Lomha, szürke felhők résein
csillan át a késő délutáni, bágyadt napfény. Bújócskát játszik a kopár
domboldalakon. A tűzön hamvadó diólevél kellemes illatú füstje a lenge köddel
keveredve tompít formákat, színeket. Szellő neszez halkan a kévékbe állított,
száradó kukoricaszárak levelei közt. Göcsörtös szilvafák kopasz ágai mögül
kukkantanak elő fehér falú parasztporták. Figyelik, Márton szürke lóval jön-e.
De hó nem fog hullani, nem jelzik még vad örvényléssel, kétségbeesett
károgással a varjak. A pandalban néhány kecske legelész, kíváncsian pillantanak
rám sárga szemükkel. A templom külön épített tornyában megkondul a harang,
fekete ruhás öregasszonyok litániára gyülekeznek. A temetőkert ősrégi sírkövei
megdőlve hallgatják a zsolozsmát. Lassan elfogy a fény, az alkonyat ráborul a
falura.
Aprócska zsákfalu Kisecset,
dombokkal koszorúzva. A Bodonyi-patak keskeny völgyében búvik meg, utcái
beleolvadnak az erdőkbe vesző földutakba. Innen nincs tovább. Az ember vagy itt
marad, vagy visszafordul. Füri János, a polgármester azok közé tartozik, akik
itt maradtak. Budapestről, pontosabban Monorról származott el. A hajóács
unokája, vasesztergályos fia 1984-ben találta meg magának Ecsetet, és
telepedett le. Vásárolt egy parasztházat, felújította, komfortossá tette.
Gazdálkodott, teheneket tartott.
- Valami különös varázsa van a
falunak – mondja –, megragadja az embert, nem ereszti. Nem én állítom ezt
egyedül, többen mondják, akik itt letelepedtek.
Később beszélgetek a kedves
Hertel Hildegard asszonnyal. Férjével húsz éve élnek a községben, szintén
Budapestről kerültek ide. És maradtak. Kérdezem: miért?
- Itt még lehet élni – válaszolja
– itt még tudnak köszönni az emberek. Felköltöztünk Pestről, már csak azért is,
hogy megtermeljük magunknak a konyhára valót. Sokat segítettek az itteniek –
pillant az ajtófélfát támasztó öreg parasztasszony felé, aki az imént jött be
az udvarról – és segítenek most is. Segítünk egymásnak, csak így lehet.
Kicsit meglep szóhasználata: felköltöztünk. Hiszen igaza van. Földrajzilag
is…
Nem állandó lakosok ugyan, mint
Füriék, tavasszal jönnek, késő ősszel visszamennek a városba. Érthető. Amikor
itt beköszönt a tél, bizony, nehéz elmozdulni a faluból. Ha nincs kocsija az
embernek, akkor azért. Talán négy járata van errefelé a Volánnak? Ha meg van
autó, akkor azért. A hótoló is csak utoljára ejti útba ezt a helyet.
És vannak a hétvégi ecsetiek, a
nyaralók, vagy itteni szóval: „vikendesek”. Néhány éve a Bodonyi-tó fölött
emelkedő domboldalt felparcellázták, víkendtelkeket mértek ki. Vásárolták is
ezeket nyakra-főre. Aztán sor került a falusi házakra is. (Jártamban-keltemben
elkeveredtem a „Kilián-kastély” felé. Valamikor igen szép, ma már romos, vidéki
kúriaépület. Kérdem, kié? Pestiek vették meg – válaszol egy itteni asszony. És
az? – mutatok egy láthatóan új házikóra. Az is – jön a felelet. Itt már minden
a pestieké – legyint az asszony.)
- Körülbelül 200 őslakos él a
faluban – mondja Füri János –, akiknek legalább 55 százaléka nyugdíjas. A
fiatalok nagy része elment, gyerek alig van. Kihaló falu ez. És, nem adok
többet tíz-tizenöt évnél, elveszti falusi jellegét is. Az öreg házakat eladják,
és akik megveszik, nem telepednek le itt. Nyári, kora őszi hétvégeken eljönnek,
horgászni, szalonnát sütni, sörözni.
- Van egy könyvtárunk a hivatal
épületében, kultúrházunk régi, eléggé lerobbant épület. Ezt szeretnénk most
tatarozni, hozzá toldani. A tervek már készen vannak. Itt tartottuk az Idősek
Világnapja alkalmából a falusi idősek napját. A cserhátsurányi – ahogy ők
mondják – magyar muzsikus cigányok leszármazottai adtak műsort.
A búcsúhoz kapcsolódva – a
kisecseti templomot Szent Imrének szentelték, így november 5-én lenne a búcsú –
Budapestről jöttek fiatalok egy előadással. Erről megint Hildegard asszonyt
kérdezem.
- A Terézvárosi Szent Család plébánia
színjátszó csoportját hívtuk meg. Misztériumdrámákat adtak elő. Szent
Erzsébetről, Szent Margitról, Nepomuki Szent Jánosról szóló misztériumjátékokat
tartalmaz a repertoárjuk, betlehemezést, karácsonyi darabokat. Betanultak
olyant is, ami régi magyar nyelven szólt. Eredeti szövegeket visznek színpadra.
Csak hát, kevés volt a hallgatóság – mondja szomorkás mosollyal.
De hát kik is jönnének? Gyermekek
alig, érdeklődő középkorúak kevesen vannak, az öregek pedig, a többség, nehezen
mozdul.
Kedvem lenne felmászni a dombra,
a két vénségesen vén zsidó sírkőhöz. Talán jobban megérintene ennek a helynek a
varázsa, az a szinte misztikus vonzás, amiről Füriék beszéltek. A falu
csodálatos nyugalma szétárad bennem, érzem újra a kihűlő füst illatát.
Szeretnék én is maradni, mint ők. De mennem kell. Visszapillantó tükrömben
lassan eltűnnek az utcalámpák fényei, a falu elsüllyed az éjszakában.
(eszbéla)
2005. november 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése