Egykoron a falusi és kisvárosi húsvéti ünnepek hangulatának
kihagyhatatlan kelléke, elmaradhatatlan alakja volt a cigányzenész. Egyedül,
vagy egy kontrás és brácsás társaságában ment, mendegélt a prímás házról-házra,
becsöngetett, és a lakók jó szívvel fogadták. Elhúzták a házigazda kedvenc
nótáját, kaptak egy kis hímes tojást, jóízűen felhörpintettek egy kupa bort, és
máris álltak tovább a következő portára.
A modern kor, az ünnep egyre halványuló és hamis színezetet
kapó fakult fénye azonban nem kedvez ezeknek a vándormuzsikusoknak. Ma már nem
csupán a zenészek tűntek el az utcákról, hanem a locsolkodók víg serege is
egyre inkább csökken.
Húsvét hétfőn éppen kerékpárral tekertem a balassagyarmati
külváros felé, amikor a Trikál József utcában megpillantottam az „utolsó
mohikánt”. Szinte azonnal Kondor Ernő (balassagyarmati származású) nótaszerző
híres dala jutott róla eszembe: a vén cigány „eltipeg csendben, hóna alatt a
kopott hegedű/alig bír járni, lábain állni, mégis szívében ott él a derű”.
Valóban, a botra támaszkodó öreg férfi csak ment rendületlenül, hátha még
valahol fogadják, ahol a vonója nyomán felhangzik a dallam: „egyszer még hadd
muzsikáljak, szívemből, úgy igazán…” Ahogy elhaladtam mellette, intettem neki,
hangosan odaköszöntem, és a vén cigányzenész megtorpant. Elmosolyodott és
gyengülő kezével visszaintett. Talán tényleg ő az utolsó, aki Húsvét napján még
elő tud csalogatni bágyadt, cincogó hangokat, és „bazsevál” egyet a népnek.
Szerettem volna megállni, odamenni, megveregetni a vállait,
és Vörösmarty szavával szólva: „Húzd, ki tudja, meddig húzhatod…” De az öreg
szemlesütve tovább baktatott, magában pedig azt gondolhatta: „Vén öreg ember,
nótája nem kell, senkinek nem kell a nótája már…”
A vén cigányzenész alkonyát láthattam pár percre…
H.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése