A hőskorban még nem voltak kidobók. A jól
megtermett legények segítségére 1990-ben még nem volt oly égető szükség a
„frissen” átadott gyarmati művelődési központban szervezett szeptemberi
diákbulin. Aztán mégis kitört a balhé.
Történt
ugyanis, hogy az épület hátsó fertályában tanyázó, akkor még Szántó
Kovács János nevét viselő középiskola rendezett effajta eseményt, és a
„beengedői” szerepkört az intézmény egészségügyi szakoktatói vállalták
magukra. Kinn, eközben jókora sor alakult ki, már-már a főutca
aszfaltján volt a vége. Úgy nyolc óra tájban egy a börtönből éppen
szabadult „pofa” is bebocsáttatást kért, csakhogy korábban már igencsak a
pohár fenekére nézett, így a szigorú tanár hölgyek nem engedték be.
Mérgében az illető toporzékolni kezdett, s betörte a bejárati ajtó
üvegét, aztán úgy, ahogy jött, tovább is állt.
Ám
fél óra sem telt bele, és visszatért a helyszínre. Ekkor szóltak a
szakoktatók férfi kollégáiknak, akik a délutáni tanár-diák focimeccs
után, még melegítőben-mezben a kémiai szertárban fogyasztották el hűsítő
sörüket. Három pedagógus jött elő ebből a „rejtekből”, és pillanatok
alatt felmérték az állapotokat: a delikvens randalírozót meg kell
fékezni. A járdán hárman egyszerre ragadták meg, a földre teperték, és
szóltak a várakozó fiatalságnak, segítsenek. Erre rögtön jött a válasz:
„Mi szórakozni jöttünk, nem verekedni.”
Miközben
bentről telefonon értesítették a rendőröket, a tömegből két ember
kivált – a lefogott férfi barátai, és gyors tempóban közelítettek a
tanárokhoz. Az egyik – fizika szakos – oktatónak annyi ideje maradt,
hogy fordulásból egy óriási öklöst nyomott az egyik támadó szeme alá,
aztán elindult a kergetőzés: őt és a „töri-föcis” kollégát szalajtották
meg, miközben a harmadik, matekos tanerő ott maradt a rendbontóval. Aki
viszont kiszabadult a szorításból, és a közelben lévő, narancssárga
színű hamuvedret megfogta, és a matektanár felé hajította. A dobás célt
tévesztett és a tákolmány az épületből épp kilépő művházigazgató hölgy
lábai előtt landolt – szerencsére sérülést nem okozott.
Kiérkeztek
a rendőrök és egyből egy furcsa kérdést tettek fel: „hol vannak a
verekedő tanárok?” A három lókötő persze elrobogott, nyomát se lelték
nekik, bezzeg a tanárokat igazoltatni akarták. Nagy nehezen helyreállt a
rend, előjött a „töris” pedagógus is, egy szép monoklival a szemén.
A
szakállas „matekos” másnap reggel a lakásától nem messze lévő kocsmába
látogatott el, és a sör kortyolgatása közben tagbaszakadt férfi állt meg
mögötte. Félve fordult hátra, de aztán alig tudta visszatartani a
nevetését: a tegnapi egyik verekedő volt, hatalmas lila folttal a szeme
alatt, és a következőt sziszegte a tanárnak: „üzenem annak a nyápic
haverodnak (mármint a fizikás kollégának), ha még egyszer találkozunk,
nem ússza meg ép bőrrel…”
Így ért véget az
1990-es esztendő számomra egyik legemlékezetesebb története, aminek
részleteit jómagam a szakállas matematikatanár barátom tolmácsolásában
hallottam vissza.
H.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése