2016. október 26., szerda

Tisztes gyarmati helytállás

Balassagyarmati VSE – MTK Budapest 1-3 (0-2)
Balassagyarmat, Kövi Pál Sportközpont, 1100 néző. Vezette: Takács J. (Horváth R., Szilágyi N.).
Balassagyarmat: Földi – Illés, Gaál, Mboussi, Szandai – Varga T., Szalánszki – Mátyás (Tóth B. 46.p.), Bonivárt (Molnár E. 57.p.), Bódis (Klinger 80.p.) – Magos. Edző: Lenkey Gábor.
MTK Budapest: Groppioni – Okuka (Szatmári I. 57.p.), Baki, Grgics, Vadnai (Szerencsi 52.p.) – Vass Á. (Vogyicska 63.p.), Katona – Takács, Szatmári L., Varga Sz. – Nikac. Vezetőedző: Teodoru Vaszilisz.
Gólszerző: Szalánszki a 91. , illetve Nikac a 19., Varga Sz. a 23., Nikac a 49. percben.
Jók: Földi, Gaál, Mboussi, ill. Vass Á., Szatmári L., Takács R.,Nikac.

Tartalékos összeállításban érkeztek az Ipoly partjára a fővárosiak, mert a sérült Kanta, Torghelle, Gera Dániel és Hrepka sem vállalta a pályára lépést. A házigazdák ellenben legjobb tizenegyüket szerepeltették, benne a „friss” apuka Gaál Balázzsal, akinek kedden született meg második gyermeke.
Kellemes időben telt ház várta a csapatok bevonulását. Az első perctől kezdve meglehetősen nagy nyomás alá helyezte a balassagyarmatiak kapuját az MTK, de jelentősebb helyzet nem alakult ki Földi hálója előtt. Vadnai bal oldali elfutása után túl mély lett a beadás, míg Szatmári pontrúgását Mboussi fejelte ki a mezőnybe. A BVSE kontrákra alapozott taktikája az első tíz percben nem sok veszéllyel járt, mindössze egy gyenge beívelésre futotta az erőből. Az MTK játékát Vass Ádám szervezte, a gyarmati védőfal mögé bejutatott labdákat azonban jobbára Gaálék kaparintották meg. Jellemző az egymás közötti tapogatózásra és a sok hibára, hogy a legnagyobb ijedelmet az okozta, amikor a védelem tengelyében egy labdaátvételnél Mboussi elcsúszott, de a kameruni származási játékos gyorsan korrigált. Nem sokkal később azonban megzördült a hazaiak hálója. Előbb Takács keveredett be a bal oldalon a tizenhatoson belülre, lövését Földi még bravúrral kiütötte, kisvártatva azonban Nikac közeli kísérletét már nem háríthatta.

A BVSE kis híján rögvest válaszolt az MTK vezető góljára, ám Bódis kihagyta a kínálkozó lehetőséget, kevéssel a bal kapufa mellé pörgetett. Ezzel szemben viszont gyorsan növelte előnyét az MTK Budapest. Illés hibáját Varga Szabolcs használta ki, aki szépségdíjas módon csavart a bal felső sarokba. Ezután is volt bőven dolga a balassagyarmati hátsó alakzatnak, hol Mboussi csúszott-mászott a felszabadítás érdekében, hol Földi feküdt a labda elé, többször pedig pontatlanul céloztak a fehér mezesek. A két gárda közötti képzettségbeli különbség nem csak az akciók kialakításában mutatkozott meg, hanem az egy-egy elleni küzdelemben is, a párharcok döntő többségét az erősebb testfelépítésű fővárosiak nyerték. Az egy szem csatár Magos és középpályás társai elvétve jutottak a játékszerhez, és tartósan nem is sikerült birtokolniuk azt. A mérkőzés érdekessége volt, hogy rendkívül csendesen teltek a percek a nézőtéren, csak néha, imitt-amott, és gyerekek szájáról hangzott fel a „Hajrá BSE” biztatás, a közönség tagjai nyugodtan, egymással beszélgetve, avagy néhány élces megjegyzést téve kísérték figyelemmel a pályán zajló mozzanatokat.
Hosszú percek mezőnybeli passzolgatása után a félidő hajrájában „izzott fel” ismét a levegő, ekkor Földi öklözött ki egy középre ívelt labdát, az ismétlést pedig kivágta Mboussi. A másik oldalon Szalánszki nyesett Magos elé, de a támadó lövése lepattant a védő lábán.
A második játékrész elején újból a gyarmati védelem mögé kerültek a kék-fehérek támadói, Nikac pedig már második találatát jegyezhette. Magos igyekezett borsot törni a nála jóval magasabb és erősebb testfelépítésű MTK-védők orra alá, előbb a szabálytalanság határát súroló módon zártak össze előtte, majd egy ügyes kiugratást követően az addig jobbára csak a meccset szemlélő Groppioni kapusnak adott munkát. Az ötvenötödik perc táján lendületesebbé váltak a gyarmatiak, jól hozták ki a labdát, de a felezővonal átlépése után rendre hiba csúszott a számításokba, pontatlanok lettek az átadások. Ebben az időszakban a vendégek legveszélyesebb kísérletét egy kapufa jelentette, nem sokkal később Szatmári István távoli bombáját védte bravúrral Földi. A házigazdák előrejátéka továbbra sem működött.  Mboussi hiába szerelt tetszetősen, ha utána a társai nem figyeltek, és meghiúsult a támadás jó befejezésének lehetősége. A szünet után három gyors cserét végrehajtó budapesti legénység a harmadik gól után láthatóan már nem erőltette a „menetet”, szépen passzolgattak egymásnak, de az ellenfelet csak nagy ritkán engedték kibontakozni.
Az utolsó negyedóra már meddő unalomba fulladt – volna. Az MTK már nem akart többet kicsiholni a mérkőzésből, ám Szalánszki gondoskodott a szép zárásról. Megpattanó távoli lövése Groppionit becsapva vágódott a felső sarokba.
Összességében a megyei első osztály listavezetője remekül helytállt a Hungária körúti alakulat ellen, a szépítő találatot teljes mértékben megérdemelte a lelkesen küzdő hazai társaság.
Lenkey Gábor: Ilyen ritmusú meccsek kellenek a játékosainknak. Most megmutatkozott, hogy a megyei első osztály légköréhez szokott labdarúgóinknak milyen érzés, ha az elittel találkoznak. Lehet, hogy kicsit görcsösen játszva most több hiba csúszott a teljesítménybe, de a küzdésért, hajtásért minden dicséretet megérdemelnek. Megyünk tovább a kitűzött céljaink megvalósítása felé.
Teodoru Vaszilisz: Örülök, hogy ilyen kulturált környezetben, rendkívül sportszerűen játszó csapattal szemben, és rengeteg néző előtt léphettek pályára tehetséges fiataljaink.
H.H.


2016. október 25., kedd

Iránytű volt a forradalom

Az október 23-i ünnepkör egyik utolsó megemlékezését tartották vasárnap este hat órától Rétságon, a művelődési központban.

Elsőként Hegedűs Ferenc, a város polgármestere mondott beszédet. Elöljáróban kifejtette, a forradalom és szabadságharc hőseinek küzdelme, a véráldozat nem volt hiábavaló, bizonyítja ezt 1989, amikor a rendszerváltáskor immár véglegesen hullottak le a magyarságról a diktatúra bilincsei. 1956-ban is megérezték a fiatalok mennyire alárendelten, egy rendszer teljes kiszolgáltatottságban élnek, és olyan eszmei értékek mentén bontakozott ki belőlük a mérhetetlen szabadságvágy, mint az egység, az összetartozás, a nemzeti büszkeség, ez pedig olyan összefogást eredményezett, amire a világtörténelemben is alig akad példa. A polgármester hangsúlyozta, a hatvan évvel ezelőtti események iránytűként mutassanak a ma nemzedéke felé, hogyan viselkedjünk válsághelyzetben, és mindannyiunk közös feladata 1956 szellemiségének megőrzése és átörökítése a következő generációkra. A pesti srácok, a tüntetők, a felkelők, a fegyvert fogó emberek nem kérkedtek, nem fitogtatták erejüket, hanem félelmet nem ismerve, bátran szálltak szembe a gonosszal. Megérdemlik tiszteletünket és kegyeletünket – fejezte be gondolatait Hegedűs Ferenc.

Ezután Balla Mihály országgyűlési képviselő emelkedett szólásra. Kiemelte, 1956 nélkül nem lenne olyan Európa, mint ma, hiszen a kontinens minden táján kialakultak mozgalmak, amelyek eszmeileg és gyakorlati értelemben is támogatták a magyar szabadságharcot, ezzel világtörténelmi jelentőségűvé emelve hazánk fiainak szívós küzdelmét a kommunizmus ellen. Európa legbátrabbjai többségében névtelen hősök maradtak, de fontos emlékezni azokra a személyiségükre is, akiket a hatalom később meghurcolt, börtönbe vetett, brutálisan meggyilkolt, vagy kivégeztetett. Ilyen Nógrád megyében Hadady Rudolf és Hargitay Lajos, a Hugyagon lelőtt két salgótarjáni nemzetőr, a börtönben kis híján agyonvert és megkegyelmezéséig az ítélet-végrehajtását siralomházban váró balassagyarmati dr. Magyar Pál, és ilyen a rétságiak által is kiváltképp tisztelet övezte Pallavicini-Pálinkás Antal, akinek csupán azért kellett meghalnia, mert Mindszenty József bíborost a fővárosba kísérte – és egy dicséretes kezdeményezés jóvoltából a két kiemelkedő egyéniségnek nemsokára közös emlékműve áll majd a városban. Az egység, ami a hatvan évvel ezelőtti dicsőséges, majd vészterhes percekben megteremtődött, a jelen óráiban is megmutatkozik a magyarságban, amikor a modern világ újfajta kihívásaival szemben kell helyt állni, összefogva, a békés jövő reményében – mondotta a honatya.
Az ünnepséget kísérő műsorban, egyedi koreográfiát bemutatva felléptek a Kereplő Néptáncegyüttes pergő lábú fiataljai, valamint Békefi Viktória és Fekete Sándor Zoltán színművészek, illetve Csonka Ildikó és Bedics Richárd táncművészek közös, 1956-ot idéző produkciója aratott vastapsot a nézők körében.
Hegedűs H.
Fotó: Girasek Károly


Ünnepi közgyűlés pedagógus elismerésekkel

Nógrád Megye Közgyűlése ebben az esztendőben Romhányt választotta az október 23-i nemzeti ünnepen tartandó rendkívüli ülése helyszínéül.

A község művelődési házában sajátos színpadi háttérkép fogadta a rendezvényre érkezőket. A jobb oldalon nagyméretű kereszt állt, tövében mécsesek és virágok. Mellette egy kivetítőn a hatvan évvel ezelőtti forradalom és szabadságharc mozzanatait megörökítő képek követték, felváltva egymást.
A házigazda település önkormányzata nevében Vezér Attila polgármester köszöntötte a résztvevőket, örömét fejezve ki, hogy a Rákóczi hagyományok ápolására oly büszke helyre esett a megyei közgyűlés választása. Először arról szólt, hogy az utókor feladata emlékezni a hősökre, akiket soha nem felejtett el a nemzet, tisztelet a bátraknak, akik életük feláldozásával mutatták meg, mit jelent a szabadságért küzdeni, és azok sorába tartoznak, akik az elmúlt évszázadokban független, erős Magyarországot akartak teremteni.

A polgármester mondatai után a helyi kuruc hagyományőrzők hozták be a történelmi lobogókat, a romhányi és a lengyel nemzeti zászlót. Ezt követően Skuczi Nándornak, a megyei közgyűlés elnökének szónoklata következett. Kifejtette, hogy az október 23-i tüntetők első jelszava, Petőfi nemzeti dalának első két sorának egyfajta változata, a „Talpra magyar, hí a haza, minden ruszki menjen haza” tökéletesen megmutatja azt a lelkiállapotot, ami abban a pillanatban átitatta a fiatalokat. Ezek az emberek egy világot bámulatba ejtő forradalom előhírnökei voltak. Ők eddig tudták elviselni azt a diktatúrát, amelyet a szovjet mintájú kommunista rendszer rájuk erőszakolt. Néhány gondolattal visszatekintett az október 23-i fővárosi eseményekre az első felvonulóktól kezdve egészen a rádió épületének ostromáig.

Az elnök hangsúlyozta, szabadságharcában a magyar nép teljesen magára maradt, mert a velünk eleinte szimpatizáló hivatalos amerikai politika is elfordult a forradalomtól. Eisenhower USA-elnök egy beszédében kijelentette, lényegében semmi lépést nem tesz a magyarok érdekében, azaz maradt a fennálló helyzet, Kelet-Európa szovjet fennhatósága. Ám 1956 felnyitotta a földkerekség éleslátó személyeinek szemét is, hiszen szerte Európában és a tengeren túl tüntetések, egyéb megnyilvánulások jelezték, a szabad világban élők megismerték a kommunizmus igazi arcát. Skuczi Nándor szerint ez is egyértelműen jelzi mekkora jelentőséggel bírt a magyarok ötvenhatos szabadságharca. És ennek fényességét nem halványíthatja el az erőszakosan ránk világított vörös csillag. Hazánk tehát kijózanító szerepet játszott a Föld minden részén, és a szebb világért harcolók a mai életben is nagyon hiányoznak, őket pótolni kell.

Az elnöki beszéd után a Balog Zoltán Nemzeti Erőforrások Minisztere által adományozott pedagógus szolgálati érdemérmek megyei díjazottjai vették át – összesen tizenhárman -  kitüntetésüket legalább negyedszázados óvónői, tanítói és tanári munkájáért: Bátori Istvánné (Szécsény), Budai Józsefné (Erdőkürt), Czenéné Nagy Katalin (Cered), Kissné Dudás Erika (Salgótarján), Kozmáné Varga Katalin (Rétság), Krekács Istvánné (Palotás), Máth Miklós György (Salgótarján), Mészáros Mihályné (Szendehely), Mócsány Istvánné (Rimóc), Simon Gusztáv (Bátonyterenye), Szenes Márta (Salgótarján), Huszár Péterné (Balassagyarmat) és Tóth Anna (Salgótarján).
Az ünnepi megyei közgyűlés helybéliek zenés-verses, visszaemlékezésekkel vegyített műsorával, Lacsny Péter történelmi múltidézésével és Molnár Péter „Ötvenhat vessző” című filmjének megtekintésével folytatódott.
Hegedűs-Sztranyovszky

Kőből vájt büszkeségpont

A község 1956-os résztvevőinek tiszteletére alakítottak ki büszkeségpontot Becskén, amelyet vasárnap, a forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján avattak fel a helyi katolikus templom tövében található kis téren.

A nyirkos, szeles időben rendezett ünnepséget a Kerek-perec Óvoda és a Móra Ferenc Tagiskola gyermekeinek műsora vezette fel, majd Szalatnyainé Zsigmond Éva polgármester kifejtette, az olyan kis falvakban, mint Becske is tökéletesen átérezték az emberek, milyen történelmi pillanatnak a tanúi, és kibontakoztathatják szabadságvágyukat. Kegyelet és tisztelet illeti mindazokat, akik bátran vállaltak szerepet az itteni mozgalomban. Név szerint felsorolta az események résztvevőit és külön említette a település egykori lelkipásztorát, Vácz Jenő jezsuita papot, aki 1955 és 1968 között többször szenvedett el börtönbüntetést. A büszkeségpont kialakításával kapcsolatban hozzátette, az ’56-os Emlékbizottság pályázatán nyertek el valamivel több, mint 1,4 millió forintot, és a már meglévő kopjafa mellé állították fel ezt a több mázsás kőtömböt, amit a közeli berceli bányában vájtak ki és hoztak ide. Erre kerültek fel az 1956-os helyi hősök nevei. Végül köszönetet mondott azoknak, akik közreműködtek az emlékhely létrehozásában.

A büszkeségpont megszentelését és megáldását követően Hanula Ferenc olvasta fel Berta Tibor ezredes, tábori püspök levelét, valamint Piffkó Lászlónak, a Baranya megyei, püspökszentlászlói Életrendezés Háza (ezt alapította meg, és itt töltötte utolsó éveit Vácz Jenő) igazgatójának üdvözletét.
A jezsuita szerzetes családja nevében unokaöccse,Vácz József idézte fel a meghurcolt pap pályaívét. Az egyházüldözések során először 1955-ben tartóztatták le és ítélték el, de a forradalom szele őt is kiszabadította váci rabságából. Ezután egy ideig Szécsénkén volt, mint a plébános helyettese, így került kapcsolatba a becskeiekkel, ahol a kántorkodás mellett az igehirdetés feladatát is elvállalta. Később elkerült Nógrád megyéből, de 1965-ben „államellenes szervezkedés” vádjával ismét perbe fogták, három évig ült még a fegyházban, míg büntetését letöltöttnek nyilvánították. A püspökszentlászlói Élerendezés Házát 1982-ben alapította meg, és a Zengő hegyének tövében már nyugodtan, zaklatások nélkül ápolhatta és gondozhatta az idős, rászorult embereket – tudtuk meg a családtag beszámolójából.
A büszkeségpont felavatását koszorúzás zárta.

H.H. 

Legyőzetve győzők emlékhelye

Több részletben, több helyszínen tartották meg Balassagyarmaton, az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulója alkalmából szervezett ünnepségeket.

Délelőtt tizenegy órakor kis csoport gyülekezett a Mártírok és Nyírjesi utcák találkozásánál lévő játszótérrel szemközt. A kis köz, ami innen egészen a Kandó Kálmán utcáig vezet, eddig névtelen volt, de mostantól a táblán ez áll: dr. Magyar Pál utca. A korabeli helyi események egyik vezéregyéniségének, a Balassagyarmati Járási és Városi Forradalmi Bizottság titkárának alakját Medvácz Lajos polgármester idézte fel. Kiemelte, hogy az 1956. október huszonhetedikén megalakult szervezet olyan nagyfokú rendet teremtett a településen, hogy egyetlen pofon sem csattant, és a békés állapotok kialakításában elévülhetetlen érdemei voltak dr. Magyar Pálnak. Aki viszont később nem kerülhette el a felelősségre vonást. A következő év februárjában az éj leple alatt egy pufajkás osztag hatolt a telkére, de a házba már nem jutottak be, mert az ügyvéd nem engedte be őket, és a zár feltörésére hívott lakatos is megtagadta a parancsot. A hatalom akkor még nagyon vigyázott arra, hogy a törvényesség látszatát keltse, és nevetséges módon, miután bejutottak dr. Magyar Pál otthonába, bizonyítékként csak egy rozsdás, törött kardot tudtak felmutatni. A pribékek azonban „saját közegükbe” jutva már nem kegyelmeztek. Többször véresre verték a jogászt, halálos ítéletének kimondása előestéjén pedig olyan brutálisan bántalmazták, hogy kis híján belehalt az ütlegelésbe. Később három hónapig várt a siralomházban, míg Nagy Imre és társai kivégzésének másnapján bírálták el a kegyelmi kérvényét, de így is nyolcévnyi fogházra ítélték. Az 1962-es amnesztiarendelettel szabadulhatott ki a fogságból, de ezután is állandóan rendőri ellenőrzés alatt állt, kitéve a hatósági zaklatásoknak. Fizikai munkát végzett, és csak a nyolcvanas évek elején térhetett vissza a jogi pályára. A rendszerváltás után több elismerést kapott, Balassagyarmat díszpolgárának választotta, majd közvetlenül halála előtt Nógrád Megye Közgyűlése is hasonló kitüntetésben részesítette.

A rendezvénysorozat következő állomása délután három órakor a Palóc-ligetben található emlékhely volt, ahol Regéczy-Nagy László nyugalmazott dandártábornok tekintett vissza 1956-os személyes emlékeire. A tömeg ezután átsétált a Bajcsy útra, az egykori Pénzügyi Palota, a mai városi rendőrkapitányság épületéhez. Itt alakult meg hatvan éve a fentebb már említett forradalmi bizottság, Daróczi Gusztáv vezetésével.

Előbb Balla Mihály országgyűlési képviselő mondott köszöntőt, tisztelegve mindazok előtt, akik az 1956-os helyi megmozdulásokban részt vettek, és a rövid életű demokratikus intézményrendszer kialakításában, az utcák békés rendjének fenntartásában tevékeny szerepet vállaltak.
Medvácz Lajos először az új emlékhely kialakításának előzményeit ecsetelte. Az önkormányzat az ’56-os Emlékbizottságtól ötmillió forintos pályázati támogatást kapott a célra, és az 1996-ban emelt márványtábla mellé, azt kiegészítve, saját ötletek alapján öntették formába a hősök és áldozatok tiszteletére emelt mementót. Ezen név szerint emlékeznek meg arról a harmincegy balassagyarmati polgárról, akiket a kádári kommunista megtorlás a forradalomban való helyi részvételükért börtönbüntetéssel, vagy távollétükben halállal sújtott. A polgármester hozzátette, az emléktáblák elé az antik hagyományoknak megfelelően egy süttői márványból készült sztélét állítottak. Maga az emlékmű formájában igyekszik utánozni az 1914-ben emelt Pénzügyi Palota ablakdíszeit, stílusában igazodva az épület nyugati homlokzatához, és jelképezve, hogy a forradalom idején a közigazgatás a nép közé, az utcára költözött, vagyis elérkezett a demokrácia pillanata és reménye. A sztélé utcai oldalán a „devictus vincit”, vagyis „legyőzetve győztek” latin jelmondata olvasható, ami arra utal, hogy az önkénynek csak a szabadságharcosokat sikerült meggyilkolnia, a szabadság eszméjét nem tudta kiirtani, hiszen 1956 lett mai demokráciánk alapköve. A gyalogjárda felőli oldalra pedig Ábel Lajos neve került fel. Ő volt ugyanis az 1956 utáni megtorlások egyetlen balassagyarmati halálos áldozata, akit a rendőrhatósági őrizetben vertek halálra fogvatartói. Temetését teljesen titokban intézték, testét többszörösen lezárt koporsóba tették, hogy a család se tudhassa meg milyen körülmények között vesztette életét – említette a szomorú történetet Medvácz Lajos.
Az új emlékhely leleplezésére Varga Lajost, a Balassi Bálint Gimnázium egykori tanárát (akit ’56-os tevékenységéért szintén perbe fogtak), illetve Ábel Györgyöt, néhai Ábel Lajos fiát kérte fel a polgármester.

A balassagyarmati megemlékezés a vármegyeháza nagytermében a város által adományozott szakmai díjak és elismerések átadásával árult.
H.H.
Fotó 1: Sümegi Tamás

Ünnepi előnap – Cserhátsurányban és Diósjenőn

Az október 23-i ünnep előnapjának szombati délutánján és kora estéjén munkatársaink két nyugat-nógrádi helyszínen, Cserhátsurányban és Diósjenőn jártak az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulója alkalmából tartott megemlékezéseken.

Végre verőfény! Így sóhajtottunk fel, amikor a borús és esős napok után, ragyogó napsütésben indultunk útnak – először Cserhátsurányba. Miközben Balassagyarmatról dél felé vettük az irányt, a közepes erősségű szélben a kopaszodó fák lehulló, megsárgult levelei kavarogtak előttünk.

Első állomáshelyünkre érve, a cserhátsurányi önkormányzat épületével szemközti kis füves térség közepén állított kopjafánál még meglehetős csendesség fogadott, de a kora délutáni órán nemsokára egyre gyűltek az emberek. Magyar mentés fiatal férfi lengette a nemzetiszínű zászlót, mögötte koszorúkkal és mécsesekkel a kezükben érkeztek társai. Az ’56-os emlékhelynél a szervező fiatalok nevében Koplányi Bence köszöntötte a résztvevőket, majd Dropka Dóra és Zagyi Balázs szavalt. Ezután a nép a lobogót követve felsétált a közeli dombtetőn található Jánossy kastélyhoz. Ennek keleti főkapuja előtt látható mostantól a cserhátsurányiak köztiszteletében álló lokálpatrióta, a néhány évvel ezelőtt elhunyt Karácsonyi György kopjafája, amelyet Sztancsik József tanár, a helyi általános iskola korábbi igazgatója formált meg. Itt Vagyóczky József esperes-plébános megszentelte az emlékművet, míg Sztancsik József néhány érdekes részlettel „ajándékozta meg” a közönséget, milyen motívumokat alkalmazott a faragás során. Lépésről-lépésre haladva mutatta be, melyik jelkép milyen emberi tulajdonságot ábrázol, ami kiváltképp jellemezte Karácsonyi Györgyöt: személyisége lámpás volt, amit érdemes követni, a csonka kúp alak a „nyakas”, de tántoríthatatlan emberi természetet, a négy, oldalára fektetett könyv a magas műveltséget és nagy szakmai tudást jelenti, a székely csillag pedig olyan egyéniségre utal, aki igen büszke a magyarságára. A kopjafa készítőjétől megtudtuk, hogy Karácsonyi György kilencévesen, a Korvin-közben keveredett bele a forradalom forgatagába, és gyermek mivolta ellenére őt is elérte a megtorlás. Felnőtt fejjel került ide, Nógrád megyébe, a Cserhát dimbes-dombos vidékére, ahol hamar beilleszkedett a surányi életbe, a helybéliek megkedvelték őt. A férfi a Jánossy kastély tulajdonosaként a falusi közösség egyik mozgatórugója volt, egészen haláláig.

A rendezvény végén a családtagok a kopjafa készítésében és felállításában közreműködőknek megköszönték, hogy ilyen élénk figyelmet szenteltek a néhai férjnek, apának.
Tovább indultunk. Kis romhányi kitérővel értük el a Rétság feletti dombtetőt, ahol Diósjenő felé fordulva a Börzsöny tövéhez igyekeztünk. A csúcsok felett épp alábukott a Nap, amikor a református templom előtti emlékparkban Tóth János polgármester köszöntőjébe kezdett. A helyi eseményeket emlegette, hiszen a forradalom sodra a kisebb településeket sem kerülte el. Név szerint szólt azokról a személyiségekről, akik főszerepet játszottak az itteni eseményekben. Különösképpen Jakus Istvánt és Molnár Bálintot méltatta: előbbi börtönbüntetést kapott, utóbbi hosszú éveken keresztül rendőri felügyelet alatt állt.

Megosztotta gondolatait a közönséggel a község két papja is. Győry-Fáy Csaba katolikus plébános gyermekkori emlékeit idézte, amikor a nyolcvanas évek közepén nagymamája csak félve, suttogva, de nagy áhítattal mesélt ’56 nemes napjairól, és azokat az eszméket, amelyeket a szabadságharcosok képviseltek, a mai utókor fiatal nemzedékének is kötelessége szem előtt tartani és azok szerint élni. Gottfried Richárd református lelkész pedig egy bibliai párhuzamot vont, amikor Jézus a meggörnyedt hátú asszonyt meggyógyította. Ugyanilyen érzése lehetett azoknak, akik a diktatúra után a szabadságvágytól feltüzelve a görnyedt tartásból felemelkedtek, és hosszú-hosszú évek szenvedése után egyenes gerinccel tekintettek előre.
Az est szónoka, Balla Mihály országgyűlési képviselő a polgármester által elmondottakat továbbfűzve kiemelte, még a legkisebb jelentőségű, a pesti eseményekhez képest parányibb értékű tetteket is 1956 után megtorolta a hatalom, az embereket börtönbe vetették, és még kiszabadulásuk után sem lehettek nyugodt mindennapjaik, a rendőrség folyamatosan szemmel tartotta, zaklatta őket. Hozzátette, a nép szabadság iránti vágya olyan egységet kovácsolt, ami csak nagyon ritkán adódik a történelemben – mint például 1848-ban, vagy 1989-ben a rendszerváltáskor. De ez az egység most, a modern korban is megmutatkozik végre, amikor a közelmúlt népszavazásán óriási többséggel döntöttek a szavazók a kötelező betelepítési kvóta ellen. Nekünk rendkívül büszkén kell közösséget vállalni a hatvan évvel ezelőtti hősökkel – fejezte be beszédét a honatya. Az ünnepséget a Szentgyörgyi István Általános Iskola diákjainak műsora, Gubó Liza, Zachar Csilla és Kulisják Ádám szavalata színesítette.
Már teljesen besötétedett, amint a koszorúzást követően a fáklyás menet elindult a diósjenői utcákon. Egészen a tájházig sétáltak a vonulók, ahol Végh József helytörténész előadása zárta a napot.
Hegedűs Henrik


2016. október 22., szombat

Egy iparművész Tolnay Klári bűvöletében

Adott egy középkorú férfiú, aki házigazdaként inkább a háttérbe vonul. Udvariasan fogadja a betérő vendéget, de amikor kezdődik a fő műsor, a kulisszák mögé helyezkedik, színpadias nyelven fogalmazva a függöny mögül füleli, mi történik. Márpedig akár a világ elé is állhatna, és szétkürtölhetné bátran, ő az az ember, aki széles e hazában egyetlenként ápolja kitartó buzgalommal a színészóriás, Tolnay Klári emlékét. Balla Istvánról van szó, a híres művésznő, „Katyi” emlékházának tulajdonosáról, aki immár több, mint másfél évtizede fogadja Mohorán a régi idők iránt érdeklődő rajongókat.

- Hogyan találkozott egy bőrész-iparművész a nagy színésznővel?
- Fiatal bőrészként – ezt a kifejezést én találtam ki magamnak, mondván így különböztetem meg a „mesterségemet” a bőrdíszművesektől – miután különböző tanulmányutakon jártam Franciaországban és Mexikóban, és úgy éreztem, eleget „felszippantottam” már, hogy végre a nyilvánosság előtt is kitárulkozhassak, fejembe vettem, hogy berendezek egy tárlatot. Ez még a nyolcvanas évek közepén történt, ám alaposan melléfogtam, mert az általam felkért méltató személy túl hosszan és túl alaposan beszélt a megnyitón, ami nem igazán tetszett a közönségnek. Így aztán megszületett az elhatározás: legközelebb kiváló művészeket kérek fel erre a feladatra. Amikor 1992-ben Nagyvázsonyban kiállíthattam a bőrész munkáimat, Tolnay Klárihoz fordultam, vállalja-e az alkotásaim bemutatását, és ő nagy megtiszteltetésemre igent mondott. Innen aztán gyorsan pörögtek már az események.

- Ráadásul egy különleges kéréssel fordult a művésznőhöz.
- Még ott, Nagyvázsonyban megkérdeztem tőle, nekem ajándékozna-e egy olyan személyes tárgyát, amit nélkülözni tud. Erre meghívott a lakására. Ahogy felmentem hozzá, csak ámultam-bámultam, annyi érték villant a szemem elé a falakról és a polcokról. Érdekes, a beszélgetés során szinte azonnal összebarátkoztunk. Rámutattam egy kis cipellőre, amit gyermekkorában hordott, még Mohorán. Ez egy csontgombos, selyem masnis, rézszegekkel kivert topánka. Őszinte meglepetésemre megkaptam. Azóta ez a legféltettebb kincsem az emlékházban.
- Miért éppen Mohorán nyílt meg ez az emlékház?
- Ennek is érdekes története van. Két évvel a megismerkedésünket követően, a nyolcvanadik születésnapja alkalmából Tolnay Klárit országosan ünnepelték, és ennek keretében 1994. szeptember elején ellátogatott a szülőföldjére, én pedig elkísértem őt. Nagy felhajtást rendezett számára az önkormányzat: fogattal vonult a faluban, találkozott gyermekkori ismerőseivel, járt a hozzátartozói sírjánál is a temetőben. Nekem igencsak megtetszett akkor ez a nógrádi kis község. A későbbi esztendőkben a barátaimmal, Tolnay-tisztelőkkel rendszeresen lejártunk ide, táboroztunk a kúria kertjében. Egyszer – ha jól emlékszem 1999-ben, amikor a művésznő már nem élt – jöttünk a dombról a Zichy-Vay kastély felől a kis utcán, a vasútállomásra igyekeztünk. Balról feltűnt egy takaros porta, rajta a felirat: „ez a ház eladó”. Szinte azonnal bevillant: itt lenne méltó helye az emlékgyűjteménynek. Nosza rajta, létrehoztuk a Tolnay Klári Kulturális Művészeti Egyesület, a tagsággal megbeszéltük a dolgokat, és akkori áron mérve meglehetősen olcsón, megvásároltuk az ingatlant. Jó sok munkával, rengeteg fáradozással egy év alatt tető alá hoztuk a Tolnay Klári Emlékházat, ami immár 2000 óta fogadja a vendégeket. A megnyitón itt köszönthettük Mádl Ferenc akkori köztársasági elnököt is.

- Mennyire volt nehéz „összehozni” ezt a mára tekintélyessé gyarapodott gyűjteményt.
- Tolnay Klári lánya, egyben egyetlen örököse, Ráthonyi Zsuzsa akkortájt gyanús szemmel méregetett bennünket, nem értette, mit is akarunk pontosan az édesanyja kultuszával. Hamarosan, miután felismerte, hogy békés szándék vezérel minket, gyorsan megbékélt a gondolattal, hogy Mohorán lesz Tolnay Klári hazai emlékhelye. Sok-sok ritkaságszámba menő érték, tárgy az ő közreműködésével került ide, ilyen például egy imakönyv, ami mindig a művésznő éjjeliszekrényén volt. Aztán Zsuzsa halála után végképp ránk, az egyesületre „testálódott” az örökség, és mi hűen ápoljuk is az emlékét.
- Olyannyira, hogy ma már vidéki művészeti fellegvárnak számít a mohorai emlékház.
- Ez azért erős túlzás, de büszkeséggel tölt el, hogy országszerte ilyen népszerűek lettünk. Tavasztól őszig, amíg nyitva tartunk, több ezer ember érkezik ide, a turistacsoportok előre bejelentkeznek, jó a hírünk. Ráadásul folyamatosan bővülünk, szellemi és gyakorlati értelemben egyaránt. Tavaly adtuk át az udvar végében lévő kisméretű szabadtéri színpadot, több rendezvényt már itt tartottunk meg. Két esztendeje az egyesületünk a kulturális Tolnay-díj mellett már művészeti kitüntetéseket is adományoz, aminek magyar színházi körökben egyre nagyobb elismerése van. 2014-ben Vándor Éva és Reviczky Gábor, idén Kubik Anna és Venczel Vera kapta meg ezt a gerlét ábrázoló díjat, ami Tolnay Klári kedvenc madara volt. Minden esztendőben, július közepén megemlékezünk a művésznő születésnapjáról, e mellett nagy sikert arattak a színművész-életműveket bemutató kiállításaink, például Őze Lajos és Pécsi Sándor pályaívét tártuk a közönség elé, legutóbb pedig Pásztor Erzsit itt köszönthettük nyolcvanadik születésnapja alkalmából. De egyéb művészeti ágak képviselőinek is lehetőséget biztosítunk, legyen szó képzőművészetről, vagy zenéről – a balassagyarmati muzsikus tábor kihelyezett koncertjeinek évről-évre otthont adunk.
- Mit tartogat a jövő?

- Szeretnénk tovább fejlődni, hiszen mint térben, mind tartalomban adódnak még lehetőségeink, igaz, ezeket rendre behatárolja az anyagi helyzetünk. A mostani világban nem könnyű a működést biztosítani, egyre kevesebb a mecénás, vagy olyan pályázati alkalom, ahonnan támogatásokhoz juthatnánk. Annyit biztosan ígérhetek, továbbra is megtartjuk az eddigi színvonalat, és 2017-ben is több érdekes kiállítást, meglepetés-rendezvényt tartogatunk a magyar színművészet rajongótáborának.
Hegedűs Henrik
képek: internet

2016. október 21., péntek

Acélgyári mártírok új emlékműve

Eddig egy közös tőről eredő kettős fejfa állított emléket a hugyagi temető szomszédságában a falu határában 1956. decemberében kegyetlenül kivégzett két acélgyári nemzetőr-mártírnak, Hadady Rudolfnak és Hargitay Lajosnak. Mostantól egy szép kivitelezésű, kőből készült díszes emlékhelynél tiszteleghet az utókor.

Csütörtökön kora délután, esőre hajló időben kezdődött az ünnepség Hugyagon, aztán menet közben el is eredt az égi áldás. Az alkalmi ponyvatető alatt létesített szónoki „emelvénynél” előbb Borda Attila, a házigazda polgármester idézte fel a salgótarjáni sortüzet követő napokat, amikor az acélgyári forradalmárokat az Ipoly-menti faluba szállították a pribékek, akiket megkínzásukat követően egy hajnali órán a határfolyó partján orvul meggyilkoltak. Kiemelte, 1956 minden magyar számára szellemi mércét jelentsen, amely minden politikai pártállástól függetlenül egységbe kovácsolja a nemzetet, mert csak egy egységes nemzet képes kilábalni a válságból, és szembenézni a jövő kihívásaival. A hatvan évvel ezelőtti eseménysor a tettek és a gondolatok forradalma volt, s nekünk, a ma nemzedékének feladta e nemes eszmék megtartása és továbbörökítése.

Miután Bérczesi Mihályné, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége Nógrád megyei szervezetének elnöke Balla Mihály országgyűlési képviselő társaságában leleplezte, majd Zachar Béla plébános, püspöki tanácsos megszentelte az új emlékművet, amelynek talapzatánál özvegy Hargitay Lajosné, két unokája kíséretében elhelyezett egy mécsest, a honatya emelkedett szólásra. Kifejtette, Hugyagon járva mindenkinek, akik azokhoz a nemzedékekhez tartozik, amelyek koruknál fogva nem élhette meg a forradalmat, át kell érezniük, mit jelentett 1956 szabadságvágya a magyaroknak, Európának és az egész világnak. A felnövekvő fiatalság pedig tökéletesen legyen tisztában azzal, milyen erős történelmi súlya van a szabadságharcnak, amely olyan irodalmi nagyságokat is megszólalásra és szolidaritásra serkentett, mint a híres francia író, Albert Camus. A mostani, hatvanadik évforduló immár a méltó megemlékezéseké, ellentétben az ötvenedikkel, amikor a békés emberek megmozdulását karhatalmi erővel, gumibotokkal és egyéb rendszabályzó eszközökkel verték szét. A fideszes politikus hangsúlyozta, 1956 nem volt bukás, nem volt kudarc, sőt, a huszadik század egyik jelentős világtörténeti mozzanata, amely során a magyarság megmutatta egységét és erejét, mint ahogy ma is ez a feladata, amikor új veszélyek leselkednek Európára.

A Bátonyterenyén tanuló diák, Lőcsei Gergő szavalatát követően a Hargitay család nevében az unoka, Kiss Márton mondott beszédet. Ő elsősorban arra tért ki, hogy az 1956-os forradalom a rend forradalma volt, mert a betört kirakatüvegek mögül senki sem lopta el az árukat, sőt, az utcán kirakott bőröndökben gyűltek az áldozatok és sebesültek számára az adományok és senki sem nyúlt rossz szándékkal hozzájuk. Salgótarjánban is ez mutatkozott meg, amikor a nemzetőrök és a munkástanácsok irányították a mindennapokat, és ezt a békés szándékot törte meg az új kommunista hatalom durva beavatkozása, a leszámolás, a sortűz, a megtorlások. Aztán a rendszer az emberek testéből mindent kivett, kiölt, pusztán a kezet hagyta meg, matériává, szolgává süllyesztve, hogy aztán a társadalom tagjai a rendszerváltáskor úgy érezzék magukat, mint aki a barlangból hirtelen a fényre jut, és szemét elvakítja a napsugár. Lelki megújulás nélkül nem lehet felemelkedés, ezért fontos az elődöktől örökölt hit, a bizalom és a megbocsátás, még ellenségeinknek is – fejezte be gondolatait Kiss Márton.

A szónokok sorát Bérczesi Mihályné zárta, aki Hadady Rudolfot és Hargitay Lajos becsületes, tisztességes munkásemberekként jellemezte, akik reménykedtek egy jobb világban, de a borzalom megfosztotta őket az életüktől is, a családjukat kitaszítottá tette, a gyermekek apa nélkül nőttek fel, és az édesanyákat minden tisztelet megilleti azért, mert igaz emberekké nevelték az utódokat. A POFOSZ megyei elnöke sajnálatosnak nevezte, hogy a balassagyarmati temetőben bármilyen lelkesen, odaadóan és tudományos megalapozottsággal végezték a két acélgyári mártír földi maradványainak felkutatását, nem jártak szerencsével, és lehet, már sohasem bukkannak rájuk. A szervezet nevében, Sulyok Lászlóval együtt a hatvanadik évforduló alkalmából kitüntetéseket is átnyújtott: Hargitay Lajosnénak, Balla Mihálynak, Borda Attilának, Medvácz Lajos balassagyarmati polgármesternek és Majcher Tamás régész-muzeológusnak, köszönetül azért a fáradozásért, amivel a Hadady-Hargitay emlékkört ápolják és segítik. A díjazások közben pedig Fekete Zsolt, Salgótarján polgármestere is elismerést adott át Hargitay Lajos özvegyének.

A hugyagi ünnepség – immár egyre zuhogóbb esőben – az új emlékmű koszorúzásával ért véget.
Hegedűs Henrik

2016. október 20., csütörtök

Jobbágy Károly és a forradalmi versek

Bár a Balassagyarmatról elszármazott és a helyi temetőben nyugvó híres költőre, Jobbágy Károlyra eredetileg születésnapja környékén, azaz május utolsó napjaiban emlékezik a nevét viselő alapítvány, most az időpontot átették októberre, az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójára.

Az okokról a Madách Imre Városi Könyvtár kupolatermében tartott rendezvényen Herczeg Hajnalka az alapítvány kurátora számolt be. Köszöntőjében kiemelte, Jobbágy Károly sok-sok szállal kötődik a hat évtizeddel ezelőtti jeles eseményhez, a forradalom idején elgondolkodtató és felrázó verseket formált rímekbe, s nem kerülhette el az utólagos meghurcoltatást sem. Úgy gondolták a kerek évforduló alkalmából az irodalmár 1956-hoz kapcsolódó alkotásaiból kis gyűjteményt jelentetnek meg „Felkelt a nép” címmel.

A kötetet neves szaktekintély, a huszadik századi magyar irodalom elhivatott kutatója, dr. Sipos Lajos irodalomtörténész, egyetemi tanár mutatta be, felvázolva a költő alakját, sorsát is. Említette a fiatalkor nehéz esztendeit a Trianon után határvárossá vált Balassagyarmaton, a pályakezdés göröngyös útját, az első próbálkozásokat a Népszava és a Kelet Népe hasábjain, a Szovjetunióban elszenvedett hadifogságot és munkatábori gyötrelmeket az Ural hegységben. Aztán a hazatérés, ahol nem beszélhetett a messzi távoli szörnyűségekről, tapasztalta a kommunista rendszer álnokságait, az indexre tett költőtársak „fojtott kiáltását”, megismerve milyen a „láncra vert szabad szó”. De az elismertetésben a barátok, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc sem tudtak neki segíteni. Következett 1956, és Jobbágy Károly megérezte a torz valóságból ébredező reményt. Az októberi napokban megírta híres költeményeit: a „Tigrisek lázadása”, a „Felkelt a nép”, a „Rongyos zászlók alatt” a „Nem elég” vagy „A rádió mellett” mind-mind a forradalom perceiben, óráiban íródott, hogy aztán a szabadságharc vérbe fojtását követően alig ússza meg a börtönbüntetést. Helyette egy budapesti, peremkerületi gimnáziumban kapott tanári állást, és elindulhatott a harmadszori pályakezdési kísérlet, ami ezúttal már sikeresebb lett. Megjelenhettek már kötetei, és az 1966-ban született „Az elhagyott repülőtér” című verse napjainkig a ballagási ünnepségek elmaradhatatlan részévé vált – de, ahogy dr. Sipos Lajos fogalmazott, Jobbágy Károly sohasem került be a hivatalos magyar költészet „Pantheonjába”. A most, nyomdából frissen kikerült kötetet a tudós korszakos jelentőségű költemények gyűjteményének tartja, és a versekből kitűnnek mindazon elvek, amelyhez Jobbágy Károly élete végéig ragaszkodott: magasfokú szociális érzékenység, olykor abszurd és szélsőségesen erős etikai mérce, és persze a szülőföld, Balassagyarmat szeretete.
A méltatást követően fiatal jogász-jelöltek léptek a színpadra. Görög Dóra és társai, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatói verses-dalos előadásukkal mutatták be a hallgatóságnak, miként látta és élte át az 1956-os forradalmat az ünnepelt költő.
A Jobbágy Károly Alapítvány minden évben meghirdetett irodalmi-történelmi pályázatának témája is az ’56-os forradalom és szabadságharc volt. A bírálók döntése ezúttal egy Szegeden élő fiatal írónő-anyuka munkájára esett: Zónainé Kékesi Dóra különleges szemszögből vizsgálja és láttatja a forradalmat. Az „1956 – Egy szerelem története” című regényét az alapítvány képviseletében Tyekvicska Árpád történész-levéltáros mutatta be, hangoztatva, hogy az 1956-os eseményekről ugyan még nem született meg olyan nagy, összegző prózai mű, mint 1848/49-ről „A kőszívű ember fiai”, de a szerzők a hatvan évvel ezelőtt történteket új és új megvilágításban igyekeznek az olvasóközönség elé tárni. Ennek a kísérletező formának szép példája Zónainé Kékesi Dóra regénye. Csábi István előadóművész részleteket olvasott fel a nemsokára könyv alakban is megjelenő műből, és a hallgatóság számára tökéletesen tükröződött az a fojtott hangulat, ami a cselekményt és egyben az egész kort jellemzi.
Az emléknap a díjazott szerzővel folytatott rövid beszélgetéssel zárult.
Hegedűs Henrik


2016. október 18., kedd

Városszépítő önkéntesek a temetőben

Másfél éve jött az ötlet, hogy a kertészeti szakvégzettséggel rendelkező önkormányzati képviselő, Dobrocsi Lénárd felhívására barátok, ismerősök közösen, Balassagyarmat egy kijelölt pontján takarítanak, megszépítik a környezetet. Jártak már korábban a Reménysugár Gyermekotthonban, a Szent Erzsébet Idősek Otthonában, most pedig a temetőben láttak hozzá az elhanyagolt sírok megtisztításához.

A balassagyarmati képviselő érdeklődésünkre elmondta, örömteli, hogy múlt szombaton, a kellemes őszi időben milyen sokan csatlakoztak a kezdeményezéshez, köztük a fiatalabb nemzedék tagjait is sikerült megmozgatni. Több olyan neves előd hantját keresték fel, akiknek emléke már a köd homályába veszett, legalábbis sírjuk elhanyagolt állapota erre mutat.

- Metszőollóval, drótkefékkel, festőecsetekkel szerelkeztünk fel, és láttunk munkához – közölte a részleteket Dobrocsi Lénárd. – Az 1919-es januári csehkiverés idején „hivatalából felállított” Rákóczi István kormánybiztos, későbbi ispán sírjának díszkerítését rendbe tettük, lefestettük, az évtizedek alatt a rozsdától elbarnult vasszerkezet most már új színárnyalatban díszeleghet, méltóképpen a halott emlékéhez. Okolicsányi János ’48-as honvéd hadnagy és családja sírhelyét kiszabadítottuk a majd’ vállig érő gaztengerből, és most már szép, tiszta a környezet itt, a temető kisebbik ravatalozójának szomszédságában. Olyan sírköveket is láthatóvá tettünk, amelyről a vastag borostyán takaró miatt már azt sem lehetett leolvasni, ki alussza itt örök álmát vagy kétszáz éve. A városszépítő munkában résztvevők ezúttal is bebizonyították, előfordulhat, hogy a dicső múlton sok esetben győzedelmeskedik a rozsda és a gaz, de amíg van, aki nem feledi ezeket az ősöket, addig tetteik emléke is fennmarad.

A városatya hozzátette, jövő tavasszal folytatják a városszépítő akciót.
H.H.

2016. október 17., hétfő

Csók után a józanodás

Gyuri barátom kisebbfajta különlegességnek számított anno a szombathelyi tanárképző főiskolán. Azon kevesek közé tartozott, akinek sem kollégiumot, nem kellett igényelni, sem albérletet fizetnie, ugyanis helybéli lakos lévén az egyik lakótelepen élt családjával.
Egy hétfői napon, ahogy visszatértem hét végi „hazalátogatásomról”, az első előadás előtt Gyuri széles vigyorral várt rám és néhány haver csoporttársra a „C” épület nagyelőadója előtt. Rögvest a büfébe invitált bennünket, ahol egy frissítő kávé mellett ecsetelte nagy kalandját.
Képünk illusztráció
Szombaton ugyanis úgy döntöttek egy barátjával, hogy kiruccannak a szomszédos Kőszegre, hogy a helyi diszkóban töltsenek pár kellemes órát. Szépen-gyorsan pörögtek a másodpercek, s csúsztak le a boros kólák és tömény szeszek a torkokon, amikor Gyuri egy szőke szépséget pillantott meg a tánctéren. Nosza rajta, azonnal felbuzgott benne a férfiúi vér, s igéző szemekkel, minden csábító vonzerőt bevetve közelítette meg a hölgyet. Nemsokára már egymás mellett ropták a pergő ritmusokra, s minő szerencse, a zene egy lassú számra váltott át.
Nem lehetett kihagyni a lehetőséget. Gyuri lekérte a csajt, s ott ringtak a félhomályban. Menet közben nem beszéltek semmit, ellenben barátom úgy vélte, ideje, ha kezei elindulnak a lány különböző domborulatai irányába. Egyre lejjebb és lejjebb csúszott a tenyér a táncpartner hátán, s megállapodott a formás hátsón. Semmi visszautasítás, semmi felháborodás.
Kézenfekvő, hogy Gyuri ezen igencsak felbátorodott. Egy arra alkalmas pillanatban „lekapta” a hölgyet, azaz szenvedélyesen megcsókolta a duzzadó ajkakat. Vagy jó egy percig tarthatott a „smár”, Gyurinak felettébb ízlett is. Amikor szétváltak az ajkak, elismerő mosollyal várta a dicséretet, mire a csaj megszólalt:
- Mi van gyerek, kigyütt az érzis?!
No, eddig tartott Gyuri barátom bősz kőszegi udvarlása…
H.H.


„Szégyenkezés helyett nyissunk a világra”

A vitiligo esztétikai rendellenesség és nem betegség – ezt szeretné tudatosítani sorstársaiban a balassagyarmati származású Széles Adrienn, aki ötéves kora óta él együtt a bőrén lévő foltokkal. Hosszú évekig palástolta a világ elől ezt a festékhiányos állapotot, ám ma már felnyílt a szeme és büszkén mutatja meg mindenkinek, nem kell takargatni a testi hibákat, „hiszen mi így vagyunk szépek”. A fotósorozatai által ma már országosan ismert fiatal hölgy rendszeresen beszél erről a médiában és egyéb fórumokon. Legutóbb egy kereskedelmi tévécsatorna reggeli műsorában láthattuk őt. Rengeteg elfoglaltsága közt találtunk egy rövid időt az interjúra.

- Hogyan jelentkeztek rajtad először a vitiligo jelei?
- Ötéves koromban volt egy autóbalesetünk. Nem komoly, csupán becsúsztunk az árokba, de én nagyon megijedtem, sokkot kaptam. Ráadásul aznap este, fürdés közben még a hátamat is bevertem, amitől seb keletkezett. Amikor a var levált, fehér folt maradt a helyén, és a későbbiekben ezek csak szaporodtak.
- Gyerekként elég nehéz lehetett megbarátkozni ezzel az állapottal…
- Nem is tudtam. Az általános iskolában sokat csúfoltak, legtöbbször azzal a jelzővel illettek, hogy „rohadok”. Emiatt sokat sírtam, persze nem a suliban, hanem otthon, telezokogtam a párnámat. Anyukám sokat segített, próbálta belém sulykolni, hogy ne törődjek a csúnya szavakkal, nézzek nyugodtan a tükörbe, hiszen én egy gyönyörű lány vagyok. Iszonyú nehezen ment az oldódás. Hordtam a hosszú ruhákat, szoknyát nem mertem magamra ölteni, még a tesiórákon is bokáig érő melegítőben sportoltam. Érdekes módon azok a kortársaim, akik akkoriban gúnyolódtak velem, az első nyilvános fotóimat látva azonnal magyarázkodni kezdtek, bocsánatomért esedeztek – holott én egyáltalán nem haragszom már rájuk, de azt, amit régen tettek velem, sohasem fogom elfelejteni.

 - Miként jött a „megvilágosodás”?
- Három évvel ezelőtt lezárult egy igen hosszú párkapcsolatom, és eldöntöttem, ideje szemléletet váltanom, másképpen tekintenem a világra. Elmentem egy vitiligós találkozóra. Azt vártam, hogy rengeteg mosolygós emberrel futok itt össze, ellenben nagyon szomorkás hangulattal szembesültem. Csak ömlött a panaszáradat, hogy nap mint nap a poklok kínjait élik meg, sőt egy lány már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Aztán jött egy amerikai utazás. Akkor tapasztaltam meg, hogy ott, nyugaton, a felvilágosodottabb társadalmakban nem úgy néznek rám, mint itthon. Amikor elővettem a kezem, többen mosolyogva kérdezték: „te vitiligós vagy?”, én pedig nem győztem csodálkozni, mennyien tudják, mit jelent ez, milyenek a tünetei.  Elmondták, hogy az USA-ban sok tévéműsor foglalkozik a ritka betegségek rendellenességeivel, ismeretterjesztő módszerekkel tudatják az emberekkel, hogy nem szánandó dolog, hanem egy állapot, amivel együtt kell és lehet is élni. Akkor gondoltam először arra, hogy Magyarországon is minél többen mutassuk meg magunkat a világnak, és ne kelljen folyton magyarázkodnunk a foltjaink miatt. Egyszerűen: hétköznapivá válnánk. Rájöttem: nekem küldetésem van, célul űztem ki, hogy mindenkin segítsek, aki hasonló cipőben jár, mint én, és elérjem, hogy boldogabbak legyenek a bőrükben. Legyen az akármilyen.

- A gondolatot tett követte.
- Büszke vagyok rá, hogy az ötletemet megvalósítottam. Kezdetben magam is idegenkedtem attól, vajon hazánkban megértik-e egyáltalán az emberek, hogy mi is az a vitiligo, bevallom, eleinte féltem a küzdelmem eredményességében. Szerencsére a valóság igazolta az elképzeléseimet. Az első kedvező visszajelzéseket egyre több követte. A saját példámon keresztül igyekeztem a sorstársaim előtt feltárni a lehetőségeket: negyvenfokos hőségben se viseljenek hosszú, zárt ruhákat, nyugodtan menjenek a strandra, és bár vigyázni kell az ultraibolya-sugárzással, azért bátran a napra merészkedhetnek, bikiniben csobbanhatnak be a medencébe. Ha pedig kinyílnak, a róluk alkotott kép is hamar megváltozik.
- Ezért jött a fotózás is?
- Ez része a „projektnek”, mert bátran mondhatom, ma már mozgalommá nőtte ki magát a vitiligo társadalmi elismertetése. Ezeken a fényképeken, némi smink segítségével szándékosan ráerősítek a „foltosságra”, noha az én testemen már nyolcvan százalékban eltűntek, vagy alig láthatóak a vitiligo jelei. Fontos azt tudatosítani, hogy mi nem a foltok ellenére, hanem azokkal együtt vagyunk csinosak. Sokan nem is sejtik, legalább kétszázezer személy él hazánkban, aki ilyen bőrrel él együtt, de a többségük még mindig rejtőzködik, minden eszközt megragadnak, hogy elfedjék a festékhiányt. Pedig nem kell. Könnyű megszokni a szemnek azt, amit rendszeresen lát, és biztos vagyok abban, hogy a férfiak – persze az okosabb fajta – is ráébred arra, belül van az igazi érték, és egy vitiligós lányt is lehet önfeledten szeretni. Örülök neki, hogy a legnépszerűbb internetes közösségi oldalon már egyre bővül a táborunk, szélesedik a mozgalom. Hidd el, én sohasem akartam közszereplő lenni, de ha már így alakult, hát folytatom, ameddig erőm bírja. Csodálatos érzés látni azt a szeretetáradatot, ami felém megnyilvánul, de az még nagyszerűbb, hogy mennyi mindenkit sikerült ráeszméltetnem, hogy nyisson a világra, hagyjon maga mögött minden szorongást, depressziót, legyen boldog. Igen, ezért indultam el az úton, de csak akkor állok meg, ha már egyetlen vitiligós sem marad, aki szégyelli az állapotát.
- A legutóbb megosztott szabadtéri fotósorozatodnak mintha ismerős lenne a helyszíne, és nem csak azért, mert odaírtad, hol készültek a képek.
- Nagyon szeretem a szülőföldemet. Különösen Ipolyvecét és Balassagyarmatot. Azért választottam a fotózás helyszínéül az ipolyvecei ártéri réten ezt a kis hidat, mert gyerekkoromban, amikor nagyszüleimhez mentem, rengeteg önfeledt percet töltöttem ott a folyó partján. Balassagyarmathoz pedig az iskolás évek kötnek, itt is érettségiztem, a Szent-Györgyi Albert Gimnázium és Szakközépiskolában. Ha tehetem, minél többször látogatok haza, találkozom a rokonokkal, barátokkal.
- Netán a gyarmati iskolákban is szívesen népszerűsítenéd a vitiligo-mozgalmat?
- Hmmm… Nem is rossz ötlet.
Hegedűs Henrik
Fotók: @bencebarsony és Prananda Photography


Facsemeték a Rákóczi-sétányon

A templomkertből aszfaltozott út vezet a domboldalon lévő temetőbe. Ennek mentén ültették el szombaton kora délután azokat a csemetéket, amelyeket tizenöt magyarországi, Rákóczi-emlékfát ápoló település képviselői helyeztek a földbe a romhányiak kezdeményezésére.

Az ötletgazda Hajdú István tanár, helytörténész, aki úgy gondolta, hogy a vezérlő fejedelem eddig meglévő kultuszát még szélesebbre lehet tárni, illetve szorosabb kapcsolatokat létesíteni azon községek és városok között, akik hűen őrzik a háromszáztizenhárom esztendővel ezelőtt kezdődött és nyolc éven át tartó Habsburg-ellenes szabadságharc emlékét.  Így jött létre a Rákóczi-emlékfával rendelkező települések találkozója.

Pontban tíz órakor a polgármesteri hivatal melletti kis parkban kuruc hagyományőrző legények puskalövésével kezdődött az ünnepi eseménysorozat, majd a Romhányi Dalárda öblös torkú férfiakból álló kara „gyújtott rá” néhány korabeli nótára, míg Hugyecz Boldizsár verset szavalt. Vezér Attila polgármester köszöntőjében elmondta, nem az pusztán a lényeg most, hogy néhány fát elültetnek, sokkal inkább azokra a szimbólumokra hívta fel a figyelmet, amit a fa jelent az emberek, sőt az egész emberiség számára. Hiszen az egyéni sorsok egy fa fejlődéséhez hasonlítanak. Az erős gyökérzet egyenesen tartja a törzset, és nem engedi, hogy az élet lombkoronája szétcsússzon. Az elültetett csemeték pedig nagyra növekedve négy-öt emberöltő múltán is méltón őrzik majd a Rákóczi-sétányon a nevezetes szabadságharc emlékét.
Miután a vezérlő fejedelem nevét viselő helyi általános iskola diákjai osztályonként bemutattak egy-egy fafajtát, a szomszédos utcába begördült egy kis, közúti „turista-vonat”, és a házigazdák, valamint vendégeink bebarangolták a község fontosabb pontjait.

A rendezvény nemsokára a falu átellenes részén található művelődési házban folytatódott. Itt elsőként Balla Mihály országgyűlési képviselő emelkedett szólásra. Kifejtette: ez a mai faültetés többszörösen is fontos ügy, mert példát szolgáltat arra, milyen jó együttműködés jöhet létre egy különleges kezdeményezés által, és ebből az összefogásból minden félnek komoly haszna lehet. Hozzátette, a fa a magyar történelemben mindig meghatározó szimbólummal bírt, utalt a mitológiai égig érő változatára, amely az ősök iránti személyes tiszteletet is mutatja: a gyökér a múltat jelképezi, a törzs a jelent, a lombozat pedig a jövő felé mutat, akár elérhetetlen távolságokba, a „hetedik felhőszint” feletti világba. A legendák szövődhetnek néhány kiemelkedő egyéniség köré is, mint látható ez jelen esetben II. Rákóczi Ferencnél, annak ellenére, hogy elképzelhető, a szabadságharcos fejedelem az említett hely közelében sem járt. Végül elmondta, reméli, hogy ez a most ültetett fasor két-háromszáz év múlva sem szárad ki, hanem friss hajtásokkal boldogítja az elkövetkező nemzedékeket.
A beszédek sorában Hajdú István következett: egy erdélyi élményt elevenített fel. Kalotaszegen járva minden portán, a tiszta szobákban ott függ a falon II. Rákóczi Ferenc portréja, és sajnálatos, hogy az anyaországban nem törődnek ennyire mély gyökereikkel. De ez ráébreszthet bennünket, most tehetnek is arról az utódok, hogy másként legyen, és a három megvívott szabadságharcunk legkorábban lezajlott küzdelmeiről is minél méltóbban emlékezzünk.  Romhány a Rákóczi-kultusz ápolásában az egész Kárpát-medencében az egyik leggazdagabb hagyománytárral rendelkezik, és ahol ezek a hagyományok élnek, ott a jövő is biztató.

Ezt követően ábécé-sorrendben szólította a mikrofonhoz a vendég települések képviselőit, akik Bácsborsódtól Dabason, Károlyfalván, Parádfürdőn és Süttőn keresztül egészen Zilizig bemutatták a hallgatóságnak, hogy a náluk ültetett és ápolt Rákóczi-emlékfák milyen sorsot „éltek” át: van, amelyik azóta kidőlt, vagy kiszáradt, de a legtöbb ott terebélyesedik egy kis parkban, avagy a dombtetőn, évszázadok óta.
A Rákóczi Szövetség nevében Martényi Árpád alelnök beszélt. Kiemelte, a vezérlő fejedelem nem véletlenül kapta a „szabadság szentje” jelzőt, és személye nem csupán példát nyújt mindenkinek, hanem eszmei köteléket is jelent a fiatalok felé. Molnár Péter felolvasta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek a rendezvényt üdvözlő levelét, és elhangzott egy érdekes novella is, amely a Rákóczi halála utáni rodostói órákat-napokat mutatja be Mikes Kelemen főszereplésével.
A művelődési házi program dr. Szanyi Zsolt érdekes előadásával zárult, amely a középkori Magyarország főúri családjainak kertészeti szokásait taglalta. Az ebéd elfogyasztását követően pedig a házigazdák é a meghívottak felsétáltak a temető kapujához, ahol elültették hazánk első Rákóczi-sétányának facsemetéit.
Hegedűs H.-Sztranyovszky B.


Jövőbe látott a bölcs Mikszáth

Hiába kérlelte az égieket a Nagy Palóc, az ősz közepi Nap csak nem akart kibújni a fellegek mögül, és egyetlen sugara sem vetült rá a Horpácson Mikszáth-napot ünneplő utódok soraira. A több, mint félszáz résztvevő így is tartalmas programokat élvezhetett a cserháti kisközségben.

Minden esztendőben Kálmán nap táján gyülekeznek a tisztelgők, „A Jó palócok” szerzőjének nevét viselő társaság tagjai a horpácsi kúria kertjében, hogy fejet hajtsanak a híres író emléke előtt. Ilyenkor általában egy-egy központi téma köré összpontosul az események sora. Ezen a pénteki kora délutánon amellett, hogy a „bölcs Mikszáth” került terítékre, feleségéről, a kilencven esztendeje elhunyt Mauks Ilonáról is megemlékeztek.
A lócán ülő Mikszáth-szobor szomszédságában először Molnár Zoltán, a házigazda település polgármestere köszöntötte a közönséget, kiemelve, hogy az író hívei immár húsz esztendeje találkoznak minden októberben itt, a kúria ódon falainál, és élesztik tovább a kultusz negyedszázada fellobbant újkori tüzét. Dr. Kovács Anna irodalomtörténész-muzeológus, a Mikszáth Kálmán Társaság elnöke elsősorban az irodalom szerepéről beszélt, idézettel is bővítve mondandóját. A nemrégiben elhunyt Esterházy Péter szavaival két fő jelzőt említett: az irodalom kimeríthetetlen és szabad. 

Dr. Praznovszky Mihály, a társaság örökös, tiszteletbeli elnöke, akit a nógrádi barátok csak „Mikszáth földi helytartójaként” hívnak érdekes megközelítésből vizsgálta meg az író életművét. A bölcseleti tevékenységét vette górcső alá, azt a kérlelhetetlen kritikai hangot, amit több formában is megfogalmazott, bírálva a saját kora politikai életét – aminek parlamenti képviselőként ő maga is aktív részese volt. Az irodalomtudós megfogalmazása szerint Mikszáth nagyon élesen és jól látta Magyarország jövőképét, hogy a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján miként szalad végzetébe az Osztrák –Magyar Monarchia. A horpácsi visszavonultságában pihenő-elmélkedő, és egyre több testi bajjal gyötört férfiú felismerte a nemzetiségi kérdés megoldatlanságát, csakúgy, mint a hatalom és sajtó sajátságos viszonyát, utóbbi kiszolgáltatottságát, a „gázlánggá vált” sajtószabadságot, amely bármikor egy mozdulattal lecsavarható. Ugyanúgy a nemzet felkent vezetőinek egyre nagyobb léptékű eltávolodását a társadalom alsóbb rétegeitől – megjósolva már-már Trianont és következményeit. Dr. Praznovszky Mihály mindezek alátámasztására egy konkrét példát is említett: amikor Theodore Roosevelt egykori amerikai elnök Budapestre látogatott, és ott találkozott Mikszáthtal, a beszélgetést követően az újságírók megkérdezték a híres politikust, miről szólt a társalgás, mire az elnök szűkszavúan felelt: „nem nyilatkozhatom erről”. Ez is bizonyítja, mennyire kényes kérdéseket tárt a messziről jött ember elé. Az irodalomtörténész hozzátette, a bölcs derűvel összegző ember túl sokat tudott, és ezeket az ismereteket nem az országgyűlési padsorokban, sokkal inkább a képviselői klub kártyaasztalainál és a különböző belső eszmecseréken szippantotta a magába, így alkotva meg egyre lesújtóbb véleményét saját koráról.
Az éles bírálatok ecsetelése után kicsit enyhébb hangvétel következett, amikor Herczegné Varga Ilona, a pásztói Mikszáth Kálmán Gimnázium igazgatója olvasta fel Mauks Ilona kellemes modorú visszaemlékezését, amely a házaspár horpácsi mindennapjairól szól, a férj életének utolsó időszakáról, a birtok ügyes-bajos dolgairól, a környéken tett kirándulásokról.

Az író szobrának megkoszorúzását követően az ünnepség résztvevői kis községi sétára indultak, amelynek során útba ejtették a közelmúltban elkészült turisztikai központot és a felújított és megszépített katolikus templomot, majd megálltak Szontagh Pál és Mauks Ilona egymás mellett lévő síremlékénél. Itt a társaság alelnöke, Pásztor Sándor, illetve neje, a Kazinczy-díjas tanár, Pásztor Éva felváltva olvasott szöveggel idézték fel a Nagy Palóc hitvesének életútját, hangsúlyozva, hogy a férj és a feleség pályaíve csak együtt látható a maga teljességében, mert a mikszáthi műhöz szorosan hozzáidomul a háttérben a családi tűzhely melegét óvatosan, nagy gonddal őrző asszony alakja.
A horpácsi irodalmi kirándulás utolsó „láncszeme” a község kultúrházában tartott, előadással egybekötött taggyűlés volt, aminek során dr. Praznovszky Mihály nógrádi irodalmi kalandjairól beszélt megszokott színes, humoros stílusában.
H.H.