Most, hogy a szépreményű firkász figura átmenetileg kénytelen-kelletlen megvált mindennapos, hivatásszerű hírlapírói munkájától, azért nem árt, ha megtartja a ritmust, ha nem esik ki a rutinból, és igyekszik fenntartani a formáját, azaz, ha másfajta formákban is, de folytatja a betűvetői feladatokat. Így teszek most én, felelevenítve a régi blogomat, újra megnyitva az egykori felületet abban a reményben, hogy akad azért némi olvasótábora a jövőben. Úgy döntöttem, egyfajta nyugat-nógrádi naplót indítok, benne a napi tapasztalatokkal, amelyekkel úton-útfélen találkozik az ember, illetve véleményekkel az egyes adódó közéleti fejleményeket sajátosan értékelve.
***
Minden értelmes ember, ha a zsúfolt buszjáraton utazva telefonál és feltétlenül beszélgetnie kell a vonal másik végén lévő személlyel, általában teljesen csendben folytatja le a tereferét, lerövidítve a mondandóját, okosabb esetben pedig közli az illetővel, majd ha leszáll a járműről, visszahívja.
Ám nem mindenki
rendelkezik a műveltség eme tulajdonságaival. Történt, hogy csütörtökön
délelőtt az Őrhalomból 9 óra 43 perckor induló járattal közlekedtem
Balassagyarmatra, ahol nem találtam ülőhelyet, így a hátsó ajtónál állva
kapaszkodtam, hiszen csak a kórházig tartott az utam.
Mellettem egy
alacsony hölgy már a felszálláskor buzgó csevegésbe kezdett, vélhetően
videóhívást alkalmazva, hiszen a készüléket az arca elé tartva beszélt.
Egyáltalán nem fogta vissza magát. Hangosan közölte ismerősével
(barátnőjével?), hogy ő bizony alig várja már, hogy kedvese hazatérjen hosszú
távollétéről (netán börtönbüntetéséről?), mert időközben megismerkedett egy
másik férfival, és epekedő vágy gerjedt benne, hogy komolyabb viszonyt létesítsen
újdonsült udvarlójával, de azért még kitart a hűsége. Bármennyire sem akar az
utastárs okvetetlenkedve hallgatódzni, ha mindez a jelenet pár tíz centiméterre
zajlik tőle és minden egyes szó zeng bele az éterbe. De jó lenne ilyenkor egy
füldugó vagy fülhallgató, ám ha kéznél is volna ilyen alkalmatosság, igen körülményesen
vehetném elő a mellényzsebből. Nem tehettem mást, igyekeztem tudomást sem venni
a dologról, még szerencse, hogy a Fekete-víz patak hídját elérve a nő kifogyott
a szuszból, a témából, így a továbbiakban csend uralkodott a szomszédságomban.
Hozzáteszem, nem
ez volt az első eset, úgy tűnik, általános jelenséggé vált a kevésbé művelt
honfitársaink körében az effajta harsogó mobiltelefonos traccs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése