Jobbágy Károly és a forradalmi versek

Bár a Balassagyarmatról elszármazott és a helyi temetőben nyugvó híres költőre, Jobbágy Károlyra eredetileg születésnapja környékén, azaz május utolsó napjaiban emlékezik a nevét viselő alapítvány, most az időpontot átették októberre, az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójára.

Az okokról a Madách Imre Városi Könyvtár kupolatermében tartott rendezvényen Herczeg Hajnalka az alapítvány kurátora számolt be. Köszöntőjében kiemelte, Jobbágy Károly sok-sok szállal kötődik a hat évtizeddel ezelőtti jeles eseményhez, a forradalom idején elgondolkodtató és felrázó verseket formált rímekbe, s nem kerülhette el az utólagos meghurcoltatást sem. Úgy gondolták a kerek évforduló alkalmából az irodalmár 1956-hoz kapcsolódó alkotásaiból kis gyűjteményt jelentetnek meg „Felkelt a nép” címmel.

A kötetet neves szaktekintély, a huszadik századi magyar irodalom elhivatott kutatója, dr. Sipos Lajos irodalomtörténész, egyetemi tanár mutatta be, felvázolva a költő alakját, sorsát is. Említette a fiatalkor nehéz esztendeit a Trianon után határvárossá vált Balassagyarmaton, a pályakezdés göröngyös útját, az első próbálkozásokat a Népszava és a Kelet Népe hasábjain, a Szovjetunióban elszenvedett hadifogságot és munkatábori gyötrelmeket az Ural hegységben. Aztán a hazatérés, ahol nem beszélhetett a messzi távoli szörnyűségekről, tapasztalta a kommunista rendszer álnokságait, az indexre tett költőtársak „fojtott kiáltását”, megismerve milyen a „láncra vert szabad szó”. De az elismertetésben a barátok, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc sem tudtak neki segíteni. Következett 1956, és Jobbágy Károly megérezte a torz valóságból ébredező reményt. Az októberi napokban megírta híres költeményeit: a „Tigrisek lázadása”, a „Felkelt a nép”, a „Rongyos zászlók alatt” a „Nem elég” vagy „A rádió mellett” mind-mind a forradalom perceiben, óráiban íródott, hogy aztán a szabadságharc vérbe fojtását követően alig ússza meg a börtönbüntetést. Helyette egy budapesti, peremkerületi gimnáziumban kapott tanári állást, és elindulhatott a harmadszori pályakezdési kísérlet, ami ezúttal már sikeresebb lett. Megjelenhettek már kötetei, és az 1966-ban született „Az elhagyott repülőtér” című verse napjainkig a ballagási ünnepségek elmaradhatatlan részévé vált – de, ahogy dr. Sipos Lajos fogalmazott, Jobbágy Károly sohasem került be a hivatalos magyar költészet „Pantheonjába”. A most, nyomdából frissen kikerült kötetet a tudós korszakos jelentőségű költemények gyűjteményének tartja, és a versekből kitűnnek mindazon elvek, amelyhez Jobbágy Károly élete végéig ragaszkodott: magasfokú szociális érzékenység, olykor abszurd és szélsőségesen erős etikai mérce, és persze a szülőföld, Balassagyarmat szeretete.

A méltatást követően fiatal jogász-jelöltek léptek a színpadra. Görög Dóra és társai, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatói verses-dalos előadásukkal mutatták be a hallgatóságnak, miként látta és élte át az 1956-os forradalmat az ünnepelt költő.

A Jobbágy Károly Alapítvány minden évben meghirdetett irodalmi-történelmi pályázatának témája is az ’56-os forradalom és szabadságharc volt. A bírálók döntése ezúttal egy Szegeden élő fiatal írónő-anyuka munkájára esett: Zónainé Kékesi Dóra különleges szemszögből vizsgálja és láttatja a forradalmat. Az „1956 – Egy szerelem története” című regényét az alapítvány képviseletében Tyekvicska Árpád történész-levéltáros mutatta be, hangoztatva, hogy az 1956-os eseményekről ugyan még nem született meg olyan nagy, összegző prózai mű, mint 1848/49-ről „A kőszívű ember fiai”, de a szerzők a hatvan évvel ezelőtt történteket új és új megvilágításban igyekeznek az olvasóközönség elé tárni. Ennek a kísérletező formának szép példája Zónainé Kékesi Dóra regénye. Csábi István előadóművész részleteket olvasott fel a nemsokára könyv alakban is megjelenő műből, és a hallgatóság számára tökéletesen tükröződött az a fojtott hangulat, ami a cselekményt és egyben az egész kort jellemzi.

Az emléknap a díjazott szerzővel folytatott rövid beszélgetéssel zárult.

Hegedűs Henrik

Városszépítő önkéntesek a temetőben

Másfél éve jött az ötlet, hogy a kertészeti szakvégzettséggel rendelkező önkormányzati képviselő, Dobrocsi Lénárd felhívására barátok, ismerősök közösen, Balassagyarmat egy kijelölt pontján takarítanak, megszépítik a környezetet. Jártak már korábban a Reménysugár Gyermekotthonban, a Szent Erzsébet Idősek Otthonában, most pedig a temetőben láttak hozzá az elhanyagolt sírok megtisztításához.

A balassagyarmati képviselő érdeklődésünkre elmondta, örömteli, hogy múlt szombaton, a kellemes őszi időben milyen sokan csatlakoztak a kezdeményezéshez, köztük a fiatalabb nemzedék tagjait is sikerült megmozgatni. Több olyan neves előd hantját keresték fel, akiknek emléke már a köd homályába veszett, legalábbis sírjuk elhanyagolt állapota erre mutat.

- Metszőollóval, drótkefékkel, festőecsetekkel szerelkeztünk fel, és láttunk munkához – közölte a részleteket Dobrocsi Lénárd. – Az 1919-es januári csehkiverés idején „hivatalából felállított” Rákóczi István kormánybiztos, későbbi ispán sírjának díszkerítését rendbe tettük, lefestettük, az évtizedek alatt a rozsdától elbarnult vasszerkezet most már új színárnyalatban díszeleghet, méltóképpen a halott emlékéhez. Okolicsányi János ’48-as honvéd hadnagy és családja sírhelyét kiszabadítottuk a majd’ vállig érő gaztengerből, és most már szép, tiszta a környezet itt, a temető kisebbik ravatalozójának szomszédságában. Olyan sírköveket is láthatóvá tettünk, amelyről a vastag borostyán takaró miatt már azt sem lehetett leolvasni, ki alussza itt örök álmát vagy kétszáz éve. A városszépítő munkában résztvevők ezúttal is bebizonyították, előfordulhat, hogy a dicső múlton sok esetben győzedelmeskedik a rozsda és a gaz, de amíg van, aki nem feledi ezeket az ősöket, addig tetteik emléke is fennmarad.

A városatya hozzátette, jövő tavasszal folytatják a városszépítő akciót.

H.H.

Csók után a józanodás

Gyuri barátom kisebbfajta különlegességnek számított anno a szombathelyi tanárképző főiskolán. Azon kevesek közé tartozott, akinek sem kollégiumot, nem kellett igényelni, sem albérletet fizetnie, ugyanis helybéli lakos lévén az egyik lakótelepen élt családjával.

Egy hétfői napon, ahogy visszatértem hét végi „hazalátogatásomról”, az első előadás előtt Gyuri széles vigyorral várt rám és néhány haver csoporttársra a „C” épület nagyelőadója előtt. Rögvest a büfébe invitált bennünket, ahol egy frissítő kávé mellett ecsetelte nagy kalandját.

Képünk illusztráció

Szombaton ugyanis úgy döntöttek egy barátjával, hogy kiruccannak a szomszédos Kőszegre, hogy a helyi diszkóban töltsenek pár kellemes órát. Szépen-gyorsan pörögtek a másodpercek, s csúsztak le a boros kólák és tömény szeszek a torkokon, amikor Gyuri egy szőke szépséget pillantott meg a tánctéren. Nosza rajta, azonnal felbuzgott benne a férfiúi vér, s igéző szemekkel, minden csábító vonzerőt bevetve közelítette meg a hölgyet. Nemsokára már egymás mellett ropták a pergő ritmusokra, s minő szerencse, a zene egy lassú számra váltott át.

Nem lehetett kihagyni a lehetőséget. Gyuri lekérte a csajt, s ott ringtak a félhomályban. Menet közben nem beszéltek semmit, ellenben barátom úgy vélte, ideje, ha kezei elindulnak a lány különböző domborulatai irányába. Egyre lejjebb és lejjebb csúszott a tenyér a táncpartner hátán, s megállapodott a formás hátsón. Semmi visszautasítás, semmi felháborodás.

Kézenfekvő, hogy Gyuri ezen igencsak felbátorodott. Egy arra alkalmas pillanatban „lekapta” a hölgyet, azaz szenvedélyesen megcsókolta a duzzadó ajkakat. Vagy jó egy percig tarthatott a „smár”, Gyurinak felettébb ízlett is. Amikor szétváltak az ajkak, elismerő mosollyal várta a dicséretet, mire a csaj megszólalt:

- Mi van gyerek, kigyütt az érzis?!

No, eddig tartott Gyuri barátom bősz kőszegi udvarlása…

H.H.

„Szégyenkezés helyett nyissunk a világra”

A vitiligo esztétikai rendellenesség és nem betegség – ezt szeretné tudatosítani sorstársaiban a balassagyarmati származású Széles Adrienn, aki ötéves kora óta él együtt a bőrén lévő foltokkal. Hosszú évekig palástolta a világ elől ezt a festékhiányos állapotot, ám ma már felnyílt a szeme és büszkén mutatja meg mindenkinek, nem kell takargatni a testi hibákat, „hiszen mi így vagyunk szépek”. A fotósorozatai által ma már országosan ismert fiatal hölgy rendszeresen beszél erről a médiában és egyéb fórumokon. Legutóbb egy kereskedelmi tévécsatorna reggeli műsorában láthattuk őt. Rengeteg elfoglaltsága közt találtunk egy rövid időt az interjúra.

- Hogyan jelentkeztek rajtad először a vitiligo jelei?

- Ötéves koromban volt egy autóbalesetünk. Nem komoly, csupán becsúsztunk az árokba, de én nagyon megijedtem, sokkot kaptam. Ráadásul aznap este, fürdés közben még a hátamat is bevertem, amitől seb keletkezett. Amikor a var levált, fehér folt maradt a helyén, és a későbbiekben ezek csak szaporodtak.

- Gyerekként elég nehéz lehetett megbarátkozni ezzel az állapottal…

- Nem is tudtam. Az általános iskolában sokat csúfoltak, legtöbbször azzal a jelzővel illettek, hogy „rohadok”. Emiatt sokat sírtam, persze nem a suliban, hanem otthon, telezokogtam a párnámat. Anyukám sokat segített, próbálta belém sulykolni, hogy ne törődjek a csúnya szavakkal, nézzek nyugodtan a tükörbe, hiszen én egy gyönyörű lány vagyok. Iszonyú nehezen ment az oldódás. Hordtam a hosszú ruhákat, szoknyát nem mertem magamra ölteni, még a tesiórákon is bokáig érő melegítőben sportoltam. Érdekes módon azok a kortársaim, akik akkoriban gúnyolódtak velem, az első nyilvános fotóimat látva azonnal magyarázkodni kezdtek, bocsánatomért esedeztek – holott én egyáltalán nem haragszom már rájuk, de azt, amit régen tettek velem, sohasem fogom elfelejteni.

 - Miként jött a „megvilágosodás”?

- Három évvel ezelőtt lezárult egy igen hosszú párkapcsolatom, és eldöntöttem, ideje szemléletet váltanom, másképpen tekintenem a világra. Elmentem egy vitiligós találkozóra. Azt vártam, hogy rengeteg mosolygós emberrel futok itt össze, ellenben nagyon szomorkás hangulattal szembesültem. Csak ömlött a panaszáradat, hogy nap mint nap a poklok kínjait élik meg, sőt egy lány már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Aztán jött egy amerikai utazás. Akkor tapasztaltam meg, hogy ott, nyugaton, a felvilágosodottabb társadalmakban nem úgy néznek rám, mint itthon. Amikor elővettem a kezem, többen mosolyogva kérdezték: „te vitiligós vagy?”, én pedig nem győztem csodálkozni, mennyien tudják, mit jelent ez, milyenek a tünetei.  Elmondták, hogy az USA-ban sok tévéműsor foglalkozik a ritka betegségek rendellenességeivel, ismeretterjesztő módszerekkel tudatják az emberekkel, hogy nem szánandó dolog, hanem egy állapot, amivel együtt kell és lehet is élni. Akkor gondoltam először arra, hogy Magyarországon is minél többen mutassuk meg magunkat a világnak, és ne kelljen folyton magyarázkodnunk a foltjaink miatt. Egyszerűen: hétköznapivá válnánk. Rájöttem: nekem küldetésem van, célul űztem ki, hogy mindenkin segítsek, aki hasonló cipőben jár, mint én, és elérjem, hogy boldogabbak legyenek a bőrükben. Legyen az akármilyen.

- A gondolatot tett követte.

- Büszke vagyok rá, hogy az ötletemet megvalósítottam. Kezdetben magam is idegenkedtem attól, vajon hazánkban megértik-e egyáltalán az emberek, hogy mi is az a vitiligo, bevallom, eleinte féltem a küzdelmem eredményességében. Szerencsére a valóság igazolta az elképzeléseimet. Az első kedvező visszajelzéseket egyre több követte. A saját példámon keresztül igyekeztem a sorstársaim előtt feltárni a lehetőségeket: negyvenfokos hőségben se viseljenek hosszú, zárt ruhákat, nyugodtan menjenek a strandra, és bár vigyázni kell az ultraibolya-sugárzással, azért bátran a napra merészkedhetnek, bikiniben csobbanhatnak be a medencébe. Ha pedig kinyílnak, a róluk alkotott kép is hamar megváltozik.

- Ezért jött a fotózás is?

- Ez része a „projektnek”, mert bátran mondhatom, ma már mozgalommá nőtte ki magát a vitiligo társadalmi elismertetése. Ezeken a fényképeken, némi smink segítségével szándékosan ráerősítek a „foltosságra”, noha az én testemen már nyolcvan százalékban eltűntek, vagy alig láthatóak a vitiligo jelei. Fontos azt tudatosítani, hogy mi nem a foltok ellenére, hanem azokkal együtt vagyunk csinosak. Sokan nem is sejtik, legalább kétszázezer személy él hazánkban, aki ilyen bőrrel él együtt, de a többségük még mindig rejtőzködik, minden eszközt megragadnak, hogy elfedjék a festékhiányt. Pedig nem kell. Könnyű megszokni a szemnek azt, amit rendszeresen lát, és biztos vagyok abban, hogy a férfiak – persze az okosabb fajta – is ráébred arra, belül van az igazi érték, és egy vitiligós lányt is lehet önfeledten szeretni. Örülök neki, hogy a legnépszerűbb internetes közösségi oldalon már egyre bővül a táborunk, szélesedik a mozgalom. Hidd el, én sohasem akartam közszereplő lenni, de ha már így alakult, hát folytatom, ameddig erőm bírja. Csodálatos érzés látni azt a szeretetáradatot, ami felém megnyilvánul, de az még nagyszerűbb, hogy mennyi mindenkit sikerült ráeszméltetnem, hogy nyisson a világra, hagyjon maga mögött minden szorongást, depressziót, legyen boldog. Igen, ezért indultam el az úton, de csak akkor állok meg, ha már egyetlen vitiligós sem marad, aki szégyelli az állapotát.

- A legutóbb megosztott szabadtéri fotósorozatodnak mintha ismerős lenne a helyszíne, és nem csak azért, mert odaírtad, hol készültek a képek.

- Nagyon szeretem a szülőföldemet. Különösen Ipolyvecét és Balassagyarmatot. Azért választottam a fotózás helyszínéül az ipolyvecei ártéri réten ezt a kis hidat, mert gyerekkoromban, amikor nagyszüleimhez mentem, rengeteg önfeledt percet töltöttem ott a folyó partján. Balassagyarmathoz pedig az iskolás évek kötnek, itt is érettségiztem, a Szent-Györgyi Albert Gimnázium és Szakközépiskolában. Ha tehetem, minél többször látogatok haza, találkozom a rokonokkal, barátokkal.

- Netán a gyarmati iskolákban is szívesen népszerűsítenéd a vitiligo-mozgalmat?

- Hmmm… Nem is rossz ötlet.

Hegedűs Henrik

Fotók: @bencebarsony és Prananda Photography

Facsemeték a Rákóczi-sétányon

A templomkertből aszfaltozott út vezet a domboldalon lévő temetőbe. Ennek mentén ültették el szombaton kora délután azokat a csemetéket, amelyeket tizenöt magyarországi, Rákóczi-emlékfát ápoló település képviselői helyeztek a földbe a romhányiak kezdeményezésére.

Az ötletgazda Hajdú István tanár, helytörténész, aki úgy gondolta, hogy a vezérlő fejedelem eddig meglévő kultuszát még szélesebbre lehet tárni, illetve szorosabb kapcsolatokat létesíteni azon községek és városok között, akik hűen őrzik a háromszáztizenhárom esztendővel ezelőtt kezdődött és nyolc éven át tartó Habsburg-ellenes szabadságharc emlékét.  Így jött létre a Rákóczi-emlékfával rendelkező települések találkozója.

Pontban tíz órakor a polgármesteri hivatal melletti kis parkban kuruc hagyományőrző legények puskalövésével kezdődött az ünnepi eseménysorozat, majd a Romhányi Dalárda öblös torkú férfiakból álló kara „gyújtott rá” néhány korabeli nótára, míg Hugyecz Boldizsár verset szavalt. Vezér Attila polgármester köszöntőjében elmondta, nem az pusztán a lényeg most, hogy néhány fát elültetnek, sokkal inkább azokra a szimbólumokra hívta fel a figyelmet, amit a fa jelent az emberek, sőt az egész emberiség számára. Hiszen az egyéni sorsok egy fa fejlődéséhez hasonlítanak. Az erős gyökérzet egyenesen tartja a törzset, és nem engedi, hogy az élet lombkoronája szétcsússzon. Az elültetett csemeték pedig nagyra növekedve négy-öt emberöltő múltán is méltón őrzik majd a Rákóczi-sétányon a nevezetes szabadságharc emlékét.

Miután a vezérlő fejedelem nevét viselő helyi általános iskola diákjai osztályonként bemutattak egy-egy fafajtát, a szomszédos utcába begördült egy kis, közúti „turista-vonat”, és a házigazdák, valamint vendégeink bebarangolták a község fontosabb pontjait.

A rendezvény nemsokára a falu átellenes részén található művelődési házban folytatódott. Itt elsőként Balla Mihály országgyűlési képviselő emelkedett szólásra. Kifejtette: ez a mai faültetés többszörösen is fontos ügy, mert példát szolgáltat arra, milyen jó együttműködés jöhet létre egy különleges kezdeményezés által, és ebből az összefogásból minden félnek komoly haszna lehet. Hozzátette, a fa a magyar történelemben mindig meghatározó szimbólummal bírt, utalt a mitológiai égig érő változatára, amely az ősök iránti személyes tiszteletet is mutatja: a gyökér a múltat jelképezi, a törzs a jelent, a lombozat pedig a jövő felé mutat, akár elérhetetlen távolságokba, a „hetedik felhőszint” feletti világba. A legendák szövődhetnek néhány kiemelkedő egyéniség köré is, mint látható ez jelen esetben II. Rákóczi Ferencnél, annak ellenére, hogy elképzelhető, a szabadságharcos fejedelem az említett hely közelében sem járt. Végül elmondta, reméli, hogy ez a most ültetett fasor két-háromszáz év múlva sem szárad ki, hanem friss hajtásokkal boldogítja az elkövetkező nemzedékeket.

A beszédek sorában Hajdú István következett: egy erdélyi élményt elevenített fel. Kalotaszegen járva minden portán, a tiszta szobákban ott függ a falon II. Rákóczi Ferenc portréja, és sajnálatos, hogy az anyaországban nem törődnek ennyire mély gyökereikkel. De ez ráébreszthet bennünket, most tehetnek is arról az utódok, hogy másként legyen, és a három megvívott szabadságharcunk legkorábban lezajlott küzdelmeiről is minél méltóbban emlékezzünk.  Romhány a Rákóczi-kultusz ápolásában az egész Kárpát-medencében az egyik leggazdagabb hagyománytárral rendelkezik, és ahol ezek a hagyományok élnek, ott a jövő is biztató.

Ezt követően ábécé-sorrendben szólította a mikrofonhoz a vendég települések képviselőit, akik Bácsborsódtól Dabason, Károlyfalván, Parádfürdőn és Süttőn keresztül egészen Zilizig bemutatták a hallgatóságnak, hogy a náluk ültetett és ápolt Rákóczi-emlékfák milyen sorsot „éltek” át: van, amelyik azóta kidőlt, vagy kiszáradt, de a legtöbb ott terebélyesedik egy kis parkban, avagy a dombtetőn, évszázadok óta.

A Rákóczi Szövetség nevében Martényi Árpád alelnök beszélt. Kiemelte, a vezérlő fejedelem nem véletlenül kapta a „szabadság szentje” jelzőt, és személye nem csupán példát nyújt mindenkinek, hanem eszmei köteléket is jelent a fiatalok felé. Molnár Péter felolvasta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek a rendezvényt üdvözlő levelét, és elhangzott egy érdekes novella is, amely a Rákóczi halála utáni rodostói órákat-napokat mutatja be Mikes Kelemen főszereplésével.

A művelődési házi program dr. Szanyi Zsolt érdekes előadásával zárult, amely a középkori Magyarország főúri családjainak kertészeti szokásait taglalta. Az ebéd elfogyasztását követően pedig a házigazdák é a meghívottak felsétáltak a temető kapujához, ahol elültették hazánk első Rákóczi-sétányának facsemetéit.

Hegedűs H.-Sztranyovszky B.

Jövőbe látott a bölcs Mikszáth

Hiába kérlelte az égieket a Nagy Palóc, az ősz közepi Nap csak nem akart kibújni a fellegek mögül, és egyetlen sugara sem vetült rá a Horpácson Mikszáth-napot ünneplő utódok soraira. A több, mint félszáz résztvevő így is tartalmas programokat élvezhetett a cserháti kisközségben.

Minden esztendőben Kálmán nap táján gyülekeznek a tisztelgők, „A Jó palócok” szerzőjének nevét viselő társaság tagjai a horpácsi kúria kertjében, hogy fejet hajtsanak a híres író emléke előtt. Ilyenkor általában egy-egy központi téma köré összpontosul az események sora. Ezen a pénteki kora délutánon amellett, hogy a „bölcs Mikszáth” került terítékre, feleségéről, a kilencven esztendeje elhunyt Mauks Ilonáról is megemlékeztek.

A lócán ülő Mikszáth-szobor szomszédságában először Molnár Zoltán, a házigazda település polgármestere köszöntötte a közönséget, kiemelve, hogy az író hívei immár húsz esztendeje találkoznak minden októberben itt, a kúria ódon falainál, és élesztik tovább a kultusz negyedszázada fellobbant újkori tüzét. Dr. Kovács Anna irodalomtörténész-muzeológus, a Mikszáth Kálmán Társaság elnöke elsősorban az irodalom szerepéről beszélt, idézettel is bővítve mondandóját. A nemrégiben elhunyt Esterházy Péter szavaival két fő jelzőt említett: az irodalom kimeríthetetlen és szabad. 

Dr. Praznovszky Mihály, a társaság örökös, tiszteletbeli elnöke, akit a nógrádi barátok csak „Mikszáth földi helytartójaként” hívnak érdekes megközelítésből vizsgálta meg az író életművét. A bölcseleti tevékenységét vette górcső alá, azt a kérlelhetetlen kritikai hangot, amit több formában is megfogalmazott, bírálva a saját kora politikai életét – aminek parlamenti képviselőként ő maga is aktív részese volt. Az irodalomtudós megfogalmazása szerint Mikszáth nagyon élesen és jól látta Magyarország jövőképét, hogy a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján miként szalad végzetébe az Osztrák –Magyar Monarchia. A horpácsi visszavonultságában pihenő-elmélkedő, és egyre több testi bajjal gyötört férfiú felismerte a nemzetiségi kérdés megoldatlanságát, csakúgy, mint a hatalom és sajtó sajátságos viszonyát, utóbbi kiszolgáltatottságát, a „gázlánggá vált” sajtószabadságot, amely bármikor egy mozdulattal lecsavarható. Ugyanúgy a nemzet felkent vezetőinek egyre nagyobb léptékű eltávolodását a társadalom alsóbb rétegeitől – megjósolva már-már Trianont és következményeit. Dr. Praznovszky Mihály mindezek alátámasztására egy konkrét példát is említett: amikor Theodore Roosevelt egykori amerikai elnök Budapestre látogatott, és ott találkozott Mikszáthtal, a beszélgetést követően az újságírók megkérdezték a híres politikust, miről szólt a társalgás, mire az elnök szűkszavúan felelt: „nem nyilatkozhatom erről”. Ez is bizonyítja, mennyire kényes kérdéseket tárt a messziről jött ember elé. Az irodalomtörténész hozzátette, a bölcs derűvel összegző ember túl sokat tudott, és ezeket az ismereteket nem az országgyűlési padsorokban, sokkal inkább a képviselői klub kártyaasztalainál és a különböző belső eszmecseréken szippantotta a magába, így alkotva meg egyre lesújtóbb véleményét saját koráról.

Az éles bírálatok ecsetelése után kicsit enyhébb hangvétel következett, amikor Herczegné Varga Ilona, a pásztói Mikszáth Kálmán Gimnázium igazgatója olvasta fel Mauks Ilona kellemes modorú visszaemlékezését, amely a házaspár horpácsi mindennapjairól szól, a férj életének utolsó időszakáról, a birtok ügyes-bajos dolgairól, a környéken tett kirándulásokról.

Az író szobrának megkoszorúzását követően az ünnepség résztvevői kis községi sétára indultak, amelynek során útba ejtették a közelmúltban elkészült turisztikai központot és a felújított és megszépített katolikus templomot, majd megálltak Szontagh Pál és Mauks Ilona egymás mellett lévő síremlékénél. Itt a társaság alelnöke, Pásztor Sándor, illetve neje, a Kazinczy-díjas tanár, Pásztor Éva felváltva olvasott szöveggel idézték fel a Nagy Palóc hitvesének életútját, hangsúlyozva, hogy a férj és a feleség pályaíve csak együtt látható a maga teljességében, mert a mikszáthi műhöz szorosan hozzáidomul a háttérben a családi tűzhely melegét óvatosan, nagy gonddal őrző asszony alakja.

A horpácsi irodalmi kirándulás utolsó „láncszeme” a község kultúrházában tartott, előadással egybekötött taggyűlés volt, aminek során dr. Praznovszky Mihály nógrádi irodalmi kalandjairól beszélt megszokott színes, humoros stílusában.

H.H.

Horváth Endre emléke

Napfénytelen, szomorkás, megszokott őszi idő. A balassagyarmati temető katolikus ravatalozójánál csütörtökön kora délután gyülekeznek az emlékező emberek. Ahogy minden október közepén, most is Horváth Endre előtt tiszteleg az utókor.

Először a szervezők nevében Vas Ágnes helytörténész beszél. Kerek évfordulóhoz érkeztünk, hiszen éppen százhúsz esztendeje született a pénzjegynyomda neves grafikusa, aki annyi és annyi magyar bankóra tette oda a névjegyét, különböző alakok formájában. De egy másik személyiség is előtérbe kerül most: Kovalcsik András, a Honismereti Kör néhai elnöke nyolcvanöt esztendős lenne idén.

Horváth Endre egyéniségét Csemniczky Zoltán, a képzőművész „kolléga”, a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ nemrégiben nyugállományba vonult igazgatója idézi fel. Néhány személyes élménnyel vegyítve tárja a hallgatóság elé, mi mindent tett Horváth Endre, aki halála percéig fáradhatatlanul dolgozott, s akinek örökségét hűen őrzi a város, amely nyughelyet ad neki. A felvidéki Bazinból göröngyös utak vezettek a pénzjegynyomdai asztalhoz, ahol szép formákba öntődtek a korabeli papírpénzeken látható alakok, például az egykori tízpengős hátlapját díszítő palóc menyecske.

Kovalcsik Andrásra is meleg szavakkal emlékezik Arató János, a Szondi György Szakközépiskola korábbi igazgatója. A tanári tevékenység során együtt töltött tizenhárom év fontosabb mozzanatait emeli ki. Amikor az intézmény első szakközépiskolai osztályának főnökségét elvállalta, és a sok helyről jött, különböző háttérrel érkezett fiúkból egységet kovácsolt, törődött velük, tanulmányi versenyekre készítette fel a diákokat, és nem egy esetben az általa „istápolt” tanulók még a gimnáziumi iskolásokat is lekörözték, amire Kovalcsik András csak annyit mondott: „szerencsénk volt”. Ilyen szerencsés pillanatnak nevezi Arató János azt is, amint épp a Honismereti Kör néhai vezéregyénisége kezdeményezésére a Városi Képtár újra benépesült a balassagyarmati és a településhez ezer szállal kötődő művészek nagyszerű alkotásaival.

A hivatalos köszöntők után kis temető sétára indul a közönség. Először a ravatalozótól pár lépésre, Horváth Endre sírjánál koszorúznak, amit a közelmúltban újított fel az önkormányzat. Aztán egy távolabbi pont következik: Kovalcsik András kopjafájára kerülnek a megemlékezők virágai.

A Horváth Endre Emléknap második állomása minden évben a Helytörténeti Gyűjtemény épülete. Itt a későbbiekben a grafikusművész pályáját bemutató, megújított tárlatot Medvácz Lajos polgármester nyitotta meg, hangsúlyozva, milyen büszke is lehet Balassagyarmat, hogy egy ilyen karizmatikus, kiváló személyiség örökségét őrizheti. Vagyóczky Károly, a Pénzjegynyomda nyugalmazott művészeti osztályvezetője pedig azt ecsetelte, milyen erős hatással volt Horváth Endre munkássága a modern kori magyar művészettörténetre, míg Kliment Éva, a CSEMADOK nagykürtösi választmányának elnöke Ipolyszécsényke díszpolgárának, Cziglényi Ádám bélyegtervező grafikusnak pályaívét rajzolta meg az érdeklődőknek.

Hegedűs Henrik