„Sohasem feledhetjük el a szenvedéseket”

Tizennégy kilométert gyalogoltak – Ősagárdtól Berkenyéig – azok a megemlékezők, akik szombaton így tisztelegtek a hetven évvel ezelőtt „málenkij robotra” elhurcolt rokonaikra, ismerőseikre, falubelijeikre. A menetelést követően a Szent Anna fogadó rendezvényházában tartottak ünnepséget.

Először még szemerkélő eső kísérte a gyalogtúra résztvevőinek – összesen 113-an voltak – útját, de az utolsó kilométereken, mikor egyre közelebb került a cél, a „Berkenye” községtábla, már kivirult az idő, s mikor az utolsó lejtőn haladva megérkeztek a fogadó elé, már ragyogó napsütés – igaz, erős széllel „vegyítve” – köszöntötte a menetelőket.

Benn, a rendezvényházban a megfáradt embereknek a házigazdák forró teával, forralt borral, egy kupica pálinkával, és különféle ételekkel kedveskedtek. Miközben jókat falatoztak, a székszomszédok között buzgó beszélgetések indultak el. Előttünk egy középkorú férfiú mesélte ismerősének, milyen felüdülést jelentett neki ez a kiadós gyaloglás. Mellettük egy idős testvérpár – arcformából ítélve a menetelő férfiú apja és nagybátyja – arról diskurált, kik és hogyan, hova kerültek az elhurcoltak közül, a messzi Szovjetunióban.

Nemsokára kezdődött az ünnepség hivatalos része. Először Győry Csaba plébános beszélt a mintegy kétszáz fős hallgatósághoz. Elmondta, hogy nem csupán a hetvenedik évfordulón, hanem minden esztendőben megemlékeznek a „málenkij robotról”, szentmisével és gyertyagyújtással az emlékműnél. Hozzátette, a meghurcolásból hazatértek első útja a templomba vezetett, hogy imát mondjanak a megmenekülésükért. Hangsúlyozta, hogy mindannyian sorsközösséget alkotnak, akik vallásuk, nyelvük, szokásaik miatt szenvedtek nélkülözést családjuktól, otthonuktól távol. Kölcsey Ferenc Himnuszából idézett: „Hányszor támadt tenfiad/Szép hazám, kebledre/S lettél magzatod miatt/Magzatod hamvvedre!” Bár ezek a sorok korábban születtek, mégis, tökéletesen megformázzák azt a sorsot, ami a magyaroknak a huszadik század viharaiban jutott.

Altsach Ignác, a szomszédos, szintén németajkú Szendehely polgármestere arról, szólt, hogy a berkenyeiekhez hasonlóan őket is meghurcolták azért, mert őseik hagyományait követték és nyelvét beszélték. Hiába próbált az akkori plébános hatni a szovjet katonákra, nem sikerült megmentenie az embereket. A polgármester egyre inkább elérzékenyülve, elcsukló hangon emlegette, hogy édesanyja több mint harminc hónapon keresztül élt az ukrajnai lágerben. Kiemelte: azok, akik nem tértek vissza és jeltelen sírokban nyugszanak az ismeretlenben, még halálukban sem kapták vissza emberi méltóságukat. Talán éppen ezért, az ő emlékük előtt adózva sem lehet elfeledni sohasem azokat a szenvedéseket, amiket átéltek, s amikről a hazatértek sokáig nem beszélhettek nyíltan. 

Schmidt Józsefné, Berkenye polgármestere a saját faluja történetének hetven évvel ezelőtti szomorú napjait elevenítette fel. Úgy fogalmazott, hogy „a mi szempontunkból mindegy, mi volt az ok, amiért elhurcolták az embereket, ezt nem lehet megérteni, nem lehet elfogadni”. Életek mentek tönkre, a fájdalom még ma is rányomja bélyegét a községre, amely mindig meg fog maradni, míg csak egy túlélő is él, míg csak egy családtag, barát, ismerős, rokon emlékezni és emlékeztetni fog a szörnyű hónapokra, évekre. Az utókornak, a felnövekvő új nemzedékeknek, akiknek már csak elmesélt történetekben marad meg az 1945-50 közötti időszak, arra kell törekedniük, hogy ez a borzalom, amit a nagymamák, dédszülők megéltek, soha többé ne ismétlődhessen meg.

A program további részében a személyes emlékezés vette át a szerepet. Schmidt Anikó és Schmidt Zoltán a nagyszülők történetébe avatták be a közönséget, hogyan vonultak a szerencsétlenek annak idején hosszú kilométereken keresztül, lyukas cipőben, vagy mezítláb a télvízben, hogyan szöktek meg azok, akik meg merték ezt tenni, milyen viszontagságos körülmények között tengődtek a lágerekben, s miként sikerült átvészelniük a rettegett tífuszjárványt. Ugyanerről, a mai szemmel és lélekkel elképzelhetetlen ukrajnai bánya-munkakörülményekről is mesélt a szendehelyi leszármazott Altsach Rebeka, valamint a túlélők nevében Debre Antalné. Majd a vetítővászonról filmkockák is idézték a szörnyűségeket.

A rendezvény – amelyen műsort adott a berkenyei német nemzetiségi énekkar is – végén a résztvevők átsétáltak a közelben lévő „málenkij robot” emlékművéhez, ahol sorra gyúltak az emlékezet gyertyái.

Szöveg: Hegedűs Henrik

Fotó: Sztranyovszky Béla és Hustyava Zoltán