2015. december 4., péntek

Tíz éve írtuk (1.) - Kard és kalászok



Kard és kalászok. Ezek szimbolizálják címerében Szentét, e Közép-Nógrád dombjai között megbúvó, 372 lakosú kisközséget. A kard a hajdan volt harciasságra utal. A hatvanas évek közepén tanítónőnek idekerült nagynénémnél gyerekként sokszor megfordultam a faluban, és bőrömön tapasztaltam a vitéz szenteiek kései utódainak harciasságát. Bizony, gyakran bőgve panaszoltam nénémnek megveretésemet.
Szente történelme igen viszontagságos. Temploma a XIII. század elején épül, de a települést már 1255-ben „elpusztult hely”-ként említik a korabeli fóliánsok. 1391-ben, IV. Béla király oklevelében tűnik fel megint. A későbbi évszázadok során újra és újra gazdát cserél, a szécsényi török szandzsák községei között is megtaláljuk 1562-63-ban. Az 1600-as évek közepén egy ideig lakatlan, de száz évvel később már adómentességet élvez, mint nemes község. Nemsokára elveszíti ezt a kiváltságát, és újra számtalan, egymást követő földesúr hűbérbirtokaként küzd a megmaradásért. 

Akárcsak régen, ma is a megélhetésért kell küzdenie. Ezt a küzdelmet, a munkát, a bizakodást jelképezik a címer kalászai. Mint mondtam, kötődésem van Szentéhez, tanítottam is, laktam is ott, részese voltam a szenteiek mindennapi életének. Láttam, tudom, hogy hajdani harcos kedvük a gyakran kilátástalannak tűnő sziszifuszi erőfeszítésben merült ki. Az 1970-es, 80-as évek tragikus esztendők Szente életében. Megszűnik óvodája, iskolája, „bekörzetesíti” a centralizáló hatalom Kétbodonyba; megszűnik a Községi Tanács, kínlódik a téesz. Öregszik, sőt, haldoklik a falu. A fiatalokat „elszipkázza” a gyár, az ingyen építési telkek osztogatása, a hihetetlenül kedvezményes házépítési kölcsönök csábítják őket Romhányban. Szinte természetes, hogy mennek, nincs, ami visszatartaná őket szülőfalujukban. Egyedül a templomba, mint intézménybe kapaszkodhatnak az emberek, de abba se sokáig, mert az önálló plébánia is megszűnik a 80-as évek közepe táján. Mégis ebben az időben, az utolsó, helyben lakó plébános, Nagy Sándor idejében kovácsolódik össze az ifjúság, legalábbis az a része, akiknek szülei nem engedtek a nagyközség csábításának, ragaszkodtak falujukhoz. Ebben ez időben alakul népdalkör, rendeznek „palóc lakodalmas” felvonulást, egyáltalán, mozdul valamennyit az állóvíz. Legtöbbjük ma már saját maga építette házában lakik, az ő gyermekeik népesítik be az óvodát. A falu mai vezetői is közülük kerültek ki. Az 1980-ban még 501 lelket számláló falu lélekszáma 1990-re 430-ra csökken. Csak 1995 után áll meg a fogyás, azóta 350-400 között stagnál a falu állandó lakóinak száma. 

Illés Kálmánt, Szente polgármesterét kérdezem e változás okairól.  
- Kedvező irányba váltottak a dolgok. 1990 után – mondja – megindulhattak a beruházások. Van vezetékes vizünk. 1993-ban felújítottuk a községházát, ebbe az épületbe került a Községi Klubkönyvtár, a művelődési ház, és a korábbihoz képest sokkal korszerűbb körzeti orvosi rendelő is. Igazán nagy építkezés 96-97-ben történt, a vezetékes gázhálózat kivitelezése. Ma a lakóházak nyocvan százalékában gázzal fűtenek. Amire nagyon büszkék vagyunk, az az 1999. augusztus 1-én átadott Bóbita Óvoda. A gyerekeknek nem kell télen-nyáron ingázniuk Szente és Kétbodony között. Ez az intézmény teljes egészében önkormányzati forrásból épült meg. 2001-ben korszerűsítettük az elavult közvilágítást, folynak a szennyvízcsatorna-hálózat kiépítésének előkészületei.
A falu mindennapjairól faggatózom.

- Évente megrendezzük a falunapot, gyereknapot, karácsonyt. Bár papunk nincs, de azért az ifjúság saját maga szervezi meg a hagyományos karácsonyi betlehemezést. Próbáljuk őrizni a hagyományainkat.
Enyhe nosztalgiával gondolok vissza szentei kis házunk konyhájának kövén elheverő birkabőr bundás pásztorokra.
- Honnan van erre pénzetek? – kérdezem – Hiszen ezek elég költséges „szórakozások”.
- Működik a Szentéért Egyesület, teljes nevén Szentéért Környezetőrző, Vendégváró és Művelődési Egyesület. Körülbelül húsz fő a tagsága. Az ő felajánlásaikból, tagdíjaikból, munkájukkal, szervezésükkel, általában segítségükkel sikerül megrendezni ünnepnapjainkat.
Végigautózom a falu utcáin. Olyan most is, mint amilyenre emlékszem: békés, családias. A szerpentinről visszanézve megértem: Szente legnagyobb értéke nyugalmán, rendezettségén, a táj szépségén túl az emberek szülőfalujuk iránti szeretete, tenni akarása.
Sztranyovszky Béla
(Megjelent 2005. október 21-én.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése