Az október elsejei Ipoly Gyalogló Gála kapcsán, miután
láttam a gyér mezőnyt, illetve az alig érdeklődést a rendezvény iránt, több
dolog szöget ütött a fejemben, de akárhogy gondolkodtam, mindig csak egyfajta
végkövetkeztetésre jutottam: óriási válságba került Nógrád megye, azon belül is
Balassagyarmat és környéke atlétikája. Félő, ha az avatott szakemberek
villámgyorsan nem találnak kiutat, lassan már egyetlen fiatalt sem lehet
rávenni arra, hogy szöges cipőt vegyen a lábára.
Nézzük az érveket. Először is a létesítményhelyzet. Nos, az
kérem a siralmasabbnál siralmasabb. Egyetlen épkézláb pálya nincs már a
megyében. A fűvel benőtt, düledező salgótarjáni Kohász-stadionban jártam nem is
olyan rég, s bizony ha a gyarmatiak nem hoznak magukkal mérőszalagot, talán a
kislabdahajítás diákolimpiai küzdelmeit meg sem tudják rendezni. (Más kérdés,
hogy ugyanitt egy magát „tótumfaktumnak” képzelő, s ott, a sporttelepen egy kis
házban lakó úr, akit állítólag a gondnoki feladatokkal bízott meg a fenntartó,
elzavarta a tőle áramot kérő megyei atlétika szakembereket, s nagy összeget
kért azért, hogy a „dugót” beengedje otthonába.) De beszélhetünk az
Öblös-pályáról is, ott is alkalmatlan a terület egy rangosabb viadal
lebonyolítására.
Nézzünk körül inkább a saját házunk táján, vagyis
Nyugat-Nógrádban. Balassagyarmat, Nagyligeti Sporttelep. A távolugrógödör
homokjába érkező atléta úgy érzi, mintha betonon landolna, a magasugró szivacs
lyukas, hiányos, a salak meg… nos arról jobb nem beszélni. A dobóketrecet pedig
elmosta az idők árja – pontosabban az ipari park, lebontották, a kalapácsvetők
pedig sűrű zokogásban törtek ki – azóta mikroszkóppal kell keresni az
eredményeiket, már ha vannak.
De nincs különb helyzet Szécsényben sem. A felsorolásból
pedig kitűnik, nagyon hiányzik ennek a megyének a rekortán borítású futópálya.
Mert nélküle iszonyú lemaradásba kerül a tehetséges nemzedék egy fővárosi, de
mondjuk gödöllői, szolnoki, vagy szombathelyi fiatallal szemben. Nem véletlen,
hogy az utóbbi idők legtehetségesebb Ipoly-parti atlétáját, Csadó Balázst
edzője, Benkő Péter folyamatosan Budapestre vitte edzeni, hogy lépést tudjon
tartani vetélytársaival.
És itt bukkanunk rá a második érvre, a gyermekhiányra. Addig
még nincs gond, amíg néhány lelkes testnevelő a diákolimpiai küzdelmekre, meg a
NAP-os, NUPI-s viadalokra kivezényli tanítványait, de közülük csak elvétve
marad meg néhány hosszú távon az atlétika mellett. Nincs ugyanis motiváló erő.
Annak idején Kovács Dusánék hóban-fagyban-zivatarban is edzettek, erre már az
elkényelmesedett mai nemzedéket aligha lehet rávenni – tisztelet a kivételnek.
Az atlétika szakemberek pedig szépen-lassan belefásulnak a munka
kilátástalanságába. Fábri Gábornak már csak egy szem gyaloglója van, Fülöp
Attila, Benkő Péter és Szabó Béla sem foglalkozik a tömeg oktatásával, csak
egynéhány kiemelt tehetséggel, még úgy-ahogy Schneiderné Dinea Emese tartja a
frontot, de már az ő hozzáállása, akaratereje, kitartása sem a régi.
Mert pénz sincs, kérem szépen. Ez a harmadik érv a válság
tetőzése mellett. És a legerősebb. Kérdem én: pénz nélkül, néhány ezres havi
juttatás nélkül ki sétál-biciklizik-autózik ki a Nagyligetre, hogy edzést
vezényeljen öt-hat-tizenhat nebulónak, irányítsa, finomítsa a mozgását,
neadjisten még előző este fel is készüljön a feladatokra. Aztán ha verseny
következik, oda el is kell utazni. De miből? Az egyesületeknek, a Vitalitásnak,
az Ipoly Walking Clubnak üres a kasszája, nem áramoltathatnak hatalmas
„zsetonkötegeket” az utánpótlás-nevelésre, hát még élversenyzők kinevelésére.
Összefogás kellene, a klubok, a vezetők, edzők közös
fellépése, mint annak idején szegény Révész Laci szerette volna, aztán tragikus
halála véget vetett a szép terveknek. Összefogás, de erre a szóra manapság csak
legyintenek az emberek, a modern világ szóhasználatából lassan kiesik ez a
kifejezés, mert az egyéni érdekek elnyomják a közösségi szellemet.
Így a Csadó Balázsok, Egri Balázsok, Fűrész Mártonok majd
szépen elmaradoznak a pályákról, s maradnak a kedélyes „öregfiúk”, akik
szabadidejük terhére még nekiállnak lefutni egy pár ezer métert, belépnek a
dobókörbe, hogy elvessék azt a diszkoszt – kivívva a fiatalabbak tiszteletét,
avagy „lekezelését”.
Bosák Attila, Pénzes István, Jusztin Ferenc. Tartok tőle,
hamarosan már csak ők állnak a vártán, a megyei, nyugat-nógrádi atlétika
magányos lovagjaiként…
Hegedűs Henrik
2005. október 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése