Közel húsz éve történt. Akkoriban még vállalkozó
szelleműbb voltam, jóval többet bírtam fizikailag is. Úgy adódott, hogy
választanom kellett: vagy nekiindulok kerékpárral Borsiba (ma Barsi, Szlovákia)
egy CSEMADOK túrára, vagy nagyon kedves barátom lakodalmán veszek részt Vas
megyében. A két eseményt ugyanis egy időben tartották. A döntés könnyű volt:
CSEMADOK-túrát minden évben tartanak, barátom hetedhét országra szóló
lakodalmát viszont az életben csak egyszer ünnepelhetjük. Hogy a kecske is
jóllakjék, a káposzta is megmaradjon, úgy döntöttem, lekerekezem Celldömölk
mellé, Szergénybe, s a lagzi végeztével tovább, Gyulára, ahol feleségem vár
epedve. Felmálháztam hát szovjet gyártmányú, Ukrajna típusú, négysebességes,
virsligumis bringámat és nekiváltottam a majd’ ezer kilométeres útnak. Hű, de
büszke voltam magamra! És persze, kerékpározó tudományomra! Ki ülhetné meg
nálam jobban a nyerget?! Ez a téveszmém hosszú ideig tartott, egészen addig,
míg meg nem láttam Kovács Balázs romhányi testnevelő tanár „kétkerekű gyermekeit”.
Kovács Balázs tanár úr 1998 óta vezeti a Művészi
Teremkerékpár Szakosztályt Romhányban. Edzője, idegenvezetője, pénzforrások
előteremtője, versenykerékpárjaik szerelője, egy személyben anyja és apja a
három korcsoportnak: kezdőknek, haladóknak, junioroknak.
A kezdeti időkben nagy segítségére volt az Ursula Stork - Erhard Hübner nyugdíjas
német házaspár. Szakmai, módszertani tanácsokkal segítették a munkát,
lelkesedtek és lelkesítettek, kerékpárokat adtak a csoportnak. Nem olcsó
mulatság egy ilyen gép, manapság ezer-ezerötszáz euró az ára!
A csapat nem tétlenkedett, 1998-ban már versenyeztek
Bajon, és ott voltak a vb-n is Prerovban (Csehország), megfigyelőként. Ezt
követően minden világversenyen részt vettek: 1999 – Madeira (Portugália), 2000
– Döblingen (Németország), 2001 – Kaseda (Japán), 2002 – Dornbirn (Ausztria),
2003 Strasbourg (Franciaország), 2004 – Tata (Magyarország). Az idei VB
Freiburgban (Németország) lesz, november 25-26-27-én, erre készülnek gőzerővel.
A romhányi sportcsarnok hangszóróiból Mariah Carey
zenéje szól, reflektorok világítják meg a küzdőteret, a tanár úr a
kézilabdakapuból figyeli szigorú-szakértő szemmel az edzést. A gyerekek ülnek,
állnak, fekszenek a kerékpárokon, hol egy, hol két keréken róják a pontosan
behatárolt köröket, nyolcasokat; összekapaszkodnak, szétválnak, „utolsó pár,
előre fuss”-szerű gyakorlatokat végeznek. Néha csörömpölés, puffanás
hallatszik, de ezek a srácok esni is macskaügyességgel esnek, nincs sántikálás,
sziszegés, fölkapják a földről a kétkerekűt, uccu, nyeregbe, és kezdődik újra
az egész. Beleszédülök. (És még én voltam büszke magamra?!)
„A legsikeresebbek ebben a sportágban a németek, a
legtöbb aranyérmük nekik van. A csehek, svájciak, osztrákok is az élmezőnyhöz
tartoznak. Mi egyelőre a középmezőnyben vagyunk, a japánokkal, malajziaiakkal,
hongkongiakkal állunk nagy versenyben. A hollandok, belgák, szlovákok, ukránok
csak utánunk következhetnek. 23-24 induló csapat van egy-egy versenyen, ezt
mindig csak a helyszínen tudjuk meg. Ott derül ki minden. Idén szeretnénk a
mezőny első felébe kerülni, lehetőleg minél közelebb a csúcshoz. Sajnos, most
Freiburgban új szabályokat vezettek be, a korhatárt tizenöt év fölé emelték.
Így a két legjobb fiú, Dévényi Bálint és Paróczi Lénárd nem indulhatnak, pedig
kitűnő párost alkotnak. Tavasszal a junior vb-n Lytomislben (Csehország) már ők
is indulhatnak. Női párosban Mayer Renáta és Rackó Andrea indulnak, egyéniben
Grózer Veronika és Kohári Kitti. Eddig is nagyon jól szerepeltek. Egyébként is
nagyon jó a csapat. Láthatod, nem kell kötéllel fogdosni a gyerekeket az
edzésekre, szívesen maradnának késő estig is. Van persze lemorzsolódás, de a
kimaradók helyett jönnek újak. Ebben a sportban csak az értelmesek maradnak
meg. Akik a tanulás mellett időt tudnak és akarnak szakítani a felkészülésre.
Rackó Andi is, Grózer Vera is ’98-tól csapattagok” – avat be a rejtelmekbe
Kovács Balázs.
Felmerül a kérdés. Hogyan fordul egy testnevelő
figyelme egy ilyen, mondhatni a periférián szereplő sportág felé, ami kevésbé
ismert a mindennapok embere számára.
„Hogyan kezdtem ezt a sportot? Ez szerelem volt első
látásra. Csoporttalálkozók rendeztünk Egerben a főiskolán. Egy Komárom megyei
egykori csoporttársam akkor már benne volt a teremkerékpárban, biztatott:
legalább nézzem meg, milyen is ez. Elmentem hozzá, megnéztem egy edzést, aztán
videókat mutatott a csapatáról. Beleszerettem ebbe a sportágba. Nagyon sok
energiát, időt fektetek bele. De megéri. A gyerekek is nagyon szeretik.
Rengeteg tapasztalatot szerzünk a versenyeken, videón visszanézzük, nem csak
magunkat természetesen, új elemeket tanulunk, új módszereket az edzőktől. A
németek – mondtam – nagyon jók. Sokat segít az, hogy már beszélem annyira a
nyelvet, hogy ne legyenek megértési problémák. Ez a szakmai rész. A másik, az
anyagi annál nehezebb. Ahhoz, hogy kijussunk a vébékre, bizony, úgy kell
összekunyorálni a pénzt. Tíz-húsz-ötvenezer forintokból hozunk össze egy-egy
utat. Sokat kell loholni, kilincselni, míg sikerül. Szerelőm sincs, aki
legalább hetente átnézné a gépeket, kiszedné a kerekekből a nyolcasokat. Nincs
is annyi kerékpárunk, ahány gyerek. Pedig ez nagyon fontos lenne. Ezek egyéni
beállítású gépek. Most ketten-hárman használnak egyet-egyet. A szövetség
(Magyar Kerékpáros Szövetség) sem kényeztet el minket. Szóval nehéz, no!
Kovács Balázs 2005 tavaszán vette át a Bérczy Károly
díjat, Nógrád megye legmagasabb sportszakmai elismerését, amelyben azok
részesülnek, akik hosszú ideje és eredményesen dolgoznak a sportért. Kovács
Balázs megérdemelten vehette át a díjat.
Sztranyovszky Béla
MINEK NEVEZZELEK?
Mihez lehetne hasonlítani leginkább a művészi
teremkerékpározást? A laikus, ha meghallja e sportágnevet, felkapja a fejét, s
először csak néz kábán, el sem tudja képzelni, mifajta „csuda” lehet ez. Aki
nézte a „csehegyet” annak idején, vagyis belekukkantgatott északi szomszédaink
tévéadásába a hetvenes-nyolcvanas években, emlékezhet a Pospísil-testvérpár
kerékpárfutballos mutatványaira. Nos, valami hasonlót tessék elképzelni kapu és
labda nélkül, némi ritmikus sportgimnasztikával, művészi tornával, csöppnyi
akrobatikával fűszerezve. Egy-egy lovasbemutatón is látni, amint a derék
csikósok elképesztő produkciókat hajtanak végre száguldás közben a nyeregben
ülve-állva-hajlongva, nos, ezek a romhányi ifjú-hölgyek és urak effajta
trükkökre képesek, szemkápráztató ügyességgel. Mert mi az, megfordulni a
nyeregben, felállva, szétterpesztett kézzel gurulni a járgánnyal. Esetleg kézen
állni a nyergen. És ha ezt még párosban, szinkronban teszik…
Tessék utánuk csinálni!
H.H.
2005. november 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése