Odakint kolompolnak. Nem csengője
van az iskolának, hanem egy nagy, sötét fémből készült kolomp lóg a folyosó
falából kiálló vasrúdon. Ezt veri Farkas Pista bácsi egy kutáccsal, ezzel jelzi
a szünet végét. Betódultunk az osztályba. Hatalmas a ricsaj, visonganak a
kislányok, kiabálnak a kisfiúk. Küllő és Farkas Jancsi összeverekednek.
Csépelik egymást, mint a vakok. Csendesen ülök a padomban, nem veszek részt
ebben a zűrzavarban. Félek kicsit. Sok nekem itt a zaj, a lökdösődés, a futkosás.
Valamelyik kisfiú az uzsonnámat is elvette. Behúzódom a pad mélyébe, és várom,
jöjjön már be a tanító néni, hogy végre nyugalom legyen. Nyílik is az ajtó,
belép Mica néni. Kevesen veszik észre, de ezek között Farkas Jancsi az első.
- Tan’tó néni, tan’tó néni, a
Küllő belepisilt a poharamba! – kiabálja.
Mindenki tülekszik a helyére,
végre csend lesz. Jancsi is elcsitul, Köllő Pisti is ül, kivörösödött arccal,
de hátratett kézzel a padjában. Mica néni nem szól semmit, mégis áldott
nyugalom száll az 1.A osztályra, a sok gyerek várakozóan néz a tanító nénire.
Mindez negyvenöt évvel ezelőtt
történt.
Kicsit elfogódottan nézelődöm a
Bercsényi utcában. Életem első tizennégy éve telt itt, Mica néni házának
tőszomszédságában. Akkor még hatalmas hársfa uralta az udvart, és a kert
végében titokzatoskodott zöldre festett, zárt zsaluival a filagória,
gyerekfantáziám szellemtanyája.
- Az utcai front utolsó két
ablaka Mica néni szobája – mondja anyám, mikor megmondom, hová készülök – ott
kopogjál, mert csengő nincs a kapun.
Nyílik az ablak. Mica néni ott
kukucskál Évike lánya karja mellett: ki lehet az, aki rájuk zörömböl kora
délelőtt? Nem kell bemutatkoznom, bármennyire megváltoztam is az évtizedek
során, azonnal megismer. Örömmel csapja össze kezét, szinte futna ki, kaput
nyitni, hogy beengedjen. Pici, ősz hajú, törékeny nénike. Okos, simogatóan
vidám tekintete, a mosolya a régi. Most is, mint az a hajdani, hatéves kis
kölyök, bizalommal nézek vissza rá, beszélgetünk, nevetgélünk. Szinte átveszi a
szerepemet: kérdez, kérdez. Lelkesen válaszolgatok, jó felidézni régi
történeteket, embereket. Az iskola, a régi Rákóczi ki nem maradhat. 1951 óta
tanított itt, egészen 1971-ig, nyugdíjba menéséig.
- Bár még utána is visszajártam –
mondja – napközizni.
Négy igazgatót élt túl – persze
képletesen – Mica néni. Kiről elismerően szól, kire szemöldökét ráncolva
emlékezik. 2002. szeptemberében vette át vasdiplomáját Esztergomban.
- A képesítőt Pesten szereztem, a
Cinkotai Magyar Királyi Állami Tanítóképző Intézetben, még 1937-ben.
Ahogy itt ül szemben velem,
mesélget fiatal koráról, kutat az emlékezetében újabb és újabb történetek után,
meg nem mondanám a korát.
- Nem való ilyesmit kérdezni,
mégis megteszem: hány éves tetszik lenni?
- Bizony vén csont vagyok már –
pillant rám vidoran – a kilencvenet töltöm.
- Csak nyolcvankilenc vagy,
anyuka – vág közbe Évi.
1916. november 20-án született
Aranyosmaróton. A városka mai neve Zlaté Moravce, Szlovákiában. 1919-ben
kényszerültek – mint még olyan sokan – elhagyni otthonukat, s kerültek
Balassagyarmatra. Első lakcímük „Vasútállomás, Tehervagon” volt, míg nagy
rokoni támogatással meg nem tudták venni a Bercsényi utcai házat. Ez a
támogatás, apanázs, ahogy ő mondja, tette lehetővé azt is, hogy oklevelet
szerezzen. Nem kezdett el rögtön tanítani, 1939-ben férjhez ment. Faludi Laci
bácsi, a férje, hivatásos tűzoltóparancsnok volt. Ez a háború után baj volt,
mert – mint az előző rendszer egyenruhása – nem kapott állást. Ilyen-olyan
munkákkal tartotta el a családot, a hatvanas évek végén még a Balassi Gimnáziumban
is megfordult, mint szakoktató. Mica néni a harmadik gyermek születése után
„állt munkába”, helyezkedett el a Rákóczi iskolában.
Kérdezem, hányan emlékezhetnek
rá, mint első tanító nénijükre?
- Nem tudom. Több százan – mondja
– Tudod, akkoriban még nem volt ritkaság a 35-40-es osztálylétszám.
Tudom. Emlékezetem szerint
1959-60-ban mi is negyvenketten voltunk az osztályában. Ennek ellenére
megtanultuk a számolást, az olvasást, a betűvetést, hála Mica néninek. Kemény
munka lehetett. Kemény munka és kemény élet. Otthon négy gyermek (mivel
időközben született még egy), a háztartás, anyagi nehézségek, gondok. Az
iskolában pedig? Le kellett nyelni az oda is betörő politika otrombaságát,
túlélni a vakbuzgók, a gyakran hozzá nem értők ostobaságait. De Mica néni –
persze, most már nem képletesen – túlélte.
Pici, ősz hajú, törékeny nénike.
Vidáman, töretlen humorral megáldva. November végén joggal mondhatja majd:
- A kilencvenet töltöm.
Mica néni, drága! Isten éltesse,
és tartsa soká közöttünk. Ezt kívánja sok száz társával együtt a volt, de sok
mindenből – bölcsességből, kitartásból, emberszeretetből – mai napig is
tanítványa.
(sztranyó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése