Disznótor a faluház udvarán

Első alkalommal tartottak lakomával záródó nyilvános disznótort Érsekvadkerten. Asszonyok és férfiak szombaton, egész nap sürögtek-forogtak a Helytörténeti Emlékház udvarán, hogy este fiatalok és idősebbek közösen fogyasszák el a finom falatokat, kolbászt és hurkát, abárolt szalonnát és az orjalevest – mindent, ami szem-szájnak ingere.

Jó ez a fogópálinka. A vidéki disznóvágások elmaradhatatlan nyitó-kelléke ízletes szilvafajta, villámgyorsan csúszik le a nyelőcső sodrában, pillanatok alatt átfut az egész testen a melegség, ami nem árt, mert bár ezen a kora reggelen nincs ugyan túl fogvacogtató hideg, de azért még „kopognak” a mínuszok.

Ahogy széttekintünk a faluház udvarán, rögvest megállapíthatjuk, bizony kissé elkéstünk. A közel kétmázsás sertés már megpörzsölt, levakart, megtisztított állapotában lóg lefelé a böllérállvány rúdjáról. A mester, aki ezen a napon a legfontosabb szerepet vállalja, Bakos Gyula javában élezi a vastag kést, néhány szakavatott, ügyes mozdulat, és a belsőségek máris kerülnek bele a teknőkbe, nemsokára pedig a vaskos sonkák is az asztalokon pihennek, további feldolgozásra várva.

A hentes szusszan egy kicsit, odafordulunk hát hozzá, s megkérdezzük, kirukkol-e valami különlegességgel, ami csak erre a tájra, csak az érsekvadkerti disznótorokra jellemző. „Semmi extra” – hangzik a válasz, minden mozdulatsor az ősi szokások szellemében történik, a vér sütésétől a hurkák és a kolbászok töltéséig eredeti „receptúra” alapján zajlik, ahogy anno az elődök végezték.

Miközben a „pusi” fejét jókora bárdcsapásokkal vágja ketté a „főnök”, a házigazdákkal is rövid beszélgetésbe elegyedünk. Dr. Kovácsné Nagy Mária, Érsekvadkert polgármestere elmondja, megragadták az alkalmat, és előhozakodtak ezzel az újdonsággal, amiből aztán remélik, hagyomány teremtődik, és a fiatalabb nemzedékek számára is megmutathatják, miként megy lépésről-lépésre egy falusi disznótor. Réti Lajos bácsit, a község helytörténetének lelkes kutatóját a fényképezőgép buzgó kattintgatása közben állítjuk meg, ő pedig, nem tagadva meg szenvedélyét, egy olyan egyedi bibliára hívja fel a figyelmünket, ami az egyik falusi porta padlásáról nemrégiben került elő, és bár igen megviselt állapotban leltek rá a kis könyvecskére, tulajdonosának gyönyörű szép kézírását őrzik a lapok már másfél évszázad óta. Ezzel is gazdagodott tehát a vadkerti emlékház, és ha a pályázatok kedvezően alakulnak, nemsokára tovább bővíthetik az épületet, hiszen olyan mértékben nőtt meg tárgyi anyag, hogy lassan nem fér el a jelenlegi szobákban.

Mire véget ér a terefere, és szemeinkkel ismét a sertés-feldolgozásra összpontosítunk, a böllér és segédei a zsírszalonna szeletelésének folyamatában járnak. A húst a szorgos kezek már lehántották róla, kis részük a katlanba vándorolt a belsőségek mellé, más darabok a kolbásznak és hurkának való tálakba kerülnek – gondosan porciózva, hogy mindenhova jusson.

Lassan készülődünk. Szívesen itt maradnánk, nem csak szemlélődni persze, de mivel új helyszínekre szólít a kötelesség, így búcsúzunk az I. Vadkerti Disznótor résztvevőitől. Persze később eljutottak hozzánk a hírek, hogy végül délutánra-estére milyen ínycsiklandó falatokkal teltek meg a záró-lakoma asztalai.

Szöveg: Hegedűs Henrik

Fotó: Sztranyovszky Béla