Kevesen
tudják, hogy jó húsz éve, az 1980-as évek elején, derekán az akkori Községi
Tanács vezetői „mertek merészet álmodni”:
Romhányt, a falut várossá szerették volna alakítani. Ehhez az
infrastruktúra egy része meg is volt. 1972-től az addigi Cserépkályhagyár (ami
1925-től működött) Romhányi Építési Kerámiagyárrá alakult egy romhányi
léptékkel mérve gigantomániás fejlesztés következtében. A RÉK-en kívül még két
gyár működött itt 1969-től illetve 1974-től, ezek egyikét azóta „elfújta a
szél”. Aztán küszködött egy – tragikus sorsú nagyfejedelmünk, II. Rákóczi
Ferenc nevét viselő – téesz is a túlélésért.
Tehát
létezett az ipari és a mezőgazdasági háttér. Ezeken túl akadt még néhány száz
méter csatorna, valamennyi vezetékes víz, szilárd burkolatú utak, bölcsőde,
óvoda, iskola, orvos, fogorvos, szóval majdnem minden, amire egy városnak
szüksége lehet. Csak a lakossággal adódott baj, kevesen voltak!
Nosza,
1982. január elsejei hatállyal Romhányhoz csapták Kétbodonyt, így menten nagyközség
lett, 2908 fővel. De ez is kevés a várossá váláshoz! S ha nem gyorsulnak fel az
események, nem változnak meg az erőviszonyok 1990-ben és után, Kisecset,
Szente, Szátok is – gondolom – Kétbodony sorsára jut. Így aztán jött - mint
általában a merész álomra szokott következni - a savanyú ébredés. A RÉK
elemeire hullott, a téesz megszűnt, a házasság Romhány és Kétbodony között
felbomlott.
Ám
elég a közelmúlt máig ható eseményeiből, nézzük inkább a megmaradt értékeket.
A
falu neve – Romhány – a régi okiratokban „rohman” alakban fordul elő. Ez talán
szláv eredetre utal, a szó állítólag „vízszögletet” jelent. A Lókos-patak itt
változtat irányt, és derékszögben fordul keletről észak felé. Innen származhat
a név. A honfoglalás korában is lakott település lehetett, régészeti leletek
utalnak erre. Ám a Romhány név II. Rákóczi Ferenc nagyfejedelmünk kapcsán válik
ismertté. A szabadságharc utolsó jelentős csatáját vívja itt Rákóczi 1710.
január 22-én. S bár lengyel és svéd segédcsapatok is erősítik a kuruc tábort, a
győzelmi pálmát mégis Sickingen osztrák generális viszi el. Három emléke is van
a csatának a faluban.
A
Vérhegy – dombnyi méretű tömegsír, gyomrában porladnak a kuruc, lengyel, svéd
vitézek hamvai.
A
Rákóczi-mogyorófa. Legendája kedvesen naiv. Állítólag rodostói száműzetéséből
küldte a nagyfejedelem a magoncot (innen a másik elnevezése: törökmogyoró)
emlékül, utolsó nagy csatája színhelyére. A küldönc, nem tudván pontosan, hol
is történt a végzetes összecsapás – a fejedelem elbeszéléséből csak dombra, patakra,
mocsárra emlékezett – a Lókos lápja mellett egy dombocska tetején ültette el a
facsemetét, ami mára hatalmas fává nőtt. Máig úgy él a köztudatban, hogy ennek
a fának árnyéka alól figyelte a hadmozdulatokat Rákóczi. A történelmi tény
persze más. Erről a dombról nem látható a csata színhelye, de a legendáknak nem
is az a dolguk, hogy igazak legyenek.
A
harmadik a falu határában álló turulos emlékmű, „…állíttatta a hálás utókor
1932 évben”.
Mi
van még Romhánynak, ami másnak nincs? Nem sok. Nógrád megye egyetlen
millenniumi emlékoszlopa áll a polgármesteri hivatal előtt, romhányi homokkőből
faragott obeliszk. És persze a „Jánoska-híd”. A régi Lókos-medret átívelő
háromlyukú kőhíd, Nepomuki Szent János szobrával. Ez a szent a hidakat, és az
úton járók lépteit vigyázza.
Áll
még két romos kúria, a Laszkáry és a Prónay „kastély”; egykori tulajdonosaik
nevét viselik. Kár értük, gyönyörűek lehetnének... És amiről nem szabad
megfeledkezni: Romhány Körjegyzőség és a romhányi II. Rákóczi Ferenc Általános
Iskola remek kapcsolatot épít a Łódzban (ejtsd: Vudzs; Lengyelország) működő
Lengyel-Magyar Baráti Társasággal illetve az ottani 21. számú gimnáziummal.
Erről a jó együttműködésről egy későbbi alkalommal beszámolunk.
Ez
hát Romhány, a „senem falu-senem város” település. Életét ugyan nehezítik a
közelmúlt árnyai és a jelen súlyos gondjai, de léte során sok mindent túlélt
már, ezekkel is biztosan meg fog küzdeni.
(sztranyó)
2005. október 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése