A gyerekek önfeledten játszottak az iskolaudvaron. Aztán
egyik pillanatról a másikra bekövetkezett a baj. A kisfiú hatalmasat zuhant a
kövezetre, és felordított fájdalmában. A keze nem csak eltört, hanem teljesen
ki is facsarodott.
A pedagógusok ijedten rohantak oda hozzá. A fiúcska
sikoltozott, „apa, apa” – kiabálta. Miközben a mentőt hívták, két tanár
elrohant a gyermek szüleit értesíteni. Amikor bementek a házba, az apát a
számítógép előtt találták, épp játszott, az anya az éjszakai műszak után az
igazak álmát aludta. A hír hallatára a családfő nem ugrott fel azonnal
idegesen, nem költötte fel villámgyorsan asszonyát, a világ legnyugodtabb
hangján közölte az érkezőkkel: nem az ő dolga, ébresszék fel az anyát, majd ő
gondját viseli a gyereknek.
A tanárok alaposan meghökkentek a válaszon. Legszívesebben
odamentek volna az apukához, és egy hatalmas pofon kíséretében
„kijózanították”’ volna. De nem tehették. Felkeltették az anyukát, aki karikás
szemekkel öltözködött, majd sietett vigasztalni a kisfiút, aki egészen a
kórházig kiáltozta: „apa, apa”.
Az eset valóban igaz, nem kitaláció. Egy nyugat-nógrádi
községben történt. Az apuka – ha egyáltalán említhető még ezzel a fogalommal -
pedig vélhetően még most is a monitorra szegezi a tekintetét, és bár papíron ő
a családfő, fogalma sincs arról, mi a szülői felelősség.
Elszomorító, hogy köztünk ilyen emberek élhetnek.
Hegedűs Henrik
Kép: illusztráció
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése