Két földszintes eb, egy fekete-fehér és egy zsömleszínű szalad elém,
amint megfogom a kapu kilincsét. Barátságos vakkantásokkal üdvözölnek,
érdeklődve szimatolva bokám körül. Manyika a teraszról int felém mosolyogva,
János ekkor lép ki az ajtón. Várnak, hiszen így beszéltük meg; délelőtt érkezem
diktafonnal, fényképezőgéppel fölszerelkezve, hogy kérdezzem őket a Romhányban
töltött hosszú évtizedekről, életükről, munkájukról. Kint a télvége mocskos
hókupacai, bent családias langy-meleg, képek, könyvek, az asztalon
aprósütemény, karaffában jófajta innivaló. Varga János romhányi festőművész és
felesége, Pásztor Mária logopédus vendége vagyok.
- Alsópetényben születtem
1936-ban, immár több mint 80 éve, Romhányba 1959-ben kerültem – kezd bele János
– akkor helyeztek ide. A balassagyarmati tanítóképzőben végeztem 1956-ban. A
végzés után Endrefalvára helyeztek, következő évben Nógrádmegyerre, onnan
’59-ben ide. Akkoriban népgazdasági érdekekből helyezték a pedagógusokat
ide-oda, ahol a legnagyobb szükség volt a munkájukra.
- Én itt születtem – veszi át a
szót Manyika – itt töltöttem a gyerekkoromat. amire csak úgy tudok
visszaemlékezni, hogy gyönyörűen szép gyerekkorom volt. Amikor visszakerültünk
Romhányba, nekem csodálatos volt az, hogy valamikori iskolatársaim
gyermekeinek, sőt, már unokáinak is segíthettem, hiszen a logopédia segítség.
De visszatérve a kezdetekhez: középiskolás voltam, amikor János mindig a házunk
előtt ment az iskolába, vagy hát egyéb dolgai után. A nyári időben én még
nagylányként is elmentem a nagyanyó libáival, tehát János látott engem, mint
libapásztor lány.
- Pontosan így történt – neveti
el magát János. – 1962-ben kerültünk egybe, most lesz ötvenöt éves a házassági
évfordulónk. Ez nem kis dolog! Szóval, megláttam a libapásztor lányt. Nagyon
megtetszett. Szolíd is volt, tüzes is volt, tehát úgy gondoltam, hogy
megszerzem magamnak őt. És látod: sikerült!
A festészetről kérdezem, hiszen a
faluban így ismerik: Varga János tanár úr, a festőművész.
- Nem vagyok festőművész.
Tanár-festőnek nevezem magamat inkább. Annyit tudok, mint amennyit egy tanárnak
illik tudni a festészetről. 1968-ban végeztem Egerben rajz-földrajz szakon.
Tanáraimnak az volt a véleménye, hogy nem kell úgy képzelnünk, hogy
festőművészek vagyunk, hiszen a testnevelő tanárok sem olimpiai bajnokok.
Akkoriban, amikor elvégeztem a főiskolát, nem nagyon volt időm a festészettel foglalkoznom.
Család, két gyerek, unokák… Amikor nyugdíjba kerültem, akkor kezdtem el igazán
festeni magam és a családom örömére. A mai napig is festek, de nem sokat.
Évente olyan tíz-tizenöt képet készítek. Általában a témáim a kiállításokon
ilyen címmel szerepelnek, hogy tájak, fák, virágok. A természet szépsége ragad
meg, a képeimen ezt szeretném bemutatni. A legutóbbi képem is téli tájkép, a
címe: Didergő táj. Általában elajándékozom a képeimet. Legyen másnak is öröme a
természet szépségeiben.
- Jánosnak ez istenadta tehetsége
– mutat a képekre Manyika , és elgondolkozva folytatja – én a nyelvet ápolom, János
a lelket.
- Az ecsettel a kezemben én is
beszélek. Mindig olyan hangulatot próbálok visszaadni, ami akkor pontosan az én
lelkemben, gondolatomban benne van. Ahogy annak idején a tanárom mondta: úgy
fessek, hogy az másnak is tessék. Tájak, fák, virágok. Itt van, csak rá kell
csodálnunk. A mogyorófa, a romhányi táj, az árokparti virágok.
Elmerengve ballagok le a dombról, ahol Jánosék laknak. Az utolsó mondat
motoszkál a fejemben: tájak, fák, virágok. Itt vannak, csak rájuk kell csodálkoznunk.
Sztranyovszky Béla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése