Már nem fúj annyira a tavaszi orkánszerű szél, így fel lehet
pattanni a kerékpárra, s a hűvös idővel kísért kellemes napsütésben eltekerek a
város túlsó végére, a Nagyligetre. Ugyebár mostanában kutatom serényen a balassagyarmati
híres-nevezetes hőskori „aranycsapat” históriáját, és egy kis „kontraszthatás”
kedvéért kilátogatok a Héhalom elleni megyei első osztályú mérkőzésre.
Ahogy szombaton, fél öt előtt pár perccel haladok a Hajós
Alfréd utcán, a Lenin lakótelep – bocsánat, már Madách liget – tömbépületei
között keresem a rangadóra siető embereket. Kár persze minden buzgalom, hiszen
csak két ember sétál az utcán. Makovinyi Józsi bácsi, mint a nagyligeti
focitalálkozók elmaradhatatlan résztvevője, hátratett kézzel kényelmesen megy
éppen a strand előtt. Nem baj, ha esetleg a kezdésre nem ér oda, bezzeg
három-négy évtizede ez valóságos szentségtöréssel ért volna fel.
Mire odaérek a sporttelep főkapujához, az égvilágon senki
sem fogad. Egykoron, mikor a Szalai-Kovács-Szedlák hármas góljaitól volt hangos
a környék, itt két-három tökmagárus néni kínálta vígan a portékáit a hosszú
sorban kígyózó tömegnek, és nem sajnálták az aprót a szotyolára a szurkolók.
Fogom magam, inkább hátulról, a klubház felől közelítem meg a pályát. A hátsó
kapu tárva-nyitva, az alkalmi parkolóban, az egykori salakos pálya helyén
(hajhhh, nemsokára a nagypályára is ráteszi a kezét az ipari park) talán
hat-hét autót „saccolok”.
Jóindulatúan számolva is vagyunk vagy százan. Hiába,
megcsappant az érdeklődés. Az 1977/78-as szezonban egy meccs hazai
átlag-nézőszáma taksált annyit, mint ma összesen a tizenöt bajnokié. Változnak
az idők.
A közönség is inkább már csak néző. Néha egy-egy kurjantás
hangzik, olyan metszően, hogy talán a Leninen is hallják. Rögtön az elején
megszületik a házigazdák vezető találata. Mellettem Jelen István, az egykori
kedvenc, aki most az utánpótlás vezetője, elismerően csettint. Ennyi az egész
vélemény. Harmincöt esztendővel ezelőtt, ha mondjuk éppen ő, egy felhőfejessel
megszerezte az első gólt, az Ipoly füzei zengték vissza a kétezer néző
diadalkiáltását. A közönség csak akkor élénkül meg, amikor az egyik héhalmi
játékos buktatja a gyarmati csatárt a tizenhatoson belül, a fiatal berceli
játékvezető azonnal a tizenegyes pontra mutat, majd szalad is tovább, miközben
nyúl a jobb hátsó zsebéhez, amiben a piros lap lapul. A vendégek meg rohannak
utána, hevesen gesztikulálva reklamálnak, minden szó ide hallatszik,
nyomdafestéket nem tűrő kifejezések pörögnek a nyelveken, míg az ifjú
sípmestert kis híján az öltözőig kergetik. Legvégül befut a héhalmi
csapatkapitány, aki némiképp csillapítja a hangulatot, bár a lekullogó kiállított
futballista még azért visszainteget. A tizenegyest Oláh Ádám belövi, ez már a
harmadik BSE-gól. Sima meccs ez.
Szünetben bemegyek a klubházba, készítek pár fotót az 1974/75-ös,
meg az 1977/78-as legendás társaságot ábrázoló tablókról. Aztán vissza a
lelátóra. Most átballagok a túlsó oldalra, hiszen a közelebbi partjelző
(bocsánat, ma már asszisztensnek nevezik) volt kézilabda kapusom, Kalmár Petra,
megnézem hát munka közben. Beszélgetőtársam is akad, a mérkőzés
játékvezető-ellenőre, aki nem titkolja, úgy látta, a mérkőzés irányítója
elhamarkodottan mutatta fel a piros kártyát, ő nem látta olyan súlyosnak,
annyira a szabályokba ütközőnek az esetet. Kicsit csevegünk még erről-arról, a
megyei foci jelenlegi helyzetéről, s közben ott a negyedik gól.
Visszasétálok a nézőtér közepe felé, váltok még néhány szót
Szalai Istvánnal, a legendás jobbszélsővel, a jelenlegi utánpótlás edzővel, s
fel is harsan a hármas sípszó. Vége: BSE-Héhalom 4-0.
Amikor lefelé tekerek a strand mellett a dombon, azon
morfondírozom: vajon hány kocsma volt anno hangos a meccset értékelő férfiak
elmélkedéseitől, most meg az a pár tucat labdarúgó-rajongó megy haza a meleg
szobába, s otthon, egy fröccsel a kézben, lábait felpolcolva nézi a tévében
valamelyik sportcsatornán az angol, spanyol, vagy éppen német bajnokság
aktuális találkozóját.
Végképp elmúltak a daliás idők.
H.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése