Szerencsés flótásoknak mondhatják magukat mindazok, akik
webkamerák látószögében, élő, egyenes adásban, közvetlen közelről követhetik
nyomon, mint cseperednek a gólyafiókák fenn, a magasban, a kémények, vagy a
távíróoszlopok tetején.
Nekem csupán annyi adatott meg, hogy a reggeli, vagy
délutáni buszjárathoz menet, az őrhalmi megállóból szemléltem, amint tavasszal
megjelenik a madárpár és elfoglalja megszokott helyét a szemközti általános
iskola kéményén. Láttam, hogyan alakítják a fészket, miként indulnak hatalmas
szárnysuhogtatásokkal élelmet szerezni az Ipoly irányába, miként térnek vissza,
óvatos, komoly körözésekkel megközelítve otthonukat. Aztán már csak a pár egyik
tagja indult útjára, a másik bekuporodott a fészek melegébe, csak a feje
látszott ki, de bízvást tudhattam, kis tojások bújnak meg alatta. Később már
három fej bukkant ki a szálak közül, az „apaállat” pedig csőrébe szorítva hozta
a folyó felől a finomságokat.
A „gyerekek” szépen növekedtek, eljött a július közepe, és
már négy kifejlett gólya állt a vártán az iskola fölötti magasban, a késő
délelőtti napfényben. Nosza rajta, kaptam magam, készítettem gyorsan egy képet
róluk, hiszen ki tudja, megpillanthatom-e még egyszer ezt a csoportképet a
szülőkről és a fiatalokról. Hiszen hamarosan az első szárnycsapásokat követően
útra kelnek új kalandokra, s ha kissé hidegebbre fordul az idő, máris szedik a
sátorfájukat melegebb égtájak felé.
Akkor pedig már csak Petőfi szavaival élve mondhatnám: „Üres
már a gólyafészek/Tetejében a kéménynek/Vándor népe ott halad…”.
Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése