Valahogy sohasem fogott meg engem igazán Madách. Sem a
szellemisége, sem a műveinek mondanivalója, még inkább emberi „vonalvezetése”.
Gyerekként úgy állott előttem gyarmati szobra, olyan magasztosan emelkedett
fölém a hatalmas székén „trónolva”, mint valami istenség, egy nógrádi Zeusz.
Megfoghatatlanul, elérhetetlenül.
Később, ahogy tanulmányaim során megismertem az életrajzát
és elolvastam legfőbb művét, Az ember tragédiáját, továbbra is barátságtalan,
idegen élményként hatott rám minden, ami Madáchból áradt. Kicsit sajnáltam is
Ádámot, hogy olyan tétova, a világ ügyes-bajos dolgaiban tájékozatlanul
töprengő, önmagát kereső egyéniséggé alakította „megrajzolója”, mint ő maga is
volt a tizenkilencedik század közepének mindennapjaiban. Éva „mintájában” pedig
azonnal megtaláltam Fráter Erzsébetet. De miért is csodálkoztam volna, hogy
ettől a pszichés értelemben az akarnok anyja által elnyomott, olyan beteges,
búskomor, depresszióra hajlamos, a sztregovai kastély falai között idealistaként
álmodozó férfiútól olyan iszkolva menekült más, megértőbb karokba. A Tragédia
Évája is ugyanaz a vadóc, az életet szerető, a filozofikus, elmélkedő
egyéniségtől messze távol álló személyiség, mint Erzsike volt.
Madách Imre munkásságát az utókor tette naggyá. Az én
szememben – bármennyire is megbotránkoztatóan, vagy „szemtelenül” hangzik – túl
naggyá. Gyarmati szobra oly robosztus, olyan méltóságosan megtölti ezt a kis
teret, melynek közepén áll, mint amilyennek bizonyos történelmi idők túlzottan
formálták a „madácsi” örökséget. Bezzeg a hozzám közelebb álló, egyéniségében,
minden egyes porcikájában számomra barátságosabb, emberibb Mikszáth Kálmán
„csak” egy mellszobor formájában tekint vissza rám a régi vármegyeháza előtt.
Madách műve tehát nem jelent katarzist nekem. Nem is fog
soha.
Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése