„Még hogy versenyt a madárijesztőknek? Ugyan kinek jut
eszébe ilyesmi?” – kérdezgetett a balassagyarmati városközpontban az ismerős,
tudakolva, hova is tartunk ezen a szeszélyes vasárnapi órán. „A csesztveieknek”
– hangzott a tömör válasz, de nem igazán tűnt úgy, hogy a fiatalember
érdeklődését felkeltette volna e „madáchfalvi” esemény.
Nemsokára már a városból kivezető úton haladtunk
a járművel a csesztvei rendezvény irányába. Nem újkeletű viadala ez a
„bakuszoknak”, hiszen a plakát is úgy hirdeti, tizenhatodik alkalommal állítják
ki ezeket a figurákat a község központján átfutó kis patak partján.
Amikor odaérünk meglehetősen nagy csönd fogad. A
salgótarjáni Batyu Színház előadása Hófehér és Rózsapiros történetéről – amit a
művelődési házban tartottak – már véget ért, csupán néhány szervező tüsténkedik
a helyszínen, de a madárijesztők már állnak. Néhány csepp eső is elered, de ez
nem zavarja őket, még igazgatnak kicsit a kalapokon, a viseleteken.
Nézzünk hát körül! Kilenc bakuszt számlálunk. Az első a
sorban a „Mariska madár-riasztgató” névre hallgat. Igazi modern teremtés ő:
kirúzsozott száj, farmering, és divatos szoknya, bizony, elég élethű, talán a
következő pillanatban meg is szólal. Mellette egy feketeség: „batman”. A
denevérember tetőtől-talpig – pontosabban csak derékig – vérbeli bőregér, a
„szerkóját” talán valami szelíd motorostól szerezték be, mindenesetre jól
kilyuggatták, úgy áll rajta, mint akit megtépett a menetszél.
A következő riogató „egyén” nem más, mint „Málna”.
Javasasszony-féle lehet, fejére sapkát húzott alkotója, vastag sál fogja át a
nyakát, kezein kesztyű, karján pedig egy bagoly bambul meredt szemekkel. Ilyen
hideg lenne a tavasz?! „Lidi nénitől”, az otthonkás-kendős házsártos vénasszonytól
jobbra a az egész tárlat talán legkülönlegesebb alakja kacsint rá a járókelőre:
a „Cukros vízszerelő”. Színes-taréjos hajzat, mintha valami punk-buli ködéből
toppanna ide, szemeit farsangi álarc takarja, de nyaktól lefelé már jóval
hétköznapibb a „srác”: karján egy ócska, szerszámokkal teli hátizsák lóg,
nyakában a szerelési művelet egyik elengedhetetlen eszköze, a zuhany csöve.
Bakancsa legalább két számmal nagyobb az eredeti lábméretnél, előtte pedig egy
girbe-gurba másik cső terül el a földön – úgy látszik, már befejezte a szerelés
első fázisát.
„Szalma Alma” – mindene szalma, feje-keze egyaránt,
mellényzsebéből viszont kilóg három-négy, seprű cirokszálaira felszúrt alma –
kedves kis alakja ez a madárijesztő-lajstromnak.
Az utolsó két bakuszt viszont keresni kell a fűben, lehet,
nagyító is kell hozzá. Az előbbi példányok talán sasokat, meg varjakat
üldözhetnek el a mezőn, utóbbiak a pintyekre, vagy kolibrikre szakosodhattak,
hiszen magasságuk alig haladja meg a tizenöt centimétert. Ők: a „Fűben ülő
manó” és a „Madárijesztő óvoda”, óvó néni, négy csemetével.
Bizony, a bíráló bizottság felettébb foghatta a fejét,
törhette a kobakját azon, vajon a szebbnél-szebb és ötletesebbnél ötletesebb
madárijesztő-formációk közül melyiket is díjazza kiemelten – mert ugyebár
minden egyes „gazda” oklevél jutalmat kapott.
Végül a választás „Szalma Almára” esett, Jakubecz Norbert és családja
művére, teljesen megérdemelten. De külön elismerést kapott a „Batman”, Mócz
Ábel és Réka alkotása, és a „Madárijesztő”, ami Szabó Lénárd keze munkáját
dicséri. Sőt, a „Madárijesztő Óvoda” is kapott különdíjat, mondván olyan
aranyos, hogy inkább csalogatja a madarak, mint üldözi.
Szöveg: Hegedűs Henrik
Kép: Zérczi István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése