Adott
egy középkorú férfiú, aki házigazdaként inkább a háttérbe vonul. Udvariasan
fogadja a betérő vendéget, de amikor kezdődik a fő műsor, a kulisszák mögé
helyezkedik, színpadias nyelven fogalmazva a függöny mögül füleli, mi történik.
Márpedig akár a világ elé is állhatna, és szétkürtölhetné bátran, ő az az
ember, aki széles e hazában egyetlenként ápolja kitartó buzgalommal a
színészóriás, Tolnay Klári emlékét. Balla Istvánról van szó, a híres művésznő,
„Katyi” emlékházának tulajdonosáról, aki immár több, mint másfél évtizede
fogadja Mohorán a régi idők iránt érdeklődő rajongókat.
-
Hogyan találkozott egy bőrész-iparművész a nagy színésznővel?
-
Fiatal bőrészként – ezt a kifejezést én találtam ki magamnak, mondván így
különböztetem meg a „mesterségemet” a bőrdíszművesektől – miután különböző
tanulmányutakon jártam Franciaországban és Mexikóban, és úgy éreztem, eleget
„felszippantottam” már, hogy végre a nyilvánosság előtt is kitárulkozhassak,
fejembe vettem, hogy berendezek egy tárlatot. Ez még a nyolcvanas évek közepén
történt, ám alaposan melléfogtam, mert az általam felkért méltató személy túl
hosszan és túl alaposan beszélt a megnyitón, ami nem igazán tetszett a
közönségnek. Így aztán megszületett az elhatározás: legközelebb kiváló
művészeket kérek fel erre a feladatra. Amikor 1992-ben Nagyvázsonyban
kiállíthattam a bőrész munkáimat, Tolnay Klárihoz fordultam, vállalja-e az
alkotásaim bemutatását, és ő nagy megtiszteltetésemre igent mondott. Innen
aztán gyorsan pörögtek már az események.
-
Ráadásul egy különleges kéréssel fordult a művésznőhöz.
-
Még ott, Nagyvázsonyban megkérdeztem tőle, nekem ajándékozna-e egy olyan
személyes tárgyát, amit nélkülözni tud. Erre meghívott a lakására. Ahogy
felmentem hozzá, csak ámultam-bámultam, annyi érték villant a szemem elé a
falakról és a polcokról. Érdekes, a beszélgetés során szinte azonnal
összebarátkoztunk. Rámutattam egy kis cipellőre, amit gyermekkorában hordott,
még Mohorán. Ez egy csontgombos, selyem masnis, rézszegekkel kivert topánka.
Őszinte meglepetésemre megkaptam. Azóta ez a legféltettebb kincsem az
emlékházban.
-
Miért éppen Mohorán nyílt meg ez az emlékház?
-
Ennek is érdekes története van. Két évvel a megismerkedésünket követően, a
nyolcvanadik születésnapja alkalmából Tolnay Klárit országosan ünnepelték, és
ennek keretében 1994. szeptember elején ellátogatott a szülőföldjére, én pedig
elkísértem őt. Nagy felhajtást rendezett számára az önkormányzat: fogattal
vonult a faluban, találkozott gyermekkori ismerőseivel, járt a hozzátartozói
sírjánál is a temetőben. Nekem igencsak megtetszett akkor ez a nógrádi kis
község. A későbbi esztendőkben a barátaimmal, Tolnay-tisztelőkkel rendszeresen
lejártunk ide, táboroztunk a kúria kertjében. Egyszer – ha jól emlékszem 1999-ben,
amikor a művésznő már nem élt – jöttünk a dombról a Zichy-Vay kastély felől a
kis utcán, a vasútállomásra igyekeztünk. Balról feltűnt egy takaros porta,
rajta a felirat: „ez a ház eladó”. Szinte azonnal bevillant: itt lenne méltó
helye az emlékgyűjteménynek. Nosza rajta, létrehoztuk a Tolnay Klári Kulturális
Művészeti Egyesület, a tagsággal megbeszéltük a dolgokat, és akkori áron mérve
meglehetősen olcsón, megvásároltuk az ingatlant. Jó sok munkával, rengeteg
fáradozással egy év alatt tető alá hoztuk a Tolnay Klári Emlékházat, ami immár
2000 óta fogadja a vendégeket. A megnyitón itt köszönthettük Mádl Ferenc akkori
köztársasági elnököt is.
-
Mennyire volt nehéz „összehozni” ezt a mára tekintélyessé gyarapodott
gyűjteményt.
-
Tolnay Klári lánya, egyben egyetlen örököse, Ráthonyi Zsuzsa akkortájt gyanús
szemmel méregetett bennünket, nem értette, mit is akarunk pontosan az édesanyja
kultuszával. Hamarosan, miután felismerte, hogy békés szándék vezérel minket, gyorsan
megbékélt a gondolattal, hogy Mohorán lesz Tolnay Klári hazai emlékhelye.
Sok-sok ritkaságszámba menő érték, tárgy az ő közreműködésével került ide,
ilyen például egy imakönyv, ami mindig a művésznő éjjeliszekrényén volt. Aztán
Zsuzsa halála után végképp ránk, az egyesületre „testálódott” az örökség, és mi
hűen ápoljuk is az emlékét.
-
Olyannyira, hogy ma már vidéki művészeti fellegvárnak számít a mohorai
emlékház.
-
Ez azért erős túlzás, de büszkeséggel tölt el, hogy országszerte ilyen
népszerűek lettünk. Tavasztól őszig, amíg nyitva tartunk, több ezer ember
érkezik ide, a turistacsoportok előre bejelentkeznek, jó a hírünk. Ráadásul
folyamatosan bővülünk, szellemi és gyakorlati értelemben egyaránt. Tavaly adtuk
át az udvar végében lévő kisméretű szabadtéri színpadot, több rendezvényt már
itt tartottunk meg. Két esztendeje az egyesületünk a kulturális Tolnay-díj
mellett már művészeti kitüntetéseket is adományoz, aminek magyar színházi
körökben egyre nagyobb elismerése van. 2014-ben Vándor Éva és Reviczky Gábor,
idén Kubik Anna és Venczel Vera kapta meg ezt a gerlét ábrázoló díjat, ami
Tolnay Klári kedvenc madara volt. Minden esztendőben, július közepén
megemlékezünk a művésznő születésnapjáról, e mellett nagy sikert arattak a
színművész-életműveket bemutató kiállításaink, például Őze Lajos és Pécsi
Sándor pályaívét tártuk a közönség elé, legutóbb pedig Pásztor Erzsit itt
köszönthettük nyolcvanadik születésnapja alkalmából. De egyéb művészeti ágak
képviselőinek is lehetőséget biztosítunk, legyen szó képzőművészetről, vagy
zenéről – a balassagyarmati muzsikus tábor kihelyezett koncertjeinek évről-évre
otthont adunk.
-
Mit tartogat a jövő?
-
Szeretnénk tovább fejlődni, hiszen mint térben, mind tartalomban adódnak még
lehetőségeink, igaz, ezeket rendre behatárolja az anyagi helyzetünk. A mostani
világban nem könnyű a működést biztosítani, egyre kevesebb a mecénás, vagy
olyan pályázati alkalom, ahonnan támogatásokhoz juthatnánk. Annyit biztosan
ígérhetek, továbbra is megtartjuk az eddigi színvonalat, és 2017-ben is több
érdekes kiállítást, meglepetés-rendezvényt tartogatunk a magyar színművészet
rajongótáborának.
Hegedűs Henrik
képek: internet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése