November 12-én tartották Szátokon
az Idősek napját. Ez a tény önmagába véve nem lenne különösebb hír, hiszen az
Idősek Világnapja - egyébként október 1-én van – környékén országszerte
köszöntik az öregeket (nem túl régen hallott kifejezéssel: „szépkorúakat”),
látja vendégül őket közösségük. Ami mégis egyedülállóvá teszi a szátoki
ünnepet, az, hogy köszöntöttek két idős házaspárt, akik 1945. novemberében
kötöttek házasságot. Zachar Péter bácsi és felesége, Kliment Ilona néni november
8-án; Kalcsó Józsi bácsi, a tanító úr és Babicz Ilona néni november 22-én.
Hatvan éve együtt, átélve vészterhes időket, bánatot, örömet, azt hiszem,
sok-sok örömet.
Ilonka néni nyit kaput, mikor
becsöngetek Zacharék portájára.
- Ezért volt olyan ismerős – néz
rám fürkészően, miután elmondom, mi járatban vagyok – láttam magát a kultúrban,
fényképezett. Mingyár’ szólok az uramnak.
Péter bácsi a ház mögött
fűrészel, meg nem mondaná senki, hogy november 29-én tölti be a 85-öt. Ilonka
néni még „menyecske”, februárban lesz csak 77 éves. Úgy is mozog, szinte fut be
a szobába, hozza elő a fényképalbumot.
- Nagy a család – mondják büszkén
– két lányunk van, meg öt unokánk. Dédunoka is van, öt. Ha összejön a család,
Karácsonykor vagy születésnapkor, vagyunk vagy húszan.
Ilonka néni is, Péter bácsi is
Szátokon születtek. Itt volt a lagzijuk, itt építkeztek, ide születtek a
gyerekek.
- Akkor még megvárták a dologidő
végét, meg hogy kiforrjon a bor. Addigra a disznót is kihizlalták, le lehetett
vágni lakodalomra. Mink is így vótunk, én Péterékhöz menyecskének mentem. Nem
lehetett nálunk lagzi, mert akkor jött meg az értesítés, hogy a testvérem férje
meghalt Romániában, valami lágerban. Náluk vót a lagzi, nem valami nagy, olyan
százan lehettünk. De nem ért akkor semmit a pénz. A szakácskámat telidobálták
pengőkkel, de semmi volt az! A cigány is dohányért muzsikált, meg amit
megevett.
Később a földet vesztett
parasztemberek életét élték, Péter bácsi az építőiparban kötött ki, Ilonka néni
a nevelőotthonban dolgozott.
- Hetente jöttek csak haza, ha
meg lent dolgoztak a Balatonnál, csak kéthetente. Hétfőn hajnalban mentek el.
Olyankor fölpakoltunk egész hétre nekik szalonnát, lisztet, rántást, tésztát,
ők oszt’ főztek maguknak. Jó ételekkel vártam. Szerette nagyon a tésztát, túrósat,
káposztásat, meg a gölödint tormával. A borocskát a mai napig szereti.
Kínálnának engem is borral, kis
pálinkával, de mutatom a kocsikulcsot – nem lehet.
- Jöjjön el majd máskor is valami
sofőrrel! – intenek utánam a kapuból.
Kalcsó Józsi bácsiéknál is
ismerősként üdvözölnek, bár Ilonka nénit – lánykori nevén Babicz Ilona –
megcsalta a szeme; de hamar tisztázzuk: nem én vagyok a polgármester asszony
férje.
Józsi bácsi november 26-án
ünnepli 87. születésnapját. 1918-ban született Budapesten a VIII. kerületben.
Nyelvemen a kérdés: pesti fiú miért jön tanítónak ilyen kicsi faluba, mint
Szátok? Nem is kell kérdeznem.
- Erdőkürti vagyok, a Velcsey
gróféknál szolgált édesanyám. Szakácsnő volt, az édesapám pedig kulcsárféle,
olyan házi mindenes. Nagyon szerették őket a grófék. Amikor jönni készülődtem,
befogattak, és bevitték édesanyámat a VIII. kerületi kórházba. Hát így vagyok
én pesti születésű. A Szegedi Királyi Katholikus Tanítóképzőben kaptam meg a
tanítói oklevelet 1937. június 26-án. Egy tanévet, a 38-39-t Erdőtarcsán
helyettesítettem, aztán 1940-ben jöttem ide. Az első osztályomba 74 gyerek
járt, elsőtől hatodikig. Egy tanerős volt ez az iskola, én meg, majdnem
kezdőként 74 gyerekkel… Gondoljon bele! (Belegondolok. Elborzadok!) ’45-ig
tanítottam egyedül, utána már másodmagammal. Két tanerős lett az iskola, én
voltam az igazgató-tanító. Mindig nők jöttek, de őket aztán lassan-lassan
férjhez adtam.
- Engem is tanított. Nála jártam
a 6. osztályt – nevetgél Ilonka néni, aki 10 évvel fiatalabb férjénél. Ő
november 5-én töltötte be 77. életévét.
- Hívtak aztán – folytatja Józsi
bácsi – Nézsára igazgatónak; a járáshoz, emlékszik rá, akkoriban ez az iskola
még a rétsági járáshoz tartozott, az oktatási osztályra. Később meg ide, az
intézetbe igazgatónak. De nem mentem. Én tanító vagyok, nem igazgató, vagy
oktatásügyi előadó. Szólítottak már úgy a boltban, hogy: tanár úr. Mondtam:
ilyent ne mondjanak, én tanító vagyok, legfeljebb „Józsi bácsi”. Szátokról sem
akartam, de nem is akarok elmenni. Ezt a házat építettük, itt éltük le az
életünket, mi már csak itt maradunk. Jól érzem itt magam.
- Nincs ember, aki haragudna rá –
szól közbe Ilonka néni. – Mindenki szereti. Ha itt állnak a buszmegállóban,
beköszönnek neki: hogy van, Józsi bácsi?
- Sokan, nagyon sokan meghaltak
már – réved el Józsi bácsi szeme – azok közül is, akikkel Szegeden kezdtem, meg
a tanítványaim közül is…
Kalcsó József 2002. szeptember
28-án vette át Vasoklevelét a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző
Főiskolán, Esztergomban. 68 éve tanító, negyven szolgálati évvel Szátokon. A
szelídségnek, kitartásnak, és a hallatlan szerénységnek élő példázata. Ha kérdezném,
bizonyára ez lenne a válasza: tettem, amit tennem kellett.
Nem, Józsi bácsi, nem! Ennél
sokkal többet tett! Hosszú, nehéz szolgálatával, csöndes, eltökélt kitartásával
példát ad minden pedagógusnak, minden embernek. Kívánom, minél többen legyenek,
akik ezt a példát követik!
(sztranyovszky)
2005. november 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése