- Avatni sok mindent lehet –
mondja Kelemen Istvánné, Nagy Anna érsekvadkerti könyvtáros bevezetőjében –
hidat, létesítményt, bajnokot, szobrot, győztest. Mi most hármat is avatunk:
ezt a létesítményt, a Helytörténeti Emlékházat. Bajnokot: Réti Lajos bácsit és
feleségét, Margit nénit, akik áldozatos munkával összegyűjtötték,
rendszerezték, óvták a kiállítás anyagát. A győztesek pedig mi vagyunk, akik a
kiállítás anyagán át bepillanthatunk eleink mindennapjaiba.
- Lehet-e úgy élni egy nemzetnek
– folytatja – hogy ne ismerje múltját?
Szónoki kérdésére itt a válasz
Érsekvadkerten, a Rákóczi út 97. alatt.
Rakott szekereket átengedő
parasztkapun át jutok be a ház udvarába.
- Valamikor egy módos
gabonakereskedőé, a zsidó Krauszé volt ez az épület, ezért a széles, masszív
falépcső a padlásra – mutatja Lajos bácsi. Lelkesedéstől csillog a szeme
ókulája mögött, ahogy körbevezet a házon, beszél a jövőről, terveikről. A
„gangot” az udvartól elrekesztő „sarampón” – alacsony léckapun – keresztül
lépünk be a házba. Paraszti portákon ez a pitvar lenne, itt meglehetősen tágas
terem. Két hosszú asztalán üveg alatt első és második világháborús relikviák:
tábori levelezőlapok, iratok. A kiállított tárgyakat adományozók névsora is itt
van. Terjedelmes ez a névsor!
- Évtizedeken át bújtam a
kamrákat, padlásokat, fészereket. Volt, ahol örömmel adtak, volt, ahonnan
kidobtak – emlékezik Lajos bácsi. - Ezt a szobát egyébként műhelynek szánjuk.
Élővé szeretnénk tenni a tájházat, nem halott tárgyak halott múzeumává. Lehet
majd itt szőni (a sarokban áll is egy szátva), meg lehet tanulni a
sústyafonást, fafaragást.
Az utcai két szoba néprajzi
múzeum és különlegességek tárháza. A padlós szoba közepén a kendermegmunkálás
eszközei: tiló, rokka, orsó. Fiatalasszony ül a guzsaly mellett, lábánál
állókában kisgyerek. Nem tudom eldönteni, hogy „gyerek-e vagy csak lyánka”? A
szekrények ingvállakkal, kendőkkel, blúzokkal, réklikkel tele, tetejükön
cserépfazekak között gyönyörű birsalmák – illatuk gyermekkort idéző.
- Nézd csak – húz a nyitott
szekrényajtóhoz Lajos bácsi – ha nem volt kéznél kalendárium, ide, az ajtó
belsejére írta föl a gazda a tudnivalókat.
Silabizálom a dülöngélő,
ceruzával rótt betűket: „Január 2 bugot a
disznó”. Mellette a másik: „Boda Béla
születet 1913 Deczember 10 és meghalt 1917 január 10 és egy hétre kaptam vagy
is 17 dikén az első…” – már sohasem derül ki, hogy mit. Elfeledett életek,
elfeledett mindennapok. Lehet-e úgy élni egy nemzetnek, hogy ne ismerje
múltját?
Réti Lajos bácsi nem csupán a
néprajzi értékeket gyűjtötte évtizedeken át Margit nénivel, hanem fényképeket
is Vadkert régmúltjából. Közben ő maga is fotózta a múltat s múltból áthajló
jelent.
- Az 1954-55-ös tanévben kerültem
ide Nagyorosziból – meséli Lajos bácsi –, és egészen ’90-ig dolgoztam az
iskolában. Ebből 23 évig igazgattam is az intézményt.
- Lajos bácsi, volt egyáltalán
szabadidőd? Igazgattál, gyűjtöttél, fotóztál…
- Nem sok. De tudod, együtt
csináltuk Margit nénivel, és – látod – megérte.
Látom. Mélyen egyetértek Nógrádi
László polgármesterrel, aki meleg szavakkal méltatja a Réti házaspár áldozatos
munkáját.
„Múltunk a reményünk, …” – mondja
Luteránus Péter tisztelendő úr, mikor megáldja a tájházat.
„ … és áldassék Margit néni,
Lajos bácsi is” – gondolom. Mert áldott az ő munkájuk, és édes a gyümölcse.
Sztranyó
(Megjelent 2005. október 28-án.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése