Napra pontosan emlékszem, 1996. július 20-án, szombaton este
úgy tíz óra tájban néztem a tévét. A képernyőn két, fehér ruhás, sisakos
legény, párbajtőrrel a kezében nagy csatát vívott az atlantai olimpiai
bronzérméért. Pontosabban egyoldalú ütközetet. Az egyik magyar fiú, nevezetesen
Kovács Iván, aki nagynevű versenyzőnek számított, ugyanis olyan szerencsétlenül
zuhant le a pástról az elődöntőben, hogy súlyosan megsérült a lába, így a
harmadik helyért mérkőzve csak bicegett, nehezen mozgott. Vele szemben egy
pelyhedző állú ifjonc, a jövő bajnoka, rendkívül tisztelettudóan bánt a minden
egyes lépésnél nagyokat szisszenő társsal. Ő volt Imre Géza, aki néhány perc
múlva a teljesen egyértelmű küzdelem végén megszerezte a bronzérmet, és
kedvesen, igazi sportemberként ölelte át Kovács Ivánt.
Szűk fél évvel később, amikor a balassagyarmati kézilabdázók
egyik vezetőjeként két, szintén atlantai bronzérmes nagyságot, Kökény Beatrixot
és Németh Helgát köszönthettem a Városi Sportcsarnokban, Bea kísérőjeként egy
félszeg, szerény, szemeit lesütő fiatalemberrel paroláztam. „Imre Géza” –
mutatkozott be, s akkor ismertem fel csak őt. Beszélgettünk Atlantáról, arról,
hogy egy vidámparki hullámvasutazás alatt csillant fel a szeme a kézilabdás
szépségre, aztán szerelem lett belőle.
És nemsokára két szép kisgyermekkel ajándékozták meg
egymást. Teltek-múltak az évek, és a feltörekvő reménységből érett vívó lett.
Athénban ugyan elbukták a csapatdöntőt, de az olimpiai ezüst így is szépen
csillogott. Három világbajnoki – és öt Európa-bajnoki arany is a tarsolyba
került a társakkal együtt, meg egy egyéni európai elsőség, de valami még
hiányzott a kollekcióból.
Most a moszkvai világbajnokságon figyeltem őt, szurkoltam
neki a „live stream-en” az élő internetes közvetítésen keresztül, mert máig az
egyik legszimpatikusabb, leginkább „emberi” magyar sportolónak tartom. Lassan
indult be nála a „szekér”, amikor a tizenhat között jött az ukrán, felrémlett
2012, London emléke – akkor a későbbi ezüstérmes norvég ejtette ki. De Imre
Géza talpra állt, nyolc tizedmásodperccel(!) a befejezés előtt kiegyenlített, a
hosszabbításban pedig ő vitte be a mindent eldöntő találatot.
És onnan megtáltosodott. Vajon ki gondolta volna előtte,
hogy döntőig jut? Talán ő maga sem, de ha egy üzlet beindul, és Nagy Tímea óta
tudjuk jól, dübörögve beindul. Géza a fináléban is azzal az angyali
nyugalommal, azzal a fokozott koncentrációval kezelte a párbajtőrt, amivel az
egész addigi úton járt. De megint jött a 14-14 átka. Egyetlen találat számít.
Ki a gyorsabb, ki a pontosabb, ki a higgadtabb, ki érez magában annyi erőt,
hogy ott, az ellenfél testén meglelje azt az egyetlen négyzetcentiméternyi
felületet, amit megszúrhat. És eljött Imre Géza pillanata. A fegyver elindult,
siklott a levegőben, és megállt a világranglista első francia Gauthier Grumier
ruházatán.
Imre Géza egyéniben világbajnok lett! A negyvenegyedik
életévét taposó, örökifjú, fiatalos arcú kétgyermekes apuka felért a csúcsra. A
boldogan beszaladó magyar küldöttség alakjai között egy borostás képű, ma már
edzőként dolgozó férfiú is átkarolta a hőst: Kovács Iván.
Ne feledjük: jövőre Rioban olimpiát rendeznek, és a magyar
vívófenomén – mert lehet már őt ezzel a címmel illetni – hol van még Gerevich
Aladár korától, aki ötvenévesen is ott mosolyoghatott a római dobogó tetején.
Sohasem késő a csúcsra érni!
Hegedűs Henrik
Fotó: internet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése