2015. január 21., szerda

Madách és a katarzis hiánya



Valahogy sohasem fogott meg engem igazán Madách. Sem a szellemisége, sem a műveinek mondanivalója, még inkább emberi „vonalvezetése”. Gyerekként úgy állott előttem gyarmati szobra, olyan magasztosan emelkedett fölém a hatalmas székén „trónolva”, mint valami istenség, egy nógrádi Zeusz. Megfoghatatlanul, elérhetetlenül.

Később, ahogy tanulmányaim során megismertem az életrajzát és elolvastam legfőbb művét, Az ember tragédiáját, továbbra is barátságtalan, idegen élményként hatott rám minden, ami Madáchból áradt. Kicsit sajnáltam is Ádámot, hogy olyan tétova, a világ ügyes-bajos dolgaiban tájékozatlanul töprengő, önmagát kereső egyéniséggé alakította „megrajzolója”, mint ő maga is volt a tizenkilencedik század közepének mindennapjaiban. Éva „mintájában” pedig azonnal megtaláltam Fráter Erzsébetet. De miért is csodálkoztam volna, hogy ettől a pszichés értelemben az akarnok anyja által elnyomott, olyan beteges, búskomor, depresszióra hajlamos, a sztregovai kastély falai között idealistaként álmodozó férfiútól olyan iszkolva menekült más, megértőbb karokba. A Tragédia Évája is ugyanaz a vadóc, az életet szerető, a filozofikus, elmélkedő egyéniségtől messze távol álló személyiség, mint Erzsike volt.
Madách Imre munkásságát az utókor tette naggyá. Az én szememben – bármennyire is megbotránkoztatóan, vagy „szemtelenül” hangzik – túl naggyá. Gyarmati szobra oly robosztus, olyan méltóságosan megtölti ezt a kis teret, melynek közepén áll, mint amilyennek bizonyos történelmi idők túlzottan formálták a „madácsi” örökséget. Bezzeg a hozzám közelebb álló, egyéniségében, minden egyes porcikájában számomra barátságosabb, emberibb Mikszáth Kálmán „csak” egy mellszobor formájában tekint vissza rám a régi vármegyeháza előtt.
Madách műve tehát nem jelent katarzist nekem. Nem is fog soha.
Hegedűs Henrik          

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése