„Ez a mondat a rettenetesen okos
Sebastiantól származott, aki így akarta megnevettetni a tanárokat, amikor majd
szavalja. (…) A repülő osztály az iskola
életét írja le ugyanis olyannak, amilyen az valamikor talán csakugyan lesz.” Erich
Kastner: A repülő osztály című regényének ez a részlete jutott eszembe, amikor
nejem méltatlankodásától kísérve ülök az autóba.
„Már megint kocsi nélkül maradok”
– füstölög, miközben én gyorsan indítok és elhajtok, hogy ne kelljen tovább
hallgatnom pörölését. Három nyolcadikos kislány is ül velem a járgányban. Az
osztály többi részét, a mikrobusszal messze magunk mögött hagyva igyekszünk
Horpácsra, a rendhagyó irodalom óra, vagy inkább irodalmi délután első
helyszínére.
Nógrád megye igen gazdag irodalmi
emlékekben. Balassiról, Madáchról és Mikszáthról nem is beszélve, megfordult
itt Petőfi, Arany János, Szabó Lőrinc és lehetne sorolni hosszan-hosszan, ki
még. Maradjunk az említetteknél; ők szerepelnek az általános iskolai
tananyagban. Ki hangsúlyosabban, ki kevésbé. Molnár Sándorné véleménye az, hogy
ha már ebben a „Görbeországban” lakunk, nem elég csupán tankönyvből,
szöveggyűjteményekből megismertetni szűkebb hazánk irodalmi nagyjait, életük
száraz adatait. Igenis, vigyük el a gyerekeket oda, ahol ezek az óriások
születtek, laktak, szerettek. Lássák a horpácsi kúria ión oszlopfőit, az előtér
csavart-faragott fa oszlopait, a novellából megismert három állatkát. Bár
kopottak, borzasak szegények, üveg alatt álldogálnak, mégis élőbbek így, mint a
tankönyv unalmas lapjain. Üljenek le a csesztvei park kidőlt óriási hársfája
tövébe, ahol Tragédiáját írta, élte Madách. Szívják be annak a kis evangélikus
templomnak az illatát, aminek oltárát Mauks Ilona hímzett terítője fedte, mikor
újraköttették házasságukat Mikszáth Kálmánnal. Balassagyarmaton ne csupán a
piacot, az Ipoly Áruházat és a buszmegállót ismerjék, de álljanak meg egy
percre Szabó Lőrinc Templom utca 10. alatti háza előtt; tudják, hogy az
edénybolt épülete valaha fogadó volt és Petőfi is megszállt benne. A
Vármegyeháza színes ablakait nézve próbálják beleélni magukat a megyebálok
gyertyafényes, kavargó forgatagába; Szontagh Pál, Nagy Iván ne néma nevek
legyenek, támadjanak föl valamelyest haló
poraikból.
- Ezekkel az írókkal, költőkkel
az általános iskola nyolc osztályában valamikor, valamilyen szinten találkozik
a gyerek – mondja Molnár Sándorné Paulovits Klára, aki hosszú ideje tanítja az
irodalmat a romhányi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában. - Néhány éve
határoztuk el Hajdú Éva kolléganőmmel, hogy elvisszük a gyerekeket a Mikszáth
Kálmán életrajzában szereplő Nógrád megyei helyszínekre: Mohorára,
Balassagyarmatra, Horpácsra. Szeretnénk velük eljutni Szklabonyára is, de ez
nehéz, mert hetedik osztályban még nem mindenkinek van személyigazolványa.
Persze, ha megszűnnek a határok, ennek sem lesz akadálya. Annak idején, ez öt
éve volt, beadtunk egy pályázatot az irodalmi kirándulás elképzelésével. Nem
nyertünk támogatást, így akkor szponzori segítséggel oldottuk meg az utazást.
Fejenként körülbelül ezer forintból hozzuk ki az utat, ebből nemcsak az
útiköltségre, a belépődíjakra futja, de marad egy kevés pénz fagylaltozásra is
Gyarmaton. Erre a körútra nagyon készülnek a gyerekek. Nem csupán az utazás
ígérete, a fagyizás lehetősége motiválja őket, dehogy. Irodalomórákon
Mikszáth-térképet készítünk. Nógrád vármegye térképén bejelöljük részint a
mostani határt, részint az író életének helyszíneit. Így lehet látni, hogy
Szklabonya, Losonc, Rimaszombat Szlovákiába esik. A helységekhez kötődő eseményeket
az évszámokkal együtt cédulákon fölgombostűzzük a térképre. Az ezen kívül eső
helyek, mint Budapest, Szeged eseményei is felkerülnek a lap szélére.
A túra során feladatlapokat
kapnak a gyerekek, gyakorlatilag ez vezeti őket a múzeumban, az emlékhelyeken.
A helyszínen kell ezeket megoldaniuk, rajzolni kell, idézetet, mottót leírni,
csak az adott helyen található információkat megszerezni, esetenként a
tárlatvezető magyarázatából. Például: ellentétben a keresztyén ábrázolással,
miért három szívet hímzett Mauks Ilona az oltárkendőbe? Vagy abban a bizonyos
bölcsőben valóban Madách Imike feküdt-e? És így tovább. Nagyon sok mindent
össze tudnak szedni így a gyerekek, sokkal többet jegyeznek meg, mint a
tanórán.
-
A feladatlapokat már mi, Éva és én állítjuk össze,
részben az előző év tapasztalatai nyomán, részben az adott tanulócsoporthoz
alkalmazva. Néha egyéni feladatlapot is szerkesztek, ezt persze csak
kimagaslóan tehetséges, igen érdeklődő tanuló számára. A feladatmegoldásokat
természetesen értékelem. Sietve hozzáteszem: elmarasztaló értékítélet nincs!
Itt mindenki teljesített, vannak, akik jobban, és, persze, olyanok is, akik
legjobban – folytatja a tanárnő.
Sajnos, az értékelést érdemjegy
formájában kézzelfoghatóvá kell tennie, hiszen mind a gyerekbe, mind a szülőbe
beleivódott az a téves nézet, hogy az ötös az kitűnő, az egyes az elégtelen.
Hogy az érdemjegy mögött mi van, egyáltalán van-e valami, már senkit sem
érdekel. És az sem, hogy esetenként ez az ötös meg az az ötös nem ugyanaz az
ötös. Valahol persze, érthető ez az egész. A gyerek bizonyítványt kap, amibe
jegyeket írnak, ennek alapján tanulhat tovább. Nem áll módjukban szép
körmondatokban ecsetelni tanulóik kiválóságait. Holott erre lenne szükség.
Elmondani a fogadó iskolának, hogy Noémi vagy Anita ebben vagy abban a dologban
nagyon tehetséges, más téma viszont egyáltalán nem érdekli. De ebbe ne mentünk
bele, nagyon messzire vitt volna.
Hazafelé menet viháncolnak a
lányok mögöttem. Néha rámszólnak:
- Béla bácsi, vigyázzon, gyanús
autó az út szélén!
Nem csodálom csúfondáros
kedvüket; út közben derült ki, hogy iratok – jogosítvány, személyi igazolvány –
nélkül indultam el. Nincs mit tenni, araszolok a mikrobusz mögött, szó sincs
előre robogásról, és magamban fohászkodom, nehogy belefussak egy közúti ellenőrzésbe.
Közben a látottakon és Klárika mondatain rágódom. Látható élvezettel dolgoztak
a gyerekek, felszabadultan, jó kedvvel és fegyelmezetten. Miért van az, hogy a
biológus, a rajzos vagy a földrajzos megy ki csupán a terepre? Miért tanítjuk
azt meg a gyerekkel, hogy az irodalom nem más, mint végtelen, unalmas
betűtenger? Miért szeretnénk csupán az írott betű erejével tudást átadni,
érzelmeket kicsiholni? Miért Molnár Sándorné az egyedüli pedagógus a megyében,
aki kihasználja azt a lehetőséget, hogy a tanítás „helyi jellegű” lehet? Mikor
jön végre el a Kastner által 1933-ban megálmodott „repülő osztály” ideje?
(sztranyó)
2005. november 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése