2015. december 28., hétfő

Tíz éve írtuk (73.) - Nyugat-nógrádi barangolások



Szombat reggel van, annak minden lehetséges elkövetkezendő kellemetlenségeivel. Előbb-utóbb felzúg a porszívó, szorgos kezek csapkodnak majd a párnákon. Matyi, hófehér macskám és én majd elveszetten keringhetünk a rendcsinálás lázába bódult nők – feleségem és lányaim – útjában, haszontalanságunk teljes tudatában. „Megelőzni – gondolom – minden áron megelőzni ezt a borzalmat!” A kávéfőző kotyogása közben jön meg az ihlet: ahogyan hajdan a gazdasszony a fölöslegesen kotló tyúkok forró testét jeges vízbe mártva hűtötte le, lehűtöm én is a nők tettvágyát ebben a szép novemberi, szeles reggelben. Elviszem őket itthonról. Hogy hová? Újra a kávéfőző ad választ: hát persze, Horpácsra! Hányszor hallgattam így a főző sustorgását a horpácsi reggeleken. Néhány évet dolgoztunk ott, de a lányok már máshol növekedtek, nem ismerik a Mikszáth-kúria parkjának hangulatát. Onnan átruccanunk Tereskére, megnézzük a templom csodálatos freskóit, aztán majd ebédelünk valahol.
Így hát utánunk, Kedves Olvasó, barangoljunk együtt „Görbeország” kies tájain!
Horpács felé kanyarodom, Patak kis kőhídját elhagyva. Talán nem túl szerencsés egy temető látogatásával kezdeni a kirándulást, de itt meg kell állnunk. Szontagh Pál, Nagy Iván és a Mikszáth-család sírjai láthatók a templomkertben.

„Pompás kis falu ez, a drégelyi várrom alatt. Szondy két apródja az én rétemen kergette a lepkéket…Egy völgykatlanban van elbújva az egész falucska, eltakarva a világtól…Vasút nem vezet ide…postája nincs…a dűlőutakat is a gyep és a laboda veri fel. Minden úgy van még itt, ahogy Ali basa hagyta, mikor innen eltakarodott.” – írja Mikszáth 1905-ben, egy évre rá, hogy megvásárolta a Szontágh-kúriát. Mellette áll az eklektikus stílusú ténylegesen Mikszáth-kúria, amit 1906-ban az ifjabbik, akkor 21 éves Kálmán tervei alapján kezdtek építeni a papa „Jókai Mór élete és kora” című könyvének honoráriumából. Az előtérben a lányok elnémulva csodálják a feketésbarnára pácolt, csavart oszlopokat, a lépcsőfeljáró közepén elhelyezett szószéket, a sárkányos tükröt, Szontagh Pál fantasztikusan faragott szekrényét, a Mikszáth korának hangulatát árasztó bútorokat.
- Apa, és ti itt dolgoztatok? – fogalmazódik meg a kisebbikben a kérdés.
- Igen – bólintok, és nosztalgiával pillantok a kúria teraszáról valamikori lakásunk felé. Itt kezdtük közös életünket Ágival, feleségemmel.
Tereske. Innen már csak egy macskaugrás, ahol a templomot szeretném megmutatni a famíliának. Pusztaberki felé indulok, nagyon hamar elmerül a völgyben Horpács. Hátulról rám szól egyik utódom:
- Apa, óvatosabban vezess, most is bevertem a fejem!

Való igaz, kátyús az út, alattomos kanyarok teszik „élvezetessé” a vezetést. Miután Rétság irányába ráfordultam a 22-es útra, megkezdem a történelem órát.
- Csak, hogy tudjátok, butókáim (hátulról gyanús morgás, köhécselés…) Tereske neve az ószláv nád, ahogy hajdan hangzott, trst szóból ered, első leírt változata a Trska. Mivel eleink nagyon nem szerették az effajta mássalhangzó-torlódást, szép lassan kialakult a mai névváltozat, a Tereske. A templom első látásra jellegtelen külseje fantasztikus múltat hordoz. Tudtátok, hogy az 1800-as évek elején még kéttornyú volt? Kezdve a XII. századtól…
Megpróbálom dióhéjba gyömöszölni a több száz évet, a romantikát, gótikát, reneszánszot és barokkot.
- De ami számomra a legkedvesebb ebben a templomban, az a hajó északi falán lévő Szent László legenda freskója.
Itt megint kitérő következik, László Gyula értelmezése a Jó és Gonosz harcáról; a XII. század templomfestészetének céljáról; a Váradi Regestrumról; Szent László hermájáról.
Így folytatom, míg elő nem kerítjük a templom gondnokát, Farkas Esztert, a Petőfi u. 38 sz. alól. Készséggel jön segítségünkre, nyitja a hatalmas kulccsal a templomkaput. Mondanám, hogy középkori, misztikus félhomály fogad, de ez már a múlté. Igaz, gótikus csúcsív választja el a hajót az apszistól, de az oltár barokk, a hatalmas ablakokon keresztül árad be a napfény, megvilágítva a kun vitézt legyőző László királyunk alakját, a szőke hajú székely leány arcát. Láttán mégis megérint a hajdanvolt korok misztikuma, szinte hallom a gregoriánt zsolozsmázó fekete csuhás szerzetesek hangját. A falu széli Golgotáról még egy pillantást vetünk a templom zömök tornyára, aztán folytatjuk utunkat.
Romhány lenne következő megállónk, ha nem itt laknánk.
- Apa, itt nem állunk meg? – kuncog hátul a kisebbik. A belső tükörben visszanézve én is elnevetem magam. Holott ez a község is tartogat meglepetéseket a barangoló számára, nem túl kies arca dacára. II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelmünk itt vívta utolsó jelentős csatáját 1710. januárjában, ezt már csak apróbb harcok és a szatmári fegyverletétel követték. A Rodostóban, száműzetésben sínylődő fejedelem a monda szerint mogyorócsemetét küldött ide, a csata helyszínére, ebből izmosodott hatalmas fává a Rákóczi-mogyorófa. A Lókos-patak medrére épített háromlikú kőhíd korlátján vigyázza az utazók lépteit Nepomuki Szent János XVIII. századi kőszobra és itt áll a megye egyetlen millenniumi emlékműve is. Bereczky Máté, a szabadságharc honvédtisztje, aki a szablyát szemzőkésre cserélte, katonából pomológussá lett, Romhány szülötte.
Bánk lesz tehát a következő falu, ahol megállunk, ott is a Tengerszem Fogadó, ahol cipóban tálalt legényfogó levest eszünk majd, és báránysültet juhtúrós sztrapacskával. 

Miért legényfogó? Mert állítólag a legényt – azt a szegény, házasulandó, meggondolatlan legényt – akarták jól tartani az átmulatott éjszaka után. Somogyban a vak csibét etették meg vele, hogy vakon szédüljön a házasság tövises rózsabokrába. Itt ezzel a savanykás, tartalmas levessel kínálták a lányos háznál. Akaratlanul is eszünkbe jut a mese Mátyás királyról és a parasztról, akit a király vendégül látott, de tréfából nem kapott az ételéhez kanalat. „Huncut, aki a kanalát meg nem eszi!” – kiáltott föl ő, mi viszont a tányérunkat, azaz a cipót esszük meg jó étvággyal. A leves egy kellemesen savanykás, kapros raguleves, sok zöldséggel, amit ebben a fél kilós cipóban tálalnak, melynek a belét kivájják. A sztrapacska jellegzetesen tót étel, leginkább önmagában esszük, füstölt szalonna tepertőjével megszórva. Különlegessé a sült bárányszelettel varázsolták, ráadásul nyakon öntötték a pecsenyelével. Kellemesen harmonizált ez a két íz együtt, és fantasztikus volt a látvány is: a fehér sztrapacska az avarbarnán felragyogó bárányszelettel, mellette a zöld salátalevél, a paprika és paradicsomkarikák.  A vörösbor csupán koronája lehetett volna ennek az ízkavalkádnak.
Perc, maradj még! – mondanám, de indulnunk kell, haza.
(sztranyó)
2009. december 16.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése