Gyönyörű, napsütéses időben érkezem a balassagyarmati, Ipoly
utcai ház elé. Tornácos otthona kapujában maga a házigazda fogad: Lengyel Péter
Pro Urbe – és Horváth Endre díjas képzőművész. Miközben parolázunk, lábaink
között észrevétlenül lopakodik be egy szép szürke cica, majd hosszan elnyúlva
lepihen egy bokor árnyékában. Hét (!) további társa a kert egyéb helyein hűsöl.
„Egyik sem a miénk, csak ideszoktak és megragadtak” – mondja
szűkszavúan a vendéglátóm, és már invitál is a házba. Alig lépünk be, azonnal
egy tablót nyom a kezembe. Régóta tudom róla, mekkora hatalmas focirajongó ő, kívülről
fújja a hatvanas évek legendás csapatainak összeállítását: FTC, Vasas, Újpesti
Dózsa. Váltig állítja, azóta sem termettek különb labdarúgók hazánk földjén,
mint Albert Flórián, Varga Zoltán, vagy Farkas János. Egy igazi ereklyét mutat.
A brazil futballzseni Pelé írása olvasható rajta.
„Amikor a Menekülés a győzelembe című filmet forgatták
Budapesten, nővérem, Anna, mint a Magyar Rádió szerkesztő-riportere találkozott
személyesen a világsztárokkal, így szerezte meg számomra ezt a névre szóló
üdvözletet Pelétől” – mondja büszkén a művész-tanár, aki több évtizedes
pedagógusi tevékenység után vonult nyugállományba.
A műhely ablak előtti asztalánál friss munkát fedezek fel.
Tájkép rajzolódik ki, terebélyes fa, tövében egy előrehajoló öregember. „Várj,
ez nincs kész, mindjárt befejezem” – kezébe vesz egy tűhegyű ceruzát, és formás
mozdulatokkal rajzolni kezd, satíroz, görbét húz, ujja nyomán mind jobban tökéletesedik
az alkotás.
„Néhai tanárom és mesterem, Farkas András mondta mindig, a
2.0-ás rotringnak nincs párja, ezt nem kell magyarázni. Ha grafikát készítek,
kizárólag ezzel a technikával dolgozom. De gyere csak…” – a hátsó szoba felé
mutat, és máris ott állunk egy másik asztal előtt, ahová Lengyel Péter sorra
rakja a különböző mappákat, ezekből lapokat vesz elő. Az utóbbi egy év
terméseit.
„Tudod mit csinálok? Délutánonként fogom magam, felülök a
kerékpárra, és kitekerek a város határába. Leülök egy kis lócára, előveszem a
rotringot, és rajzolok. Akad, amikor négy-öt órát is elbíbelődök egy helyen.
Engem már nem izgat a képzelet, a valóságot kell megformálni, amit látsz, ami
eléd villan. Íme, itt van az egyik. Kóváron készítettem. Öreg viskó, düledezik,
romos, már csirkék sem szaladgálnak az udvaron. De éppen ettől az omladozó
állapottól érdekes az egész. Mindent igyekezek megfigyelni. Néha-néha, ha nem
jelenik meg egy lélek sem, de úgy érzem, kell a képre egy alak, hát
odarajzolom. Az öreg, kalapos földművest, ahogy hazafelé baktat, vagy legelő
teheneket… Nagyon szeretek így, a természetben, kinn dolgozni.”
Rátérünk a művészi kitárulkozás formáira is. Egyáltalán
kinek a számára munkálkodik? Mert mostanában bizony nem hallottam arról, hogy
Lengyel Péternek bárhol kiállítása lett volna. Legutóbb egy gyermek-tárlat
bírálójaként találkoztam a nevével, de a megnyitón nem ő méltatta a kicsik
műveit, csak felolvasták az értékelését.
„Nem szeretem már a nyilvánosságot. Nem is vágyom önálló
kiállításra. Persze, fontos számomra mások véleménye is, így például Csemniczky
Zolinak (szobrászművész, a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ igazgatója –
H.H.) megmutatom, amivel elkészültem, megbeszéljük ezt-azt, de ennyi. Festek
is, amikor az ecsetet a kezembe veszem, néhány csendéletet elkészítek. A
grafikánál viszont nincs varázslatosabb.”
A falon megakad a szemem egy Lengyel Péter-grafikán.
Többször láttam már, régebben kiállításokon is, és nagyon tetszik, ahogy az
idős asszony, arcán ezernyi ráncával, kérges kezét szája elé tartva szemérmesen
tekint vissza a képről.
„ A legnehezebb az emberi testrészek hű ábrázolása. Csak úgy
hiteles egy közeli arc, egy fókuszba helyezett kézfej, vagy lábfej, ha a
tökéletességre, a pontosságra törekszünk. Én ezeket a szempontokat mindig
lényegesnek tartottam, bármivel dolgoztam is.”
Lassan távoznék, de az ajtóban a művész-tanár még megállít.
Nem mehetek el anélkül, hogy a műveit meg ne mutassa. Csak egyetlen képet vesz
elő. Lengyel Máté az utolsó vacsorát örökítette meg. De nem ám oly módon, ahogy
a közvélemény ismeri, amikor Jézus a hosszú asztal mellett ül tanítványaival. A
helyszín egy pajta, az alakok a szénával fedett padlón ülnek, és kis tálból
fogyasztják az egyszerű étkeket.
„ Nagy büszkeségem nekem Máté! Nagyon jó érzékkel választja
ki a témát, és remekül készíti el a képeit. Sokat foglalkoztam vele, ma is jó
szívvel veszi a tanácsokat, bár a munkája miatt kevesebb az ideje a
festésre-rajzolásra. Nagy tehetség, állítom” – mondja Lengyel Péter
önérzetesen, mintegy végszóként.
Kifelé haladva, egyben keretbe foglalva a műterem-látogatás
egy óráját, megint a fociról beszélgetünk, és egyetértünk abban, hogy a mai
aranylábúak közül senki sem közelíti meg az egykori kedvencek tudását, még a
cipőfűzőjét sem köthetné be ma közülük egy sem Puskásnak, vagy Albertnek…
Lejegyezte: Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése