Ne, ne hivatkozzunk Könyves Kálmán királyunkra, aki
kilencszáz-valahány évvel ezelőtt már tagadta a boszorkányok létét. Ő a strigák
– az éjjel állattá változó gonoszok – létezését kérdőjelezte meg, mondván, hogy
nem léteznek, tehát ne is üldöztessenek. De boszorkányok mindig is voltak, sőt,
jó negyven évvel ennek előtte javában működtek falvainkban. De hogyan is lehet
boszorkánnyá válni? Kétféle módja van ennek: egy gyors és viszonylag
fájdalommentes, és egy jóval bonyolultabb.
Az 1970-es évek elején a
balassagyarmati Palóc Múzeumban dolgoztam dr. Kapros Márta és dr. Zólyomi
József keze alá. Sokat jártunk gyűjteni, mind tárgyi anyagot, mind szokásokat.
Egy idő után magam is kaptam lehetőséget önálló kutatásra. Így a már általam
korábban ismert néhány nyugat-nógrádi faluba járogattam ki, hogy beszélgessek,
adatokat gyűjtsek főleg idősebb asszonyoktól. Persze, hiába célirányos a
beszélgetés, a szó csapong, ide-oda kanyarodik a mese folyása. Mivel
érdeklődésem – kissé morbid módon – a temetőre, temetkezési szokásokra
irányult, nem véletlen, hogy a boszorkányság kérdése is felmerült. Élvezettel
hallgattam adatközlőm nem minden rosszmájúság nélküli mondatát: „Rászenvedett a
büdös kurva (bocsánat, szó szerint idézem!), nem tudott meghóni”. Ugyanis a
boszorkány nem tud meghalni, míg tudását át nem adja valakinek. Addig csak
agonizál, agonizál, nagy szenvedések közepette. Ilyenkor a halálos ágyhoz
vezetnek egy romlatlan, fiatal szüzet, akinek kezét megragadja a nagybeteg
boszorka, és ezzel átadja a „tudását” a gyermeklánynak, aki tehát boszorkánnyá
válik, aztán a vén vasorrú nyugodtan meghalhat. Ez tehát a boszorkánnyá válás
gyors és viszonylag fájdalommentes módja.
A másik eljárás jóval
bonyolultabb, és kevésbé veszélytelen. Ez esetben egyéni elhatározás
szükségeltetik. „Boszorkány akarok lenni!” Hosszadalmas, több éves
előkészületet kíván a beteljesülés. Éveken át nevelgetni kell egy vadrózsa
ágat, míg az több méter hosszúságot elér. Aztán keresni kell a naptárban egy
olyan pénteket, ami tizenharmadikára esik, ráadásul újhold idejére. Ekkor, ezen
az éjszakán a rózsaággal felfegyverkezve ki kell menni egy keresztúthoz. Itt,
még éjfél előtt karikába hajlítani a rózsaágat, jó szorosan összekapcsolva a
tüskéit, szét ne csapódjon az ág, mert az végzetes hiba lenne! Majd beállni
ebbe a varázskörbe, és várni az éjfélt. Pontban éjfélkor megnyílnak a gonosz
erők csatornái, és rémséges alakok szörnyű ordítozással, borzasztó képekkel
rémítgetik a varázskörben állót. Őneki állnia kell eme ördögi megpróbáltatást,
menekülnie nem lehet, hiszen, ha kilép a rózsaág alkotta körből, az alvilági
erők menten elpusztítanák. Szembe kell néznie a pokoli erőkkel, magával a
sátánnal is, nem mutathat gyengeséget, nem omolhat össze. Bátran kell kivárnia
az első kakasszót, aminek felharsanásakor megszűnik minden borzalom, csak a
hűvös szellő simogatja verejtékes homlokát. Már bátran hazaindulhat, a
rózsaággal együtt, amit otthon feldarabol és a masinában eléget. Immár boldog,
vagy ki tudja, milyen birtokosa a túlvilági erőknek, átkozhat és ronthat,
minden esetre több, mint más, közönséges ember.
Nem csoda hát, hogy e történet
meghallgatása után kissé szorongva ballagtam az esti sötétben a falu
buszmegállója felé, hátra-hátra pillantgatva a vállam fölött. És erős elhatározással
fogadtam meg: ezt a módszert sosem próbálom ki. Igaz, nem is akartam
boszorkánymester lenni soha.
Sztranyovszky Béla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése