Hosszú ideig azt gondoltam, ennek
a kisközségnek a neve kicsinyítő képzős változata Szécsény nevének. Kicsiny,
jelentéktelen falucskának véltem Nógrád megye térképabroszán, amit egy
vállvonással elintéz az ember: igen, futottak még…Egészen addig éltem ebben a
tudatban, míg egy alkalommal meg nem csörrent a telefonom, volt évfolyamtársam,
aki akkor a falucska kultúréletéért volt felelős, hívott:
- Bélám, indiai estet rendezünk,
itt lesz a Kalkutta-trió, és bár nem Ravi Shankar fog szitározni, de Zakir
Husain játszik tablán. Eljöttök, ugye?
Ha kezem-lábam bilincsbe verik,
ha nejemet hátamon kell elcipelnem bilincsbe verten lapos kúszásban Romhányból
Szécsénkére, akkor is ott leszek! Csukló és bokabéklyó végül is nem szerepelt
repertoárunkban, csak a Trabi, az ezerszer áldott, öreg UC 62-20-as rendszámú
Trabant, amivel átpöfögtünk Szécsénkére, meghallgatni Husaint és Kalkuttáékat.
Kertész Csaba – hiszen őróla van szó! – szerettette meg velem ezt a falut; az ő
fantasztikus és fanatikus zeneimádata csábított el ide. Azóta sem bánom.
Nem véletlen tehát, hogy újra ide
szólított a kíváncsiság, pont azért, mert az utóbbi években vakon, figyelmet
sem szentelve rá, robogtam át a falun, akár a kövesdi vasútállomásra
igyekeztem, akár egyéb célokat kergettem. Most Szalókapuszta is, a Százados
kastélya is lassításra késztet. Nem tudom, mit rejt a szó: Szalóka? Személynév
lehet? Vagy elfelejtett szláv elnevezés rejlik mögötte? A Százados kastélya név
még csak-csak megfejthető, hajdan egy „obsitos” katona húzódott el ide a világ
elől. A második háború utáni ínség és úrgyűlölet az ő kúriáját is elsodorta sok
egyébbel együtt.
A zsidótemető az, ami most
megállásra késztet. Kevés ilyen szépen gondozott zsidó emlékhely van széles e
határban, mint a szécsénkei. Nem tudom, mikoriak lehetnek a sírok, a sírkövek
között vannak teljesen megkopottak, de jól olvasható feliratúak is. Héber
nyelvtudásom azonban még a csekélynél is csekélyebb; a központozatlan szöveget
olvasni meg sem kísérelem. Annyit látok csupán, hogy meg-meglátogatják a
temetőt, erről tanúskodnak a sírkövekre rakott kavicsok. A keresztény temetők
sírjaira virágot tesznek a megemlékezők, gyertyát esetleg, itt a sírkő tetejére
kavicsot. Kifelé menet meghajolva megsimítom a lépcső betonjába fehér kövekből
kirakott menórát – hétkarú gyertyatartót – a halottak iránti tiszteletem
jeléül.
Hajzsel Miklóst, Szécsénke fiatal
polgármesterét kérdezem a falu történetéről.
- Árpád-kori település – mondja – régi
neve Zerdahely volt. Mai nevét valószínűleg földbirtokosa után kapta, amikor
Károly Róbert a XIV. század első felében Szécsényi Farkasnak adományozta.
1770-ben már Alsó- és Felsőszécsénkéről esett említés.
Gyorsan tisztázom: Felsőszécsénke
ez, ahol most vagyunk, azaz a Nógrádkövesd felé átmenő út mentében;
Alsószécsénke pedig a dél-keleti falurész, valóban alul van, legalábbis
földrajzi helyzetünkhöz viszonyítva.
- Akkoriban – folytatja a polgármester – németek is éltek itt, a lakosság pedig főleg dohánytermesztéssel
foglalkozott. A település lakói ma is elsősorban mezőgazdaságból élnek.
Ma már dohány nemigen van, de a
Kétbodony és Szécsénke közötti területen több millió köbméter kitűnő agyag
található, erre tervezik a jövő iparát: fazekasságot, téglagyártást. Kérdezem:
konkurálni akarnak a romhányi építési kerámiagyártással?
- Nem – válaszolja – nem
csempét, hanem egyfajta téglát, afféle időnek ellenálló vályogtéglát szeretnénk
gyártani. Ez kitűnő hőszigetelő, stabil építőanyag, ma már kereslete is van.
Indulok. Mögöttem marad Szécsénke,
a Pusztatemplomka emléke, ahol Kossuth Lajos lánytestvére, Piroska esküdött
örök hűséget vőlegényének; a zsidótemető, a szikár templom. Az út bekúszik a
vastagon havas fák alagútjába. Egy Ravi Shankar cd-t nyomok a kocsi
lejátszójába, és a szitár lágy hangjai kísérnek hazáig.
(eszbéla)
2005. december 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése