Bacsúr Sándor kiállítása látható mostanság a balassagyarmati
Kiss Árpád Általános Iskola galériájában. A művész-tanár, az intézmény
nyugalmazott igazgatója nógrádi tájakra és Gyarmat múltjába kalauzolja az
érdeklődőt, akik megállnak pár percre elmélkedni a képei előtt.
Bacsúr Sanyi bácsi szeret mesélni. És amikor mesélni kezd,
legtöbbször a múltba révedez. Többször ültem már órák hosszat a „műtermében”,
amit leginkább dolgozószobaként ecsetelne a látogató, és amikor belekezdett
egy-egy képe, alkotása történetébe, teljesen megelevenedett, képszerűen
felbukkant előttem az általam nem is látott, nem is tapasztalt, de a művész
számára örök ihlető erővel bíró múlt.
Mutatta nekem a Szerbtemplom elveszett és talán már el is
feledett, legalábbis a gyarmatiak számára alig ismert, egykoron a bejárat
felett, a belső oldalon függő ikonosztázát. Amit ő, emlékekből,
agytekervényeiből előásva és korabeli fotókból összerakva tűzzománcba idézett.
Mutatta és közben beszélt. Gyermekkoráról. Ahogy az Óváros téri otthonából
elindult, és mindig elidőzött a Szerbtemplom előtt, aztán csak pár perc múlva
lépdelt tovább, annyira megigézte a csodás építészeti alkotás.
Mutatta nekem a zsinagógát. Még épen, a képen. Előtte a
zsidó férfi, amint belép a kapun. Aztán a lángoló épületet. Ami ott pusztult, a
lakásuktól néhány száz méterre. Elmerült az emlékeiben. A zsidó barátaira
emlékezett. Akikkel együtt játszott, pajkos kisgyerekként, s akiket már nem
láthatott a tehervonatok nyílásnyi méretű rácsai mögött. Akik közül sokan nem
térhettek haza sohasem…
Aztán ott volt a régi, ódon állomás. Az emeletes, ami azon a
szörnyű hajnalon, 1944. decemberében felrobbant. Ismét előbukkant a múlt. A
nagypapa anno kézen fogta a pici Sanyikát, elsétáltak, mit sétáltak, korzóztak
vasárnap délelőtt, templomból hazafelé menet és ott a peronon, a resti teraszán
jól esett az üldögélés, miközben a kissrác áhítattal nézte a nagy gőzösöket.
Bacsúr Sándorban az állomás felrobbanásának éjszakája is élénken él, mivel egy
repesz eltalálta az akkor a Baltik és Hunyadi utcák sarkán lakó kisfiút.
És még sorolta, sorolta az élményeit. Azokat az élményeit,
amit képbe öntött. Emlékezik a régi városról, az egykori várról, ami Le Dentu
hadmérnök mesteri metszetén oly jól látszik, s amire a késői kor művésze
odaképzelte a korhű lovasokat, korhű öltözetben.
De a Bacsúr-alkotásokon más nógrádi tájak is előtűnnek.
Templomok: Szécsényből, Nógrádsápról. A hollókői ófalu fatemplomával,
zsindelyes házaival. A táj, amely megfogja, magával ragadja az embert. A
Cserhát lankái között megbúvó apró falvak, a fejkendős nénik, a kaszával a
vállukon munkába induló kérges kezű
parasztemberek. Mind-mind erőt adnak, hogy a művész ecsetet ragadjon,
tűzzománcot készítsen.
Bacsúr Sanyi bácsi képeire érdemes odafigyelni. A mai
fiatalságnak, a középkorúaknak, akik számára a képeken megjelenő épületek, nem
jelentenek eredeti élményt, akik már csak így láthatják a város múltját.
Mert ezekből az alkotásokból bizony tanulni lehet a
történelmet…
Hegedűs Henrik
2005. október 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése