- A sorompót, kérem, kerüljék ki – mondja a határőr,
miután visszaadja útleveleinket – nincs áram, nem tudjuk felhúzni.
Így lépjük át az 1996-ban újra megnyílt
magyar-szlovák határt az ipolytarnóci kishatár-átkelőnél és érünk Kalondára,
ebbe a kicsiny, 240 lakosú falucskába, amely már Lázár deák 1514 körül készült
első, részletes, Magyarországot ábrázoló térképén is szerepel. A falu határát
kétnyelvű tábla jelzi. Felül szlovákul: „Kalonda”; alatta magyarul: „Kalonda”.
Vagy fordítva?
A „Palóc” Néprajzi Múzeumot keressük. Ki hinné, hogy
ilyen apró faluban múzeum lehet. Nálunk tájház lenne a neve. Vidám, piros
cseréptetős házikó. Legalább száz éve épült, hajdan szatócsbolt volt és kocsma.
A losonci vásárra menők itt álltak meg felhajtani még egy utolsó kupicával,
mielőtt a városba érnének. Vagy ha jól sikerült az adásvétel, a hazafelé vezető
úton ez volt az első áldomás helye.
Magyarul kicsit nehezen beszélő fiatal lány igazít
útba Papp Sándor és felesége, Andrea házához. Ők a szülei, gondviselői a
múzeumnak.
- Az 1999-ben alakult Pro Kalondiensis (Kalondáért)
Polgári Társulás vásárolta meg 2001-ben az épületet – mondja Sándor, aki az
imént jött haza. Sűrűn kéri elnézésünket rendetlen ruházata miatt, de kaszált,
mondja, a régi templomrom környékét tisztította meg. - A helyiek ajándékozták a
szerszámokat, berendezési tárgyakat a múzeumnak.
A két, szép gerendás helyiség egyikét konyhának és
szobának, a másikat kamrának rendezték be. Törő, lopó, suk és mángorló, szuszék
és járom, cséphadaró, minden van itt, ami a paraszti életben, a földön és a ház
körüli munkában szükséges. A szobarészben faragott, magas támlás vetett ágy,
bölcső, a falon szentképek, feszület. A konyharészben az asztalon butéliák, a
masina fölött tálas, köcsögökkel, sütőkkel. Az ablak alatt felvetett szátva
áll, mellé lehetne ülni, szőni. Ki érti ma már ezeket a szavakat? De egynéhány
évtizede az ácsolt ládát szuszéknak, a mosódeszkát suknak, a szövőszéket
szátvának, a konyhai tűzhelyet masinának emlegették palóc vidéken. Mágikus
hangzású, halott szavak. Kár értük.
- Nem csupán múzeum, egyben faluház ez – szól közbe
Andrea – folklórtalálkozókat, színi előadásokat rendezünk itt. Ezért épült a
színpad az udvaron. Utoljára a révkomáromi együttes hozta el az István, a
királyt. De bemutatták itt a Dzsungel könyvét is. Sajnos, csak májustól
szeptemberig tudunk rendezvényeket szervezni, mert fűthető, nagy helyiségünk
nincs. Azt szeretnénk, ha jönnének, és örömmel jönnének az emberek ide.
Losonccal együtt tizenkét település van ebben a járásban. És egyre kevesebben
beszélnek magyarul.
Láttuk. Hazafelé jövet betértünk Lipovanyba, ami
szinte a határon fekszik. Valamikor Nagyromhánynak hívták. Itt nem volt
kétnyelvű helységnévtábla – magyar nevét is csak a térképről tudom. Egyetlen
embert találtunk, aki úgy-ahogy beszélt magyarul. És Szlovákgyarmatig hány
olyan községen jöttünk át, ahol nem volt magyar nyelvű falutábla! Nem volt
szükség rá.
- Összefogni ezt a kis magyar szigetet. Ez a célunk.
Nehogy félreérts, nem kirekesztőleg mondom ezt. A szlovák ajkúnak ugyanúgy
szólnak a rendezvényeink, mint önmagunknak. Csak a rosszakarók maradjanak
távol, bármilyen nyelvet – akár magyart – beszélnek is – mondják szinte együtt
Pappék.
Rengeteget dolgozik a Papp-házaspár. Nem kevés
nehézség árán bővítik a faluházat; számítógépes központot terveznek;
Ipolytarnócra, illetve az ide is átnyúló őslelet-lelőhelyre alapozva szervezik
az idegenforgalmat. Keresik a lehetőségeket, pályázatokat írnak – Kalondáért.
Pro Kalondiensis. Pro hungaricum.
Kalonda alig két kilométerre esik Ipolytarnóctól.
Kár lenne kihagyni ezt a dombok közt üldögélő apró fészket, ha már eljöttünk
ide – szinte – a világ végére.
Sztranyovszky Béla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése