Tíz éve írtuk (3.) - Megyei joggal felvértezve?

Érdekes kijelentést tett a minap Balla Mihály, a Fidesz Magyar Polgári Szövetség országgyűlési képviselője. Indítványozni fogja a parlamentben, hogy mielőbb nyilvánítsák megyei jogú várossá Balassagyarmatot. A honatya szerint ezzel olyan lehetőségek tárulhatnának fel a település előtt, amellyel kilábalna a költségvetési hiányból és még komoly fejlesztésekbe is foghatna. Lombos István polgármester csak támogatni tudja a javaslatot.

Balassagyarmat több mint másfél évszázadig, 1790 és 1950 között volt Nógrád Vármegye székhelye. Aki kicsit is járatos a város történelmében, tudhatja, hogy ezen időszak alatt, milyen fejlődésen ment keresztül a település. Épületek sora emelkedett: a klasszicista stílusú vármegyeháza, az eklektikus Törvényszéki Palota, a Pénzügyi Palota, a városháza, a börtön, a vasútállomás, a zsinagóga, a csendőrlaktanya. Ekkor alakult ki a Bajcsy út, az Ady utca szerkezete, és még sorolhatnánk.

Aztán a kommunista rezsim hatalomra kerülésével a megyeszékhely átkerült Salgótarjánba, és a politikai döntéshozók jó ideig vagy elkerülték Balassagyarmatot, vagy csak átrobogtak rajta lefüggönyözött Volgáikkal. Még szerencse, hogy akadt egy Lombos Márton tanácselnök, aki vette a fáradtságot és kijárta Gyarmatnak, hogy gyárak létesüljenek, hogy lakótömbök épüljenek, hogy megszépüljön, tágasabbá váljon a Köztársaság tér. De a megyei jog többé már nem tért vissza.

Éppen ezért okozott meghökkenést mindazokban, akik hallották Balla Mihály kijelentését: indítványozza Balassagyarmat megyei jogú várossá nyilvánítását. A miértről magát a honatyát kérdeztük.

„Az ötlet akkor merült fel bennem igazán, amikor a napokban Érd városa megkapta ugyanezen jogokat. Miért ne lehetne a következő Balassagyarmat? Hiszen számos tényező indokolja ezt. A kistérségi szerepvállalás, a regionális, kereskedelmi, oktatási, művészeti központ. A település patinás múltja. A Civitas Fortissima. Ráadásul számtalan előnnyel is járna a megyei jogú státusz. Több százmillió forint bevételhez juthatna az önkormányzat az illetékbevételekből. Kitágulnának a pályázati lehetőségek, új forrásokból érkezhetne a pénz, amit fejlesztésekre lehetne fordítani. Egyébként nem újkeletű ez a kérdés, még 2001-ben volt egy négypárti egyeztetés ez ügyben, de végül nem lett belőle gyakorlati megvalósítás. Most viszont remélem, elnyerem valamennyi Nógrád megyei képviselőtársam támogatását és az önálló indítványomat elfogadja a parlament. Ebben az esetben valóban új utakra léphetne Balassagyarmat”

Megkérdeztük természetes Lombos István polgármestert is, ő vajon mit szól a javaslatokhoz.

„Csak üdvözölni tudom Balla képviselő úr javaslatát. Ebben a választási ciklusban ez az első önálló indítványa, ami a város érdekeit szolgálja. Remélem ez is része a tevékenységének, ami által újabb gyarmati érdekek tárulnak fel. Azt sem tartom továbbá bajnak, ha ez a választások előtti időzítés a kampány fontos eleme nála. Ha ebből Gyarmat profitálhat, mindenképpen dicséretes kezdeményezés. Komolyra fordítva a szót, valóban sok előnye származhat a városnak a megyei jog ideítéléséből. Hiszen az adók, az illetékek itt maradnak, felerősödhet a kistérségi központi szerepvállalás. A városfejlesztés lehetőségei is nőhetnek, ha célirányos támogatásokban részesülünk. Érdemes tehát elgondolkodni, s tudtommal az sem akadály már, hogy Balassagyarmat lakossága csupán tizennyolcezres, nem kell a megyei jogú címhez ötvenezer lakossal bírni. Ha én is nyomhatnám a gombot a parlamentben, biztosan igennel szavaznék. Mindenesetre kíváncsian várom a további fejleményeket.”

***

Balassagyarmat megyei jogú város. Ízlelgeti az ember ezt a kijelentést, de még nem tudja hová tenni. Mint ahogy nem tudott mit kezdeni annak idején azokkal az ötletekkel sem, amelyek szerint vissza kellene hozni a megyeszékhelyet Gyarmatra. Nonszensznek, idealistának tartottuk ezeket az elképzeléseket, s lám, nem is lett belőlük semmi, csak a nagyhangú kijelentések maradtak meg a lapok hasábjain. Most vajon más a helyzet? Komoly az esély? Ki tudja. Tény viszont, hogy Érddel Balassagyarmat nem versenyezhet. Egy Budapesthez közeli, nagyságrendekkel tehetősebb várost példaként állítani igencsak kockázatos.

De hátha bejön.

Meglátjuk.

H.H.

(Megjelent 2005. október 21-én.)

Tíz éve írtuk (2.) -Temetetlen halottak

Bár sokszor buzgón kutattak utánuk, máig nem tisztázott, hol rejti a föld a két 1956-os mártír, Hadady Rudolf és Hargitay Lajos hamvait a balassagyarmati temetőben. A Hugyag határában brutálisan meggyilkolt hősök családtagjai továbbra sem adják fel a küzdelmet megtalálásukért és a régi harcostárs, Ponyi Gyula is igyekszik kideríteni a pontos nyughelyet, hogy aztán méltó módon temethessék el őket.

Hadady Rudolf fordító és Hargitay Lajos gépészmérnök a salgótarjáni Acélgyár dolgozóiként kerültek bele az ’56-os forradalom sodrásába. Egyikük alig túl a harmincon, másikuk még a harmadik iksztől innen vállalt feladatot a helyi munkástanács irányításában. Ám harcuk elbukott és a kommunista hatalom nem kegyelmezett. Hadadyt és Hargitayt elfogták. Mivel statárium volt érvényben, a parancs szerint „gyorsan kellett végezni velük”.

December 12-én három „pufajkás” pribék kocsin vitte őket a kivégzés kijelölt helyére, a Szécsényhez közeli Káprások hegyoldalába. A sűrű ködben úgy gondolták, itt könnyedén eltüntethetik őket. Ám a favágók megzavarták a gyilkosságot.

A „pufajkások” bedobták a két, meggyötört, agyonkínzott embert az autó csomagtartójába és a legközelebbi településre, Hugyagra szállították őket. Itt a helyi párttitkár pincéjébe vetették a foglyokat. A „végrehajtók” gyorsan egyeztettek feletteseikkel, most mit tegyenek. A válasz hamar megjött: a lehető legrövidebb időn belül szabaduljanak meg tőlük.

Az éjszaka nem telt nyugodtan Hadady és Hargitay számára. További kínzásokat, ütlegeléseket, rúgásokat kellett elszenvedniük. Másnap hajnalban a gépkocsi – csomagtartójában a két, már-már alig élő emberrel – az Ipoly partja felé vette az irányt. Itt kirángatták a két férfit, és tovább ütötték szerencsétleneket. A túlparton feltűnt egy szlovák határőr, aki hanyagul átszólt „kollégáinak”: „ha már mindenáron ki akarjátok végezni, ne üssétek, hanem végezzétek ki.” A „pufajkások” megfogadták a „jótanácsot”. Előbb szabadjára engedték a két mártírt, hadd fussanak, majd amint a meggyötört emberek összekapaszkodva nagy nehezen megtettek pár métert, egy géppisztolysorozat lekaszabolta őket. A gyilkosok, talán, hogy biztosítsák magukat egy esetleges későbbi felelősségre vonás alól, még szemből is lőttek a már halott férfiakra.

A lövéseket az alig száz-kétszáz méterre fekvő faluban bizonyára sokan hallották ezen a korai órán, de senki sem mert moccanni.

A „pufajkások” a holttesteket belevettették a jeges folyóba, arra azonban nem számíthattak, hogy az alacsonya vízállás miatt néhány méterrel lejjebb fennakadnak egy zátonyon. „Még az kellene, hogy valaki megneszelje, vagy észrevegye mi történt …” – gondolták magukban, így a hullákat visszatették a kocsiba és a balassagyarmati kórházba szállították.

Gyors boncolás következett, a legnagyobb titokban. Aztán gyorsan el is hantolták a tetemeket. Néhány nap múlva azonban újratemették őket, egy másik helyen. A tanúkat pedig megeskették, amit itt láttak, örökre felejtsék el. 1957 tavaszán pedig közölték a férje iránt érdeklődő Hargitay Lajosnéval, hogy a foglyok egy óvatlan pillanatban kiszabadultak őrzőik karjai közül és a föld nyelte el őket. A feleségnek is szemrebbenés nélkül hazudtak.

A rendszerváltásig mindenki hallgatott. Ekkor azonban Ponyi Gyula, az egykori harcostárs és barát, aki éveket töltött börtönben ’56-os cselekedetei miatt, megindította mozgalmát Hadady Rudolf és Hargitay Lajos földi maradványainak felkutatására. Céljainak megnyerte Schiffer Pál filmrendezőt is, aki stábjával elkísérte a Hargitay-családot. Útjukon nem szegődött melléjük a szerencse.

A Nógrád Megyei Főügyészségen sajnálkoztak: nincsenek értékelhető dokumentumok a témában, rég volt, ez ma már történelem, tessék beletörődni az egészbe. Aztán a tanúk. Az Ipoly túlpartján élő asszony hirtelen szűkszavú lett. Emlékezett lövésekre, tudja hol történt a gyilkosság, de elakadtak a gondolatai, mert figyelmeztették, csak annyit mondhat, amennyit szabad. Egy sóhajtással sem többet. Egy idős hugyagi bácsi megmutatta a fogvatartás helyét, a pincét, de ő sem árult el többet a karhatalmistákról.

A kórboncnoknő óva intette a Hargitay özvegyet és a két lányt, Mártát és Emesét – utóbbi nem ismerhette meg édesapját, mert születése pillanatában az apa már halott volt -, hogy alaposabban belemerüljenek a boncolási jegyzőkönyvbe, mert sajgó sebeket téphetnek fel. A lapok hideg tényekről beszéltek: a mártírokat ért lövések mindegyike halálos sebet ejtett, elölről akkor érte a találat őket, amikor már nem éltek. A család megtudhatta, hogy a kórház akkori igazgatója 1982-ben, amikor a Hargitay özvegy tudakozódott férje hamvai felől, utasította a proszektúrát a korabeli jegyzőkönyvek „előbányászására”, majd jelentette az ügyészségnek, hogy a hivatalos iratokon nem szerepelnek a halottak nevei. Az ügyészség válasza nem késett: „bűnözők, ne keressék őket”.

Közben előbukkant egy újabb nyom: Hadadyné hevenyészett rajza az elhantolás helyéről. Ez alapján indult a keresés a gyarmati kórházi temetőben. Beszerezték az engedélyeket – milyen könnyen megkapták -, hozzáláttak a kihantoláshoz, az exhumáláshoz. Ott nem találtak semmit. Az engedélyt kiadó hatóságok tudták ezt, ezért ment oly simán az ügy.

Mindez 1989. szeptemberében történt. Később még valamivel próbálkozott a két Hargitay lány. Kiderítették hol él az egyik gyilkos karhatalmista. A megadott házszám alatt megtalálták az öreget, de csak lányokat engedte be a házába, a filmeseket nem. A kópián egyértelműen hallatszik a tompa hangú magyarázat: „…az egész politika nem úgy alakul, hogy én ebbe a filmbe bekerülhessek.” Ugyan, mire akart ezzel utalni?

A lányok visszatértek. Semmi új hír. A pribék nem vallott. Azt állította, nem látott semmit, nem csinált semmit, nem emlékszik semmire. Zsákutca. Hargitay Emese kifakadt: ”...ezek nem tudják mit csináltak, ezeknek nincs lelkiismeretük.”

Újabb forduló az ügyészségre, de ekkor már keményedett a hang: legokosabb, ha nem kutakodnak tovább a gyilkosok után.  A „pufajkások” sofőrje pedig a régi hazugsággal állt elő. Útközben megtámadták őket, tűzharcba kerültek, s mire felocsúdtak, a két fogoly már árkon-bokron túl járt. És ezt a sofőr rezzenéstelen arccal mondta.

Aki látta a történetről készült filmet, az Engesztelőt, bátran állíthatja: a magyar bürokrácia szégyene volt ez az eljárás, ahogy az özveggyel és a lányokkal bántak.

Nemsokára új fejezet nyitódott a Hadady-Hargitay ügyben. Az Engesztelő hatására talán, de tanúk jelentkeztek, akik állítólag látták a hantolást. Előbb a kórház egykori portása vélekedett úgy, hogy a városi kistemetőben, a kereskeskút közelében, egy bokros-gazos területen lelhetik fel a két mártír csontjait. Egy hölgy pedig arról esküdözött, hogy amikor 1956 decemberében, kisgyermekként a kistemetőben járt, és vízért ment a kútra, onnan egyenruhások elzavarták, s a sötétben ásó embereket vélt felfedezni. Másnap megint friss sírokra utaló halmokat látott arra. Ám úgy tűnik, ez is zsákutca volt.

Ponyi Gyulát is megkeresték a film nyomán. Méghozzá egy nevét elhallgatni kívánó egykori karhatalmista, mondván ő szemtanúja volt a két forradalmár karácsony előtti napokban történt újratemetésének. A „pufajkás” egészen más helyet jelölt meg. A régi katonatemető kerítése környéki részt. Ott, őrszemként, egy sírkövön állva látta az elföldelést, de teljes bizonyossággal nem merte állítani, hogy Hadadyt és Hargitayt hantolták el, csupán a jelen lévő magas rangú személyekből, katonatisztekből, tanácsi elöljárókból következhetett, hogy nem egyszerű esetről van szó. Sőt, el is kísérte a bajtársat, megmutatva a helyszínt.

Ám továbbra is megálljt parancsolt a hivatali gépezet. Egyik feltételezett földdarabon sem engedélyezték a feltárást.

Évekkel később, méghozzá 2002 tavaszán felgyorsultak az események. Ekkor szólaltatta meg ismét a sajtó Ponyi Gyulát, mi több, a Hargitay család több tagja ellátogatott Balassagyarmatra, dr. Susa Éva biológiaprofesszor, igazságügyi antropológiai szakértő társaságában. Elmentek a régi katonatemetőhöz, ahol Srancsik József mentőstiszt kalauzolta őket. Ő szintén emlékezett itt kisgyermekként friss hantokra. Egy órán keresztül járta be a terepet a csoport, még hozzávetőleges térképet is készítettek, a Hargitay özvegy pedig kifejtette, szeretné már lezárni a történetet, de úgy, hogy megtalálják férje hamvait. De ezután is holtpontra került az ügy.

Egészen 2003 decemberéig, amikor dr. Susa Éva, szintén egy szemtanú-jelölt állítása nyomán konkrét régészeti munkába kezdett, újfent a kistemetői kerekeskút közelében. De csak egy ünnepi viseletben eltemetett férfi tetemére bukkant, ráadásul megállapította, jóval korábban elhunyt, mint 1956. A szomszéd sír átkutatása sem hozta meg a kellő eredményt.

Itt áll ma az ügy, vagyis szűk két éve alig moccant valamit előre. Ponyi Gyula ma is állítja, „valakik” pontosan tudják, hol találhatóak a mártírok csontjai, de nem hajlandóak elárulni. Amikor pedig ő próbálkozik valami előrelépéssel, akkor mindig megkapja az aktuális fenyegetést, hogy hagyjon fel mindenféle kereséssel. Ponyi Gyula határozottan vallja, ő maga is tudja, hol nyugszanak hős társai, de attól tart, ha centiméterre megjelöli a lehetséges helyet, könnyen előfordulhat, úgy feltúrják ott a földet, hogy onnan már sohasem kerülnek elő Hadady Erudolf és Hargitay Lajos földi maradványai. Mindenesetre az egykori harcostárs nem adja fel, reméli, eljön majd az a kor, amikor minden ’56-os titokról lehull a lepel, és méltó sírhelyet kapnak a tarjáni forradalmárok.

Kérdések és pofonok

Ahány kérdés elhangzik manapság a Hadady-Hargitay ügyben, ahányan elkezdik boncolgatni a történetet, feltérképezni hol is rejti a föld a hamvakat, annyi képzeletbeli pofon csattan az arcokon, annyiszor állítja meg a tenniakarást a hatalom szava. Érthetetlen, hogy negyvenkilenc esztendővel a tragikusan levert szabadságharc után még ennyien félnek feltárni az igazságot, ennyien nem mernek szembeszállni a múlttal, ennyire nem mernek egykori áldozataik szemébe nézni, ennyire maradi és kérlelhetetlen a hatóság. Csakhogy a tanúk lassan elhalnak, miként a családtagok, a bajtársak energiája is apad, s nem jön az újabb nemzedék, aki friss erővel, fiatal hittel és a próbálkozás elszántságával keresné meg, hol nyugszik Hadady Rudolf és Hargitay Lajos. Mert vannak, élnek még olyanok, akik tudják.

Milyen szép is lenne egyszer úgy ébredni, hogy már az ünnepélyes újratemetésre készülődnék, ahol a gyász mellett ott lakozna mindannyiunkban a megelégedettség, a nyugalom, hogy vége, immár a bürokrácia is megtört, immár tovatűnt a régi kor minden árnyéka…

De addig még jönnek új kérdések, és megannyi új pofon…

Hugyagi emlékhely

Annak idején épp azon a napon, amikor Nagy Imrét és mártírtársait Budapesten, a Hősök terén felravatalozták, azon az 1989. június 16-i napfényes napon egy törékeny asszony jelent meg a hugyagi lerombolt Ipoly-híd közelében a földút mellett, és egy keresztet állított néhai férjének. Hargitay Lajosné volt ő. A kereszt sokáig ott állt mementóként, emlékeztetve egy szörnyű, hideg és véres decemberi hajnalra. Aztán a keresztet a községi önkormányzat behozta a templom mellé. Vesztére. Hiába volt ugyanis kőtalapzaton, valaki több alkalommal felrúgta, meggyalázta. Kiderült, egy volt karhatalmista tette, aki nem bírta megbocsátani, hogy emlékezni akarnak az ő és társai barbár cselekedeteire.

Kanyó Tibor polgármester ekkor elhatározta, méltó emléket állít. Hargitayné emléktáblája így került a temető előtt álló oszlop oldalára, alig pár méterre tőle pedig egy közös tőről fakadó kettős fejfa jelzi: 1956. december 13-án a „pufajkás” pribékek, itt, az Ipoly-parti kis falu határában oltották ki két ártatlan forradalmár életét.

Hegedűs Henrik

(Megjelent 2005. október 21-én.)

Tíz éve írtuk (1.) - Kard és kalászok

Kard és kalászok. Ezek szimbolizálják címerében Szentét, e Közép-Nógrád dombjai között megbúvó, 372 lakosú kisközséget. A kard a hajdan volt harciasságra utal. A hatvanas évek közepén tanítónőnek idekerült nagynénémnél gyerekként sokszor megfordultam a faluban, és bőrömön tapasztaltam a vitéz szenteiek kései utódainak harciasságát. Bizony, gyakran bőgve panaszoltam nénémnek megveretésemet.

Szente történelme igen viszontagságos. Temploma a XIII. század elején épül, de a települést már 1255-ben „elpusztult hely”-ként említik a korabeli fóliánsok. 1391-ben, IV. Béla király oklevelében tűnik fel megint. A későbbi évszázadok során újra és újra gazdát cserél, a szécsényi török szandzsák községei között is megtaláljuk 1562-63-ban. Az 1600-as évek közepén egy ideig lakatlan, de száz évvel később már adómentességet élvez, mint nemes község. Nemsokára elveszíti ezt a kiváltságát, és újra számtalan, egymást követő földesúr hűbérbirtokaként küzd a megmaradásért. 

Akárcsak régen, ma is a megélhetésért kell küzdenie. Ezt a küzdelmet, a munkát, a bizakodást jelképezik a címer kalászai. Mint mondtam, kötődésem van Szentéhez, tanítottam is, laktam is ott, részese voltam a szenteiek mindennapi életének. Láttam, tudom, hogy hajdani harcos kedvük a gyakran kilátástalannak tűnő sziszifuszi erőfeszítésben merült ki. Az 1970-es, 80-as évek tragikus esztendők Szente életében. Megszűnik óvodája, iskolája, „bekörzetesíti” a centralizáló hatalom Kétbodonyba; megszűnik a Községi Tanács, kínlódik a téesz. Öregszik, sőt, haldoklik a falu. A fiatalokat „elszipkázza” a gyár, az ingyen építési telkek osztogatása, a hihetetlenül kedvezményes házépítési kölcsönök csábítják őket Romhányban. Szinte természetes, hogy mennek, nincs, ami visszatartaná őket szülőfalujukban. Egyedül a templomba, mint intézménybe kapaszkodhatnak az emberek, de abba se sokáig, mert az önálló plébánia is megszűnik a 80-as évek közepe táján. Mégis ebben az időben, az utolsó, helyben lakó plébános, Nagy Sándor idejében kovácsolódik össze az ifjúság, legalábbis az a része, akiknek szülei nem engedtek a nagyközség csábításának, ragaszkodtak falujukhoz. Ebben ez időben alakul népdalkör, rendeznek „palóc lakodalmas” felvonulást, egyáltalán, mozdul valamennyit az állóvíz. Legtöbbjük ma már saját maga építette házában lakik, az ő gyermekeik népesítik be az óvodát. A falu mai vezetői is közülük kerültek ki. Az 1980-ban még 501 lelket számláló falu lélekszáma 1990-re 430-ra csökken. Csak 1995 után áll meg a fogyás, azóta 350-400 között stagnál a falu állandó lakóinak száma. 

Illés Kálmánt, Szente polgármesterét kérdezem e változás okairól.  

- Kedvező irányba váltottak a dolgok. 1990 után – mondja – megindulhattak a beruházások. Van vezetékes vizünk. 1993-ban felújítottuk a községházát, ebbe az épületbe került a Községi Klubkönyvtár, a művelődési ház, és a korábbihoz képest sokkal korszerűbb körzeti orvosi rendelő is. Igazán nagy építkezés 96-97-ben történt, a vezetékes gázhálózat kivitelezése. Ma a lakóházak nyocvan százalékában gázzal fűtenek. Amire nagyon büszkék vagyunk, az az 1999. augusztus 1-én átadott Bóbita Óvoda. A gyerekeknek nem kell télen-nyáron ingázniuk Szente és Kétbodony között. Ez az intézmény teljes egészében önkormányzati forrásból épült meg. 2001-ben korszerűsítettük az elavult közvilágítást, folynak a szennyvízcsatorna-hálózat kiépítésének előkészületei.

A falu mindennapjairól faggatózom.

- Évente megrendezzük a falunapot, gyereknapot, karácsonyt. Bár papunk nincs, de azért az ifjúság saját maga szervezi meg a hagyományos karácsonyi betlehemezést. Próbáljuk őrizni a hagyományainkat.

Enyhe nosztalgiával gondolok vissza szentei kis házunk konyhájának kövén elheverő birkabőr bundás pásztorokra.

- Honnan van erre pénzetek? – kérdezem – Hiszen ezek elég költséges „szórakozások”.

- Működik a Szentéért Egyesület, teljes nevén Szentéért Környezetőrző, Vendégváró és Művelődési Egyesület. Körülbelül húsz fő a tagsága. Az ő felajánlásaikból, tagdíjaikból, munkájukkal, szervezésükkel, általában segítségükkel sikerül megrendezni ünnepnapjainkat.

Végigautózom a falu utcáin. Olyan most is, mint amilyenre emlékszem: békés, családias. A szerpentinről visszanézve megértem: Szente legnagyobb értéke nyugalmán, rendezettségén, a táj szépségén túl az emberek szülőfalujuk iránti szeretete, tenni akarása.

Sztranyovszky Béla

(Megjelent 2005. október 21-én.)

Volt egyszer egy Palóc Krónika - 10 éve írtuk

Az ötlet hirtelen jött. Hiszen annyi minden szól mostanság, év vége táján a nosztalgiáról. Visszatekintések, elrévedezések. Régmúlt világok, anno napok felidézése. Mi is, most valami hasonlóra vállalkozunk. Tíz esztendeje, ezekben az időkben lázasan dolgoztunk. Működésben tartottuk, élesztettük a Palóc Krónikát, Nyugat-Nógrád utolsó térségi újságját. Az írások pedig csak születtek, születtek, jó tollú firkászaink remek ujjai, és a klaviatúra billentyűzetének buzgó pötyögtetése nyomán. Most ezt az időszakot idézzük. Találomra 2005. október 21. napjánál, a Palóc Krónika első évfolyamának hatodik lapszámánál nyitottuk fel az emlékfüzetet.

Maskarás tökfaragás

Az elmúlt napokban sokféle „tökös” mulatságról szólt a fáma szerte Nógrád megyében is. A nagyorosziak azonban igazi különlegességgel rukkoltak elő – a tökfaragásos estet jelmezversennyel színezték át, majd a koromsötétben kis felvonulást is tartottak.

A község művelődési házban gyülekeztek ennek a tökös estnek a résztvevői. Főként apró csemeték szüleik kíséretében, de az idősebb gyermek korosztályok és felnőttek is kedvet kaptak az október végi mókához. Míg többen a tökök faragásához, a különböző alakok megrajzolásához, majd kivájásához láttak, avagy színeztek, illetve finom süteményeket kóstoltak, a bíráló bizottság elé sorban járultak az ötletes és meghökkentő maskarákat viselő fiatalok. A zsűri leginkább az egyenesen Szendehelyről (nem söprű-járattal) érkezett piros hajú boszorkányt, az éppen Gedeon bácsi fodrászatából betoppanó kis boszit, és a felettébb szellemes szellem-alakot díjazta. A felnőttek közül a félelmetes mesehős, a szörnyűséges tettekre képes, démoni Demóna, a gonosz mostoha nyerte el legjobban a tetszést.

A jelmez-válogató közben szorgos kezek sebes munkája által formás alakok születtek a tökvarázsban. Vicces képű, cicát ábrázoló, és szemöldökkel felaggatott tökfej-lurkó virított többek között az asztalokon, és itt sem maradtak el a legsikerültebbeknek járó kis ajándékok.

Adott jelre végül töklámpásokat ragadtak a résztvevők, felvették a kabátjukat, és elindult a menet a falu sötét utcáin. A gyerekek igazán megadták a módját a felvonulásnak: huhogtak, kiáltoztak, rémisztgettek, ahogy egy ilyen alkalomkor dukál.

Berki Dalma beszámolója alapján írta: hege

Anno (2.) - Ipari parkra várva

Régóta tervezgették már Balassagyarmat vezetői, hogy ipari park létesüljön a városban. A közelmúltban, az Ipoly-parti Vásáron Juhász Péter polgármester bejelentette: most már szinte biztos, hogy az elképzelések megvalósulnak, méghozzá a kábelgyár melletti területen. Ám míg az ügy idáig eljutott, történt egy s más.

Smitnya Sándor, a megyei közgyűlés elnöke és Markó Antal szügyi polgármester – aki egyébiránt a közgyűlés tagja – másfél évvel ezelőtt megtudta, hogy a kormány a közeljövőben segíteni fogja Nógrád megye gazdasági felzárkóztatását. Százmilliókat áldoznak majd arra, hogy hazánk egyik legelmaradottabb régiója is megkezdhesse a régóta várt fejlődést.

A megye és Szügy első embere felkereste Juhász Pétert. Elmondták neki, milyen előnyökkel is jár, ha pályázatot nyújtanak be ipari parkra. A város első emberének nem volt új a javaslat, hiszen egy angliai tanulmányúton megismerkedett az ipari parkokkal, s rögtön elnyerte a tetszését. Úgy vélekedett, miért ne létesülhetne a városban is hasonló övezet?

Ám volt egy kis bökkenő. A város nem rendelkezett saját területtel, amely elérte volna az erre a célra előírt tíz hektárt. Markó Antal ekkor előállt ötletével: a két település között félúton található egy földrészlet. A cél szempontjából kiváló helyen terül el: közel az út, nincs messze a vasút sem, könnyű kiépíteni az infrastruktúrát, hiszen a közelben halad el több távvezeték.

A megyei napilap 1996. szeptember 21-i számában Juhász Péter már az előkészítésről beszélt és a jövőt tervezgette: „… a vállalkozás mindenképpen munkahelyeket teremt majd, s ez jócskán javíthatja a város nem éppen fényes foglalkoztatottsági mutatóit, s nem mellékes, hogy a környék gazdasági élete is jelentősen megpezsdülne.”

A telket azonban meg kell venni, hiszen annak az ÁPV Rt. a tulajdonosa. Markó Antal személyesen tárgyalt a cég vezetőivel. Magával vitte azt a levelet, amelyben a terület bérlője, a szügyi termelőszövetkezet lemond róla, amennyiben ott ipari parkot építenek. Az ÁPV Rt. ráállt az alkura, meglehetősen kedvező árat szabott meg. Még kétmillióba sem került volna a szóban forgó terület.

Ám csakhamar kiderült, teljesen felesleges volt minden addigi igyekezet. Ugyanis a gyarmatiak meggondolták magukat. Erről azonban Juhász Péter nem értesítette polgármester társát. A szügyiek vártak, vártak, hátha történik valami. Történt is. A városvezetők bejelentették, egészen más helyet szemeltek ki az ipari park számára.  Méghozzá Gyarmat nyugati szélén, az ipartelep szomszédságában, közel a kábelgyárhoz.

Megkezdődtek a tárgyalások a földterületek tulajdonosaival. A két birtokos nem éppen olcsó árat kínált. Végül sikerült megegyeznie a feleknek. A közel tizenhárom hektáros terület huszonegy-millió forintért került a város birtokába. Ám ez csupán az első ütem, további bővítések is szóba kerültek, többek között a teljes nyugati ipartelep ennek az övezetnek a részévé válna.

Közben tovább folytak az előkészületek. Az immár új helyre tervezett ipari park ügyében a Nógrád Megyei Területfejlesztési Tanács kedvező döntést hozott. A város pályázhat az ipari park cím elnyeréséért. A szügyiek tehát hoppon maradtak.

A minapi testületi ülésen már a terveket is bemutatta Moór Mátyás, a hivatal műszaki osztályának vezetője. Ezek szerint a kábelgyártól északra és nyugatra elterülő részen épülne fel a park. Közel a 22-es út – még a jövőben megépülő elkerülő is – és a vasútvonal. Juhász Péterék úgy vélik, ennél jobban nem is dönthettek volna.

A szügyieket már nem érdekli, hogyan és miként hagyták ki őket az üzletből a gyarmatiak.  Nem is haragszanak ezért.  Markó Antal csupán amiatt méltatlankodik, hogy a városiak semmiről sem értesítették, derült égből villámcsapásként érte a hír, hogy hoppon maradtak.

A valósághoz hozzátartozik, korántsem biztos, hogy megvalósulnak az álmok. A pályázatot mindenesetre eljuttatta Balassagyarmat önkormányzata az ipari minisztériumba. Döntés hatvan napon belül.

Hegedűs Henrik

(Megjelent 1997. augusztus 8-án a Gyarmati Újságban.)

Tökök között boszorkányok

Nem csupán a nagyobb településeken, hanem a kisebb falvakban is szívesen adóztak október utolsó hétvégéjén a tökös bolondozás „szenvedélyének”. Szécsénkén valóban megmozdult a község apraja-nagyja.

A kétszáz lelket számláló faluban több mint negyvenen töltötték meg a közösségi ház épületét. A legapróbbaktól a nyugdíjasokig szívesen vállalták a feladatot, hogy az ősz végének e hagyományos termését különféle módszerekkel fúrják-faragják, kivájják a belsejét, és ötletesebbnél-ötletesebb formákat alakítsanak ki rajta. Így aztán vicces figurák is keletkeztek: fának nekirepülő boszorkány, a tévéből közismert minyon-rajzfilmhős, várak, patkányok és denevérek. A résztvevők türelmes munkával készítették el a szépen dekorált műveket. A legkisebbek pedig narancsszínű lufikra festhettek „tökfejeket”. De maguk az alkotók közül is többen mókás, alkalomhoz illő viseletet öltöttek: hús-vér boszorkányok, lakkozott körmű kipingált szépségek forgolódtak a helyszínen. Az elkészült tök-különlegességeket az óvoda kerítésénél közszemlére tették néhány napig, hogy a Szécsénkén áthaladók is láthassák, mennyire kreatívak az itt élők.

Hevér Boglárka polgármester – aki maga is boszorkány „képében” jelent meg a rendezvényen – elmondta, a résztvevőket zsíros kenyérrel és más finomságokkal jutalmazták, míg a tökök belét összegyűjtötték, a magokat kiszedték belőlük: átmosás és szárítás után az önkormányzat tavasszal elveti a magokat, hogy jövőre is szép termés lehessen.

H.H.