Több szálon futó rendezvénysorozattal emlékeztek nemrégiben a Rákóczi-szabadságharc utolsó, Romhány közelében vívott csatájára. A község közössége koszorúzott, kiemelkedő személyiséget jutalmazott Bereczky-gyűrűvel, és emlékfutás is szerveződött az ünnep köré.
„Pro Patria et Libertate”, azaz „A hazáért és
a szabadságért!” – volt a fölirata II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem
zászlajának. Hét kemény éven át verekedtek a kuruc csapatok a szabadságért, míg
elkövetkezett a vég: a szatmári síkon kényszerültek letenni a fegyvert. A
kurucok szétszéledtek, a fejedelem menekült.
De e tragikus bukás előtt még
egyszer megkísérelték megfordítani a hadi szerencsét: 1710. január 22-én
egymásba botlott a két sereg Romhány határában, Rákóczi kurucai lengyel és svéd
segédcsapatokkal és Sickingen osztrák generális labancai. Ez az ütközet – mint
a legtöbb a magyar történelemben – nem győzelemmel végződött. Igaz, nem is
vereséggel, amolyan „sem-sem” megoldás született: mindkét megmaradt katonaság –
bár az osztrákoknak jelentősen nagyobb embervesztesége volt – elvonult. Ez volt
a Rákóczi-szabadságharc utolsó, jelentősebb csatája. Erre az eseményre emlékeznek
hagyományosan minden évben, a Romhányban 1932-ben felállított emlékműnél –
ahogy itt nevezik: a Turulnál.
Szitáló esőben állt az a
körülbelül 25-30 megemlékező az emlékműnél, akik dacolva a novemberi jellegű
januári időjárással, fejet hajtani szerettek volna a csatában elesett hősök
emléke előtt, legyenek azok magyarok, lengyelek, svédek, osztrákok. Háborúban
haltak meg, s mindegy, melyik oldalon. A
romhányi Vérhegy ennek a megmondhatója, ahol egymás mellett pihennek kurucok és
labancok, brigadéros és talpasok. Fölöttük tárja szét áldón és óvón karjait a
vörös kőkereszt, emlékeztetve minket, kései utódokat arra, hogy a háború
kegyetlen és értelmetlen.
Nem a csata napján történ e
megemlékezés, hanem egy nappal később: január 23-án. Hogy miért? Vezér Attila,
Romhány polgármestere elgondolkodtató magyarázatot adott erre a kérdésre a
koszorúzást követő ünnepi testületi ülésen a Művelődési Házban.
- Más üzenete is van – mondta –
mint az, hogy ez volt a Rákóczi-szabadságharc utolsó, jelentősebb ütközete.
Azokról a romhányi családokról szól, akik másnap előjöttek erdei
búvóhelyeikről, eltemették a halottakat, ápolták a még élő sebesülteket,
kalákában nekiálltak kijavítani a háborúban megromlott házaikat. Megtisztították
a csatamezőt, hogy majd tavasszal szántani tudjanak, vetni; és újra kezdhessék
az életet. Ne a végét ünnepeljük egy lezárt kornak, hanem az újrakezdést. Az új
napot, ami megvirrad a háború sötétje után. A jövőbeni új kenyeret. Emlékezzünk
azokra a családokra, akik évszázadokon át ezt a vidéket választották
otthonukul, naponta újra s újra kezdtek, hogy Romhány még 2015-ben is Romhány
legyen! Az ő példájukra és megmaradásunkért mi is naponta újra kezdünk
közösségünkért, családunkért. Ezt ünnepelünk a romhányi csata másnapján.
Hagyományosan ekkor tünteti ki
Romhány közössége, tehát a képviselő-testület azt a helyi polgárt, aki
jelentősen sokat tett a közösségért, a 2003-ban Molnárné Paulovits Klára
javaslatára alapított Bereczky-gyűrűvel. Idén Kovács Istvánné (Kiss Anna), az
ittenieknek Nusika, vagy Nusi néni, esetleg Nusi mama (életkortól függően)
kapta az elismerést. Ahogy méltatói az emlékgyűrű átvétele előtt elmondták,
mind Balassagyarmaton, ahová középiskolába járt, mind Romhányban, ahol hosszú
évtizedeken át élt és dolgozott, a közösség motorja volt. Soha nem szűnő
energiával, elpusztíthatatlan vidámsággal, empátiával vonzotta magához mind
saját korosztályát, mind az idősebbeket és a fiatalokat. Szervezte a
kirándulásokat, ország és világjárásokat, gyűjtötte és megőrizte a romhányi
hagyományokat, „autentikus” viseletet. Minden magánéleti nehézség ellenére
(azért a 70-es, 80-as években nem volt könnyű az élet Magyarországon) nevelte
szép, okos és tehetséges lányait, és most már dédunokát ringat a térdén –
kiérdemelte szülőfaluja megbecsülését.
Kovács Istvánnét nagy szeretettel
köszöntötte mind a Hornyákné Bulejka Krisztina vezette Dallamkórus, (melynek ő
is oszlopos tagja), mind az Asszonykórus, melyet ő hívott életre.
***
Nusi mama
Összesen kilenc év
korkülönbség van közöttünk, így nem is indokolt a „mama” megszólítás, de mégis
így szólítom Nusit, tréfásan, évődve. 1980 augusztusában kerültünk Romhányba
Horpácsról, ahol a nevelőotthonban dolgoztunk. Hogy miért kényszerültünk odahagyni
azt a barátságos, kedélyes falucskát, és cseréltük föl a poros, zajos
Romhányra, nem térek ki, nincs is jelentősége. Egy szó, mint száz: Romhányba
költöztünk, és falszomszédok lettünk Nusiékkal. Falszomszédok egy tizennyolc
lakásos bérházban, de nem azonos lépcsőházban. Az ismerkedés, barátkozás hamar
megtörtént, hiszen Nusiék is, mi is kellően extrovertáltak voltunk (vagyunk).
Átbeszélgetések az erkélyekről; trécselés a ház melletti boltban vagy előtte,
esti dumapartik sörözéssel egybekötve a bérház előkertjében – szóval így
valahogy. Nusi férjével, Tedommal – ma sem tudom, miért volt ez a beceneve
Kovács Istvánnak – is igen hamar összeszűrtem a levet, mivel gyakori látogatói
voltunk a Jánoska híd melletti „Bulejkának”. Szóval, gyorsan ment az „összeboronálódás”.
Nusi víg kedélyű, jókat nevető asszonyka volt – ma is az! – ám
vehemensen tudta szidni a gyár vezetőségét, ahol akkoriban dolgozott.
Ugyanakkor kihasználta a munkahelye adta lehetőségeket, mivel a Gyár nem volt
szűkkeblű sem dolgozói, sem a falu felé. Bizonyítja ezt akár a Sportcsarnok,
akár a több száz embert ellátó-kiszolgáló étkezde, ahol jókat és bőségeseket
lehetett ebédelni olcsó pénzen. (Hiába, a szocializmusnak is megvoltak a
fényesebb oldalai!) Népdalkört hívott életre, buszt szerzett a gyártól, és
hordozta a tagokat, akár a véres kardot, szerte az országban, de külföldre is.
Ma is emlegetik az asszonyok a bécsi kirándulást, a gyulai strandfürdőt, a
balatoni lubickolást, a tatai várat. S hogy az énekesek ne szedett-vedett
göncökben álljanak színpadra, járta a falut és kutatta föl a dohos sublótokból
a fölsőszoknyákat, szakácskákat, féketőket. Ki is stafírozta a tagokat romhányi
viselettel, ami ugyan nem sokban különbözik a környező falvak viseletétől, de
mégis romhányi.
Színpadon is gyakran szerepelt. Szépen szavalt, mondhatnánk, de én
inkább így fogalmazok: szépen mondott verset. Túlzó gesztusok nélkül,
visszafogottan, érzőn és értőn. Nem, költő nem volt – én legalábbis nem
olvastam tőle semmi ilyesmit – de értette és szerette a verset. Sokszor
felemlegettük Babitsot, Kosztolányit, Adyt, Radnótit. Vagy akár Karinthy
Frigyest. Gyakorta átmentem hozzá – Tedom akkor már nem élt, a lányok is
kirepültek – egy kis szócséplésre könyvekről, versekről, vagy éppen aktuális
dühöngéseim kibeszélésére. Mert Nusi ebben is jó volt, jó hallgatóság, aki nem
botránkozott meg egy-egy ízesebb, markánsabb kifejezésen.
Nem, tévedés ne essék, nem azért használom a múlt időt, mert ezek a
dolgok már elmúltak volna, dehogy! Egyszerűen távolabb kerültünk egymástól, már
nem vagyunk falszomszédok. Én elköltöztem, Nusi meg dédunokát dajkál. De
visszatekintve az elmúlt évtizedekre, okkal állítom: Nusi, nem került méltatlan
ujjra az a Bereczky-gyűrű!
Sztranyovszky Béla
Sztranyovszky Béla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése