Tíz éve írtuk (25.) - Játék az avarban

A Bajcsyba jártam. Akkor még így nevezték az általános iskolát, nem Kiss Árpádnak, így én is, örökre „bajcsys” véndiák maradok. Szóval, ott, a Bajcsyban, napköziben, az ebéd és a tanulószoba közötti időben rendszeresen a Palóc ligetbe jártunk. Emlékszem, kedvenc szórakozásunk a szabadtéri színpad melletti kis réten a poszméhek vidám kergetése és pulóverrel való elfogása, illetve lejjebb, a tágas területen, ahol két-két fa kiváló kapuként szolgált, buzgón fociztunk.

Ilyenkor, ősz közepe felé már a zizegő avarban rúgtuk a bőrt. Olykor-olykor megakadt a futball a sárguló levelek között, de aztán egy könnyed bokamozdulattal átevickéltettük rajta a játékszert. Egy-egy gól után pedig, nem törődve, hogy piszkos lesz a ruhánk, örömünkben csúsztunk, másztunk, fetrengtünk az avarban, mint a nagyok a zöld gyepen. Észre sem vettük, mint szalad az idő, és sokszor bizony a nevelőknek már elzsibbadt a magasba emelt, sorakozóra szólító keze, mire megpillantottuk a jelzést. És ez ment egészen az első hó lehullásáig, amikor a focit felváltotta a csúszkálás, a szánkózás.

Ezek a képsorok jutottak eszembe a minap, amikor a ligeten keresztül vezetett az utam. Kisebb és nagyobb csoportokban játszottak a gyerekek, kis avarhegyeket emeltek, amibe aztán kurjongatások közepette ugrottak „fejest”, miközben a tanító néni távolabbról, fejcsóválgatások közepette nézte, mit művelnek. Mások, odébb egyszerűen csak lábbal túrták maguk előtt a leveleket, ezt élvezték a legjobban. Sajnos, focistákat már nem láttam. Mintha kihalt volna a játék eme fajtája iránti szerelem.

És ahogy haladunk előre az időben, ahogyan jönnek az újabb és újabb generációk, úgy tompul majd a gyerekekben a szabadtéri rohangálás, az önfeledt kergetőzés iránti kedv. Egyre kevesebben mennek majd ki a ligetbe, a játszóterekre, inkább maradnak a négy fal között, kitágult szemekkel meredve a képernyőre, számítógépes játékokba merülve. Igen, a FIFA 2006 már jóval népszerűbb, mint annak a fránya bőrgolyónak az aktív űzése, a „dzsojsztikkel” született gólok már nagyobb örömöt okoznak, mintha jobb csüddel zúdítanák a hálóba a labdát.

Ébredjünk fel! Ébredjetek fel gyerekek, mert sokkal egészségesebb az őszi napfényben való rohangálás, a játék bármilyen szabadtéri fajtája, a friss levegő beszippantása, mint a görnyedt háttal folytatott „kompjúter-szaggatás”.
H.H.
2005. november 4.

Régi barátok

Régen nem találkoztunk. Úgy jó négy-öt évvel ezelőtt, Karácsony táján összefutottunk az utcán, de csak pár szót váltottunk, mindketten siettünk a magunk dolgára. Pedig annak idején, jó tizenkét esztendővel ezelőtt szinte minden nap láttuk egymást. Azonos baráti körbe jártunk, buliztunk, szórakoztunk és rengeteget beszélgettünk. Szinte mindent tudtam róla, fiúkapcsolatait is őszintén megosztotta velem. Nem egyszer kísértem haza a sötét Rákóczi úton Rocktáncház után, hogy a házuk hátsó kertkapujánál még hosszú percekig tereferéljünk erről-arról. Később játszott abban a kézilabda csapatban, amely hosszú évek kihagyása után úttörő módon alakult meg a városban.

Aztán elkerült a főiskolára, egyre ritkábban járt haza, de eleinte kérte a segítségemet, ha egy-egy témában, dolgozatban elakadt. Később tovább lazultak a szálak, olyannyira, hogy szinte csak az édesapjával való találkozásaink során értesültem hogy van, miként alakult a sorsa, hogy férjhez ment, gyereket szült.

Halottak napján teljesen véletlenül pillantottam meg a temetőben. Állt a ravatalozónál, előtte a babakocsiban a kisfia. Zavarba jöttem. Először nem tudtam, mit tegyek, elintézzem-e a köszönést egy intéssel, avagy menjek oda hozzájuk. Ez utóbbit választottam.

Megállapíthattam semmit sem változott. Ugyanaz a mosolygós arc, ugyanaz a kíváncsian fürkésző szempár fogadott, mint jó néhány évvel korábban. Tekintetéből azt olvastam ki, de jó lenne most többet beszélgetni, megvitatni, mi történt velünk azóta, de nem volt rá idő.

Ahogy sétáltam tovább a sírkertben, úgy tolultak elém a régi emlékek. A harsány kacaja egy-egy poén után, a pajkos pillantásai, a „kerekperec” véleményalkotásai. Mert ő olyan típus volt, s szerintem azóta mit sem változott, hogy „ami a szívén, az a száján”. Talán azért is kedveltem, kedvelem őt annyira.

Másnap kellemes meglepetés ért. Édesapjával találkoztam, aki megemlítette, otthon a lány mondta, milyen jó volt engem újra látni.

Bevallom egy picit elérzékenyültem. Igen, a régi barátságok sohasem múlnak el, akit egyszer valamiért a szívünkbe zártunk, sosem felejtjük el.

H.H. 
2005. november 11.