Ragyogó márciusi napfény, és temetőkert. Fekete ruhás
gyászolók. Éles kontraszt. Tereske. A koporsón az aranybetűs írás: Pál István
élt 96 évet.
Pál István, vagy ahogyan mindenki tudatában létezik, Pál
Pista bácsi, a tereskei dudás. Avagy kétbodonyi? Esetleg bánki? Petényi?
Akármelyik. Egyik sem. Palóc. Dudás. Tudós juhász. Pista bácsi. Kunkori fehér
bajusszal. Pörge kalappal. Kecskefejű dudával. Botladoznak a szavak, a
gondolatok itt, a ravatalozó előtt, ahol meleg, barna színben csillog a
koporsó, rajta az arany fölírás: Pál István élt 96 évet.
- Pista bácsi, milyen 96 évet?
- Kegyetlent, nehezet és szépet –
válaszolná hüvelykjével szétsűrítvén hófehér bajuszát, huncutul rám kacsintva.
„Aki dudás akar lenni, pokolra
kell annak menni…”
Volt is pokol Donyecnél, ahol
Pista bácsi együtt furulyázott az ördöggel gyilkos ágyúcső furulyákon. De
elmúlt ez is, ahogy elmúlik minden szörnyűség. És visszatért a béke, a tavaszi
legelők zöldje, az ölyv „kiű” kiáltása, a kutya halk vakkantása a nyáj mellett,
és a furulyaszó. A maga faragta furulyán. Amin ősrégi dallamokat tilinkózott,
valahonnan a régmúltból, dalvirágokat, amiket nem is tanult; csak úgy
születtek; valahonnan, valahogyan; szűrujjból előbukva, berbécsgyapjún
átsimulva, az ősök, a tudós juhászok álmaiból.
Álmok. Álmok? Kihalnak a rideg,
rémes valóság hideg, kegyetlen talaján. Mert a temető földje kegyetlenül
dübörög a feleség, majd kissé később az utód, a fiú koporsóján. A fiúén, aki
nem lesz juhász, nem fogja fújni a furulyát.
- Pista bácsi, hogyan tovább?
- Síkfőkútra megyek. Tanítani.
Furulyázni, dudázni, énekelni.
„Valahogy a szívem másképp kezdett verni, és kivirradt az a
szomorúság. Tanítottam a dudát, a furulyát, a népdalokat.”
Mert Pista bácsi tudta azt, amit mi,
kései, korcs utódok már alig, hogy a tudással az átadás kötelezettsége is
együtt jár.
- Pista bácsi, ha újra kezdhetné…
- Ha még egyszer születnék, akkor
is csak juhász lennék.
Sztranyovszky Béla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése