„Anyu, ez milyen állat?” – mutatott
rá a kisfiú egy hosszú farkú élőlényre, amely a ketrec túloldalán vidáman
hancúrozott társával. Az anyuka először tétován nézett körbe, mintha egy
televíziós vetélkedőn valakitől azonnal „telefonos” segítséget kérne, de aztán
hamar feltalálta magát. Odasétált a tájékoztató táblához, elolvasta a
feliratot, majd büszkén válaszolt: „ormányos medve”. „De cuki!” - felelte erre a gyermek, mögötte édesanyja
alig hallhatóan sóhajtott egy nagyot, mondván többet nem kérdezett a csemete,
mert abba biztos „belepiroslott” volna. A Dél-Amerikában őshonos emlősök erre a
párbeszédre ügyet sem vetve, hatalmas ugrásokkal haladtak tovább, s elmerültek
a közös játékban.
Tőlük nem messze a kengurukat éppen kora délutáni
sziesztájuk közben találtuk. Egyikük a kerítéshez szinte odadörgölődzve,
elvonulva aludta az igazak álmát, a többiek sem moccantak. Aztán ahogy
elhaladtunk lakóhelyük mellett, hirtelen előbukkant Kanga "anyó", s
hosszú ugrásokkal közeledett társához.
Az alpakák is pihentek. Fejüket is alig biccentették, csak
akkor mozdultak, amikor néhány légy röpült a közelükbe, és a rovarok a fülük
hegyén landoltak. Az iménti kissrác is ámulva szemlélte az Andok hegyei között
otthonosan mozgó barátságos jószágokat, mire édesanyja ismét megcsillogtatta
biológiai tudását: „nézd, láma!”
Mi megálltunk még egy kicsit az őzeknél. A kerítésnél
ólálkodó bak méltóságos nyugalommal várta, mikor nyílik egy látogató tenyere, s
kapja meg várva-várt elemózsiáját, ám amikor az operatőr kolléga megemelte a
kamera állványát, veszélyt jelezve rögtön két lépésnyire visszahőkölt, s csak a
tévés stáb tovahaladása után tért vissza ismét az étket kínáló kezekhez.
Ezen a kissé borult, esőre hajló május elsején nem mentünk
be még mélyebben a nyírjesi fűvészkert – és vadaspark belsejébe. Ahogy
visszatértünk a bejárathoz – ahol most készül a fogadóközpont épülete – még
elrévedtünk néhány apró gyermek bősz szaladgálásán: egy terebélyes bokor körül
futottak, majd térdre huppanva kutattak a fűben – kiderült, egy gyíkra lettek
figyelmesek, azt hajkurászták önfeledten.
Kifelé tartva, a kapunál még érdeklődtünk, ugyan mennyi
látogatót várnak erre a majálisra, azt a feleletet kaptuk: „már most, délután
fél három tájban megközelítettük a négyszázat, lehet, ez a szám még bőven
ötszáz fölé fog szökni”.
Kifelé gurulva, a kis nyírjesi tavak mellett elhaladva nagy
forgalommal találkoztunk. Két autó alig fért el egymás mellett a fák övezte
szűk úton, mások gyalogosan, családosan, túrafelszerelésben, vagy hétköznapibb
öltözékben érkeztek. Az egyik tavon csónak siklott – ez is a program része -,
de horgászok bús sorát ezúttal nem láttunk, csupán egy méla szempár meredt a
szerelékre, kapásra áhítozva.
Elmentünk még a túlsó bejárathoz is. A kincsempusztai kapunál
lévő látogatóközpont különféle játékkal várta az éppen a rengetegbe induló,
vagy a látványokkal teli sétáról megtért természetkedvelőket. A fiatalok
íjászkodtak, odébb finom italokat hörpölgetve apukák beszélgettek az
élményekről, az ugrálóvár is harsogott a nevetéstől. Megállapíthattuk: a
kedvezőtlen időjárás esetén is töretlen a Nyírjes népszerűsége.
H.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése