Az író születésnapjához (január 16.) közeledve feltehetjük
ezt a kérdést, de rögtön válaszolhatunk is rá: azért, mert a miénk. Palócoké.
Ahogy Móricz Zsigmond elválaszthatatlan a beregi Tiszaháttól, ahogy Móra Ferenc
és Juhász Gyula összefonódik Szegeddel, ahogy József Attila széttéphetetlen
kötelékekkel kapcsolódik a fővárosi munkásnegyedekhez, úgy Mikszáth Kálmán is e
nógrádi táj elmaradhatatlan figurája.
Hányszor, de hányszor elmélkedett e sorok írója is azon, mi
lenne, ha ott, a horpácsi kúria előtt hirtelen megelevenedve a lócán ülő
szobor, és miközben csibukjából rendületlenül szállna a pipafüst, kedélyesen,
humorosan anekdotázna azokról az időkről, amikor még konflis és fogat járt az
utakon, amikor még érdemes volt pamfleteket írni a parlamenti vitákról, amikor
még boldog békeidőket élt ez a fejlődő, szépülő, gyarapodó ország.
Igen, Mikszáth a miénk. Itt született köztünk, itt
nevelkedett, itt szívta magába a közélet olyan furcsa illatokat árasztó
levegőjét, itt ismerkedett meg Ilonkával, az igaz szerelemmel, mert ugye egy
férfi nem veszi el kétszer ugyanazt az asszonyt, ha szívből nem szereti. Innen
merítette azokat az írásokat, amelyekkel elindult a hírnév útján, hiszen itt
úszott a megáradt patakban a szerencsétlen néhai bárány, szinte halljuk, milyen
ízesen adomáznak a jó palócok, s látjuk, mint indulnak templomba a szelistyei
asszonyok, és kurjongatnak a lakodalmakban a tót atyafiak.
Ha belegondolunk, hogy a budapesti miliővel tökéletesen „átitatódott”
Nagy Palóc olykor maró gúnnyal, szinte lekicsinylően, de semmiképpen sem a
barátság hangján szólt a nógrádi urakról, talán meglepődve tapasztaljuk, hogy
mégis, a negyvenedik írói jubileumra tiszteletadásként kivilágították
Balassagyarmatot. De ez is a kor szokása volt: aki híres, de a mi „borjunk”,
megérdemli ezt, még akkor is, ha nem mindig fényes példákat zengett rólunk.
Szeressük tehát Mikszáthot: humoráért, a közös múltért, és
persze azokért a ragyogó szerzeményekért, amelyek tollának jóvoltából oly dicsőségessé
tették a Kiegyezés korának magyar irodalmát. Vegyük a fáradtságot,
zarándokoljunk el egy évben legalább egyszer Szklabonyára, az életút
kiindulópontjához. Keressük fel Horpácsot, üljünk le a szobor mellé a lócára,
és elmélkedjünk el azon, hogy milyen zsenit is táplált ez a föld, ez a palóc
vidék – mert ha egy amerikai elnök Budapesten járva egy magyar íróval
találkozni akar (és találkozott is, bár csalódottan távozott, de ez egy másik
történet), akkor Nógrád, közvetve a világtörténelembe is bekerült.
Mikszáth a miénk: ha ott járunk január tizenhatodikán a
balassagyarmati régi vármegyeháza előtt, álljuk meg egy percre a mellszobornál:
hajtsunk fejet, és csettintsük egyet Kálmán bá’ tiszteletére.
Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése