Szombat reggel van, annak minden
lehetséges elkövetkezendő kellemetlenségeivel. Előbb-utóbb felzúg a porszívó,
szorgos kezek csapkodnak majd a párnákon. Matyi, hófehér macskám és én majd
elveszetten keringhetünk a rendcsinálás lázába bódult nők – feleségem és
lányaim – útjában, haszontalanságunk teljes tudatában. „Megelőzni – gondolom –
minden áron megelőzni ezt a borzalmat!” A kávéfőző kotyogása közben jön meg az
ihlet: ahogyan hajdan a gazdasszony a fölöslegesen kotló
tyúkok forró testét jeges vízbe mártva hűtötte le, lehűtöm én is a nők
tettvágyát ebben a szép novemberi, szeles reggelben. Elviszem őket itthonról.
Hogy hová? Újra a kávéfőző ad választ: hát persze, Horpácsra! Hányszor
hallgattam így a főző sustorgását a horpácsi reggeleken. Néhány évet dolgoztunk
ott, de a lányok már máshol növekedtek, nem ismerik a Mikszáth-kúria parkjának
hangulatát. Onnan átruccanunk Tereskére, megnézzük a templom csodálatos
freskóit, aztán majd ebédelünk valahol.
Így hát utánunk, Kedves Olvasó, barangoljunk
együtt „Görbeország” kies tájain!
Horpács felé kanyarodom, Patak kis kőhídját elhagyva. Talán nem túl
szerencsés egy temető látogatásával kezdeni a kirándulást, de itt meg kell
állnunk. Szontagh Pál, Nagy Iván és a Mikszáth-család sírjai láthatók a
templomkertben.
„Pompás kis falu ez, a drégelyi várrom alatt. Szondy két apródja az én
rétemen kergette a lepkéket…Egy völgykatlanban van elbújva az egész falucska,
eltakarva a világtól…Vasút nem vezet ide…postája nincs…a dűlőutakat is a gyep
és a laboda veri fel. Minden úgy van még itt, ahogy Ali basa hagyta, mikor
innen eltakarodott.” – írja Mikszáth 1905-ben, egy évre rá, hogy
megvásárolta a Szontágh-kúriát. Mellette áll az eklektikus stílusú ténylegesen
Mikszáth-kúria, amit 1906-ban az ifjabbik, akkor 21 éves Kálmán tervei alapján
kezdtek építeni a papa „Jókai Mór élete és kora” című könyvének honoráriumából.
Az előtérben a lányok elnémulva csodálják a feketésbarnára pácolt, csavart
oszlopokat, a lépcsőfeljáró közepén elhelyezett szószéket, a sárkányos tükröt,
Szontagh Pál fantasztikusan faragott szekrényét, a Mikszáth korának hangulatát
árasztó bútorokat.
- Apa, és ti itt dolgoztatok? –
fogalmazódik meg a kisebbikben a kérdés.
- Igen – bólintok, és
nosztalgiával pillantok a kúria teraszáról valamikori lakásunk felé. Itt
kezdtük közös életünket Ágival, feleségemmel.
Tereske. Innen már
csak egy macskaugrás, ahol a templomot szeretném megmutatni a famíliának.
Pusztaberki felé indulok, nagyon hamar elmerül a völgyben Horpács. Hátulról rám
szól egyik utódom:
- Apa, óvatosabban vezess, most
is bevertem a fejem!
Való igaz, kátyús az út,
alattomos kanyarok teszik „élvezetessé” a vezetést. Miután Rétság irányába
ráfordultam a 22-es útra, megkezdem a történelem órát.
- Csak, hogy tudjátok, butókáim
(hátulról gyanús morgás, köhécselés…) Tereske neve az ószláv nád, ahogy hajdan
hangzott, trst szóból ered, első
leírt változata a Trska. Mivel eleink
nagyon nem szerették az effajta mássalhangzó-torlódást, szép lassan kialakult a
mai névváltozat, a Tereske. A templom első látásra jellegtelen külseje
fantasztikus múltat hordoz. Tudtátok, hogy az 1800-as évek elején még kéttornyú
volt? Kezdve a XII. századtól…
Megpróbálom dióhéjba gyömöszölni
a több száz évet, a romantikát, gótikát, reneszánszot és barokkot.
- De ami számomra a legkedvesebb
ebben a templomban, az a hajó északi falán lévő Szent László legenda freskója.
Itt megint kitérő következik, László Gyula értelmezése a Jó és Gonosz
harcáról; a XII. század templomfestészetének céljáról; a Váradi Regestrumról;
Szent László hermájáról.
Így folytatom, míg elő nem
kerítjük a templom gondnokát, Farkas Esztert, a Petőfi u. 38 sz. alól.
Készséggel jön segítségünkre, nyitja a hatalmas kulccsal a templomkaput.
Mondanám, hogy középkori, misztikus félhomály fogad, de ez már a múlté. Igaz,
gótikus csúcsív választja el a hajót az apszistól, de az oltár barokk, a
hatalmas ablakokon keresztül árad be a napfény, megvilágítva a kun vitézt
legyőző László királyunk alakját, a szőke hajú székely leány arcát. Láttán
mégis megérint a hajdanvolt korok misztikuma, szinte hallom a gregoriánt
zsolozsmázó fekete csuhás szerzetesek hangját. A falu széli Golgotáról még egy
pillantást vetünk a templom zömök tornyára, aztán folytatjuk utunkat.
Romhány lenne következő megállónk, ha nem itt laknánk.
- Apa, itt nem állunk meg? – kuncog hátul a kisebbik. A
belső tükörben visszanézve én is elnevetem magam. Holott ez a község is
tartogat meglepetéseket a barangoló számára, nem túl kies arca dacára. II.
Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelmünk itt vívta utolsó jelentős csatáját 1710.
januárjában, ezt már csak apróbb harcok és a szatmári fegyverletétel követték.
A Rodostóban, száműzetésben sínylődő fejedelem a monda szerint mogyorócsemetét
küldött ide, a csata helyszínére, ebből izmosodott hatalmas fává a
Rákóczi-mogyorófa. A Lókos-patak medrére épített háromlikú kőhíd korlátján
vigyázza az utazók lépteit Nepomuki Szent János XVIII. századi kőszobra és itt
áll a megye egyetlen millenniumi emlékműve is. Bereczky Máté, a szabadságharc
honvédtisztje, aki a szablyát szemzőkésre cserélte, katonából pomológussá lett,
Romhány szülötte.
Bánk lesz tehát a következő falu, ahol megállunk, ott is a Tengerszem Fogadó, ahol cipóban tálalt legényfogó levest eszünk majd, és
báránysültet juhtúrós sztrapacskával.
Miért legényfogó? Mert állítólag
a legényt – azt a szegény, házasulandó, meggondolatlan legényt – akarták jól
tartani az átmulatott éjszaka után. Somogyban a vak csibét etették meg vele,
hogy vakon szédüljön a házasság tövises rózsabokrába. Itt ezzel a savanykás, tartalmas levessel kínálták a lányos
háznál. Akaratlanul is eszünkbe jut a mese Mátyás királyról és a parasztról,
akit a király vendégül látott, de tréfából nem kapott az ételéhez kanalat.
„Huncut, aki a kanalát meg nem eszi!” – kiáltott föl ő, mi viszont a
tányérunkat, azaz a cipót esszük meg jó étvággyal. A leves egy kellemesen
savanykás, kapros raguleves, sok zöldséggel, amit ebben a fél kilós cipóban
tálalnak, melynek a belét kivájják. A sztrapacska jellegzetesen tót étel,
leginkább önmagában esszük, füstölt szalonna tepertőjével megszórva.
Különlegessé a sült bárányszelettel varázsolták, ráadásul nyakon öntötték a
pecsenyelével. Kellemesen harmonizált ez a két íz együtt, és fantasztikus volt
a látvány is: a fehér sztrapacska az avarbarnán felragyogó bárányszelettel,
mellette a zöld salátalevél, a paprika és paradicsomkarikák. A vörösbor csupán koronája lehetett volna
ennek az ízkavalkádnak.
Perc, maradj még! – mondanám, de
indulnunk kell, haza.
(sztranyó)
2009. december 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése