüveges, tar koponyák, nem lengte be ódon papírok pora
a kutatószobák homályát. Nem is volt homály.
Tyekvicska Árpád, a levéltár
igazgatója vár. Őbenne is „csalódom”. Semmi titokzatosság, semmi tanáros
modorosság. Szeretettel beszél az intézményről, tisztelettel és büszkén az itt
folyó munkáról. Ennek ellenére kis híján elnevetem magam, mikor megemlíti, hogy
Salgótarjánban 25000, itt, a balassagyarmati részlegben másfélezer folyóméter
levéltári anyag található. Kiderül, ez nem vicc, létező mértékegység az
iratfolyóméter. Hihetetlen mennyiség ez egymás mellé állított papírosokból –
huszonöt kilométer!
- Nógrád Vármegye Levéltára, már
amennyi megmaradt belőle, Budapestre került – mondja az igazgató – ahonnan
később Salgótarjánba költöztették vissza, és a nem túl szép emlékű
Bányakórházban helyezték el. Ide hozták ugyanis az 1956-os sortűz áldozatait –
válaszol értetlen pillantásomra. - A balassagyarmati anyag 1974-ben került
vissza, a megyeháza épületébe, amit hamar kinőttünk. Ide, a Hétvezér utcába
1984-ben költöztünk. Kilenc évvel később bővítettük az itteni raktárt, de már
ez is betelt. Így gyakorlatilag – legalább is az iratelhelyezés tekintetében –
működésképtelenek vagyunk. Már 2004 elején javasoltam a szomszédos, Szondi utca
felé eső telekrész megvásárlást raktárbővítés céljára. A város vezetése készségét
fejezte ki az elképzeléssel kapcsolatban. A megyei közgyűlés elnöke is elvi
hozzájárulását adta a vásárláshoz. A dolog mégis megrekedt valami – remélem,
csupán adminisztrációs – oknál fogva. Idén, júniusban levélben fordultam a
polgármesteri hivatalhoz. Sajnos, a mai napig nem érkezett válasz rá. Így
2006-ra már aligha tudjuk megoldani ezt az égető problémát. Pedig, úgy hiszem,
mindannyiunk közös érdeke lenne, hogy ezt a kulturális intézményt megtartsuk
Balassagyarmatnak.
Békésebb vizekre evezünk. Régiségekről,
ritka okmányokról, papírokról kérdezem az igazgatót.
- Legritkább papír nálunk a pénz
– neveti el magát. – Komolyra fordítva a szót, Balassagyarmat városát tekintve
a legrégibb dokumentumunk 1692-ből származik, a mezőváros gazdájának iratai
között. A megyei levéltár legrégebbi irata az 1597-es vármegyei első közgyűlési
jegyzőkönyv. Hiányos az anyag a dualizmus korából, de a Rákóczi-gyűjtemény
nagyon szép. A XVII. századi iratanyag egészen 1848-ig nagyon jó. Igazság az,
hogy a Nógrádvármegyei Levéltár nagyon megsínylette az 1682-es füleki ostromot,
majdnem az egész irattár odaveszett a tűzben. A második világháború és az azt
követő időszak is nagy pusztítást vitt végbe az anyagban. De a szocialista
időkből és az ’56-os korszakból származó gyűjtemény nagyon jól kutatható lesz.
Egyébként egy irat értékét, kuriozitását nem feltétlenül a kora, kivitelezése –
milyen cizellált, mekkora pecsét van rajta – hanem a benne foglalt információ
adja meg. A Holocausthoz kötődő, nagyon értékes iratunk például egy füzetlap
méretű „fecni”, ami adatokat tartalmaz az 1944-ben gettóba hurcolt zsidókkal
kapcsolatban.
Titkos iratok után érdeklődöm.
Hiába, mint mindenkit, engem is izgat a titokzatosság.
- Tudni kell, hogy az 1990 előtti
rendszer mániákusan titkosított, szinte mindent. A leghétköznapibb adatokat
tartalmazó iratokra is rákerülhetett a „Bizalmas” vagy „Titkos” szövegű
bélyegző. A titkosság visszaminősítése folyik, az 1980 előtti iratokat már
kutathatóvá tették. A titokvédelmi törvény szabályozza a kutathatóságot.
Anyakönyvek esetében a 90 évnél régebbi iratok korlátozás nélkül kutathatók.
Ezek személyes anyagok, ezért a szabályozás. Itt, nálunk titkos anyag – olyan,
amire maga gondol – nincsen.
A levéltáros munkájáról
faggatózom tovább.
- Az intézmények irattárainak, az
iratok selejtezésének ellenőrzése a feladata. Az ott kezelt, maradandó értékű
iratok behozatala a levéltárba. Az állami, önkormányzati szervek csak bizonyos
ideig tárolják az úgynevezett selejtezhetetlen anyagokat: 15-20 évig, melyiket
meddig. Ezek aztán hozzánk kerülnek. Itt történik a rendezésük, hogy
visszakereshetőek legyenek. Segédletek készítése, megint csak a kutatás
megkönnyítése érdekében. Adatszolgáltatás, például családfakutatáshoz, de bármi
egyébhez is. Nem utolsósorban könyvkiadás, kutató, rendszerező munkánk
publikálása. Például az elmúlt hat évben több, mint félszáz könyvet adott ki a
levéltár.
Később, már otthon rákeresek a
neten a Nógrád Megyei Levéltár honlapjára (a hozzám hasonló érdeklődők számára:
www.nogradarchiv.hu). Nem ellenőrzésképpen; kíváncsiságból. A publikációk száma
tiszteletre méltó. A levéltárosok mindennapi munkája is. Mélyen fejet hajtok
hangyaszorgalmuk előtt. Mégis, a magam munkáját jobban szeretem. Pedig előttem
áll a hazafelé vezető út 25 kilométere. Pontosan annyi, amilyen hosszúságú
irattömeg található a levéltárban.
Sztranyovszky Béla
2005. december 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése