Tevékeny rétsági fiatalok

Három esztendővel ezelőtt, egy hirtelen jött ötletet követően néhány rétsági fiatal, Gálik Zsófia és Varga Dávid vezetésével összedugta a fejét, és létrehozták a Rétsági Fiatalok Rétságért Egyesületet. Fő céljuk az volt, hogy tegyenek a nyugat-nógrádi településért, több rendezvényt szervezzenek, ezáltal minél több helyi fiatal maradjon itt, vagy térjen vissza a településre. A szervezetet ma Keresztes Zsanett irányítja, akivel az általános iskola szomszédságában lévő cukrászdában ültünk le beszélgetni egy kellemes, napsütéses délelőttön.

- Amikor Gálik Zsófi elköltözött Rétságról, és nem tudta tovább vállalni az egyesület vezetését, engem szemelt ki utódjának, és én büszkén folytatom is az általa, általuk elkezdett munkát, aminek fő része a különböző rendezvények szervezése – kezdte mondandóját az elnök. – Ők nagyon jól rátapintottak a lényegre akkor, amikor törekedtek arra, hogy szembesítsék a fiatalokat, Rétság igenis élhető város, és élhetőbbé is tehető. Ehhez pedig az kell, hogy a feltörekvő nemzedék, beleértve a mi korosztályunkat, a kissé idősebb, harmincas éveikben járókat és a tinédzsereket is, ha akarja, meg tudja tölteni élettel a mi kis lakóhelyünket. Korábban nem voltak kifejezetten az ifjúságnak adódó lehetőségek, rendezvények, ezt a területet igyekeztünk felpezsdíteni, ami úgy érzem, egyre jobban sikerül. Mára büszkén mondhatjuk, nagyon sok helybélihez, illetve a környező falvakban élő emberekhez egyaránt eljutott a hírünk, egyre népszerűbbek az általunk szervezett események.

Ezek közül Keresztes Zsanett fel is sorol gyorsan jó párat: először az adventi gyertyagyújtáshoz kapcsolódó programokat említi. November végétől a negyedik vasárnapig minden hétvégén, az esedékes láng fellobbantásának mozzanatához egyéb műsorokat, foglalkozásokat csatlakoztattak, ilyen például az adventi koszorúk készítése, vagy szaloncukrok csomagolása közösen, gyermekek és szüleik rézvételével. Mindezt a művelődési központban tartották, az intézmény munkatársaival remek a viszonyuk, nagyszerű az együttműködés. Volt mikulásjárat, míg október végén „Tök jó napot” rendeztek, nyáron pedig a hatalmas tömeget vonzó extrém napon a „dagonyázás” lebonyolítását végezték.

- 2016-ban nagyon sok energiánkat lekötötte a Mindszenty-Pallavicini szobor felállításának szervezése, hiszen a pályáztatás egész folyamata az egyesületünkön keresztül zajlott. Ennek jótékony hatását remélem, a jövőben is érezzük majd, mert a hírek szerint a beadványokat bírálók általában megjegyzik a nyertesek neveit, így az elkövetkezőkben bízhatunk benne, hogy jutunk még ilyen módon pénzügyi forrásokhoz egyéb kezdeményezések megvalósítására – folytatta a szervezet vezetője.

Javában tervezgetik a 2017-es esztendő programjait. Felvetődött egy civil információs nap létrehozásának ötlete. A város lakói ismerjék meg az itt működő egyesületek, kulturális csoportok, egyéb hasznos tevékenységet folytató társaságok munkáját, pillantsanak bele, mivel is foglalatoskodnak ők.  E mellett a tagtoborzásra is kiválóan alkalmas egy ilyen esemény, várják is a csatlakozni vágyókat, hogy a jelenlegi szűk mag minél inkább növekedjen. Keresztes Zsanett hozzátette, a környékben számos jó példa mutatkozik a helyi összefogás erejére, elég csak Bánkot említeni, tehát nem különösebb ördöngösség az ifjúság összekovácsolása. Szeretnék továbbá „hamvaiból feltámasztani” a korábban hagyományokkal bíró lovas napot, illetve a vöröskereszt helyi szervezetével karöltve retro-véradást is tartanak majd, sörrel, virslivel. Hasonlóképpen kellemes kikapcsolódást ígér az apróbb nemzedék számára a KRESZ-parkban rendezendő gyermeknapi mulatság. Persze mindezek megvalósítása anyagi források függvénye.

- Az a lényeg, hogy lássák a rétságiak, értük vagyunk, értéket közvetítünk feléjük, és minden negyedévben legalább egy hasznos programot kínálunk számukra, ami azon kívül, hogy szórakoztat, oktató-nevelő jellegű is. Így minél több embert mozgósíthatunk, és talán elindul a fiatalok nagyobb mértékű visszaáramlása Rétságra – fejezte be gondolatait az elnök.

Hegedűs Henrik

Fotó: Girasek Károly

Ellenzéki székből az idei év

Balassagyarmat önkormányzatának képviselő-testületében jelenleg három ellenzéki városatya tevékenykedik. Bár jelentős kisebbségben vannak a kormánypárti helyi politikusokkal szemben, mégis igen aktívan szólalnak fel a különböző témákkal kapcsoltban, sőt, önálló indítványaikat nem egy esetben az egész testület megszavazta. Őket kérdeztük, milyen várakozásokkal tekintenek 2017 elé, és munkájuk során az idei esztendőben milyen célkitűzéseket fogalmaztak meg.

Dobrocsi Lénárd (Jobbik): A főtér-rekonstrukció garanciális javításainak áttekintését, és egyéb beruházások kivitelezésének a vizsgálatát elengedhetetlennek tartom, azzal a határozott szándékkal, hogy minden hibára derüljön fény, és az esetleges felelősséget is állapítsák meg. Tovább folytatom lobbimat a nyugat-nógrádi vasút életben tartásáért és fejlesztéséért, ebben remélem, már az idén eredményeket érhetünk el, hamarosan megkeresem majd az érintett szakaszokon található települések vezetőit. Lehetőséget kell biztosítani a nemzetközi forgalom növekedéséhez is, amelynek révén új munkahelyek létesülhetnek, ellentétben az elmúlt évtized pusztulásával. Ugyancsak fontos feladatomnak tartom, hogy a „Hatékony közigazgatás” néven napjainkban bevezetett úgynevezett „ASP rendszer” hatásait nyílt fórumokon vizsgáljuk meg, az újabb centralizálás Balassagyarmatra gyakorolt hatásai mellett, előtérbe helyezve annak elemzését, hogy ez milyen következményekkel jár a polgármesteri hivatal leterheltségére.

Lombos István (Magyar Szocialista Párt): Régi „becsípődésem” az oktatási intézmények önkormányzattól való elvétele. Az oktatási és gazdálkodási önállóság megszüntetése, a pedagógus-egyéniség kibontakoztatásának ellehetetlenítése, a diákok leterheltsége, a tankötelezettség 16 évre szállítása számomra elfogadhatatlan. Szoktam mondani: néhány éve az önkormányzati testület és a város vezetői nem szólhatnak bele, ki legyen az intézmény vezetője. Mostantól abba sem, hogy ki legyen a takarítónő. A középiskoláinkon az olvasható, hogy Salgótarjáni Szakképzési Centrum?! Ez nekem nonszensz, és megmagyarázhatatlan. De itt van a városháza mögötti egykori autóbusz-állomás témája. Halaszthatatlan, hogy végleges megoldást találjunk a hosszú távú hasznosítására, ugyanúgy az Egészségház mögötti parkoló végleges rendezése is sürgető. Kőtömbök helyett jelzett-festett parkolóhelyek szükségesek, és az itt zajló közlekedést egyirányúsítani kell, mert a Deák Ferenc utca felől nagy a balesetveszély. Bízom továbbá abban, hogy a hamarosan megvitatásra váró 2017-es városi költségvetésben nagyobb hangsúlyt kap a szociális fejezet, valamint mindent megteszek azért, hogy az idegenrendészeti szállót megszüntessék Balassagyarmaton.

Szedlák Sándor (Demokratikus Koalíció): 2017-ben úgy tűnik, nagy pénzosztás várható, mert az Orbán-kormány úgy döntött, idén három évre szóló európai uniós támogatást szór szét az arra kiválasztottak között. Tudtommal a jelenlegi finanszírozási rendszer 2020-ig szól, de a források sorsáról már most határoznak, és az elmúlt hat esztendő tapasztalatából ítélve felmerül a gyanú, nem kockáztatják a rokonok és a haverok milliárdjait. Feladatomnak tekintem 2017-ben, hogy felvilágosítsam a város lakosságát, ne egyék meg a „minden jó, minden rendben van” dumát, hanem gondolkozzanak végre.  Ennek fényében érdeklődéssel várom a februári képviselő-testületi ülést, amikor a 2017-es költségvetésről tárgyalunk. A Balassagyarmatot érintő konkrétumokról ezután lehet beszélni.

Hegedűs Henrik

Fotó: Sztranyovszky Béla

Kanadai magyar hangok A Legbátrabb Városról

Érdekes műsorra hívták fel a figyelmemet a közelmúltban. Az Ottawai Magyar Rádióban ékes anyanyelvünkön emlékeztek meg január 29-ről, Civitas Fortissima Napjáról. Mint kiderült, nem véletlenül: az adás szerkesztője, Petényi Judit ugyanis balassagyarmati származású.

A műsorban több olyan személyes élmény is elhangzott, ami hamisítatlanul jelezte, hogy messzi földre szakadt honfitársunk ma is milyen szeretettel emlékszik a felnevelő szülőhelyre, és többször is Szabó Lőrincet idézve „Tündérvárosnak” nevezte az Ipoly-parti települést. A modern technika, így az internet áldásainak köszönhetően érdeklődtünk Petényi Juditnál a mély kötődéseiről.

- Kétszer jöttem ki Kanadába, először a nyolcvanas évek közepén, de akkor hazahúzott a szívem – mondta a szerkesztő-riporter. – Itthon, a kilencvenes évek elején nagy remények éltek bennem, tanárként dolgoztam, neveltem a gyermekeimet a szülővárosomban, de a számítások nem váltak be, az illúzióim elszálltak, ezért inkább ismét Kanadát választottam: 2001 óta élek itt újra a családommal. Természetesen a felnevelő közeget nem felejtettem el, aki ismer, tudja rólam, hogy Balassagyarmat és lakói örökké a szívem csücskében maradnak.  Mindig megkapom a Balassagyarmatért Baráti Kör e-mail hírlevelét, a világhálón naprakész vagyok a város rezdüléseivel kapcsolatban és a családtagjaimon, barátaimon keresztül is folyamatosan tájékozódom.

Petényi Judit hozzátette, az Ottawai Magyar Ház vezetőjének felkérésére vállalta el a rádiós szerkesztői munkát, amit menet közben nagyon megszeretett. Azóta sikerült újabb munkatársakat toborozniuk, bővítették a műsorkínálatot, segíti a munkát két neves, magyar származású személyiség, Christopher Adam egyetemi tanár és Kertész Ákos író is. A lényeg, amint hangsúlyozza, hogy rendszeresen és frissen számoljanak be a fontosabb dolgokról, immár nem csak a mintegy kétezer fős kanadai magyar szórványnak, hanem adásaikat az internet révén az egész világon hallgatják, kedvező visszajelzéseket kaptak Új-Zélandról, Ausztráliából, illetve természetesen Magyarországról is.

- Célunk az, hogy ne csak száz öreg magyar hallgassa a mi rádiónkat, hanem sok ezren, kortól, nemtől, nyelvtudástól függetlenül. Ebbe a folyamatba szervesen illeszkedett be az a néhány perc is, amelybe szándékoltan személyes élményeket vegyítettem a Legbátrabb Városról, és boldogsággal tölt el, hogy ilyen jó visszhangja volt a Civitas Fortissimáról szóló résznek. A rádió honlapján egy külön aloldalt is nyitottam, amiben minden érdeklődőnek bemutatom ezt a csodálatos, Ipoly-parti gyöngyszemet – fejezte be gondolatait a juharleveles országban élő és dolgozó balassagyarmati származású lokálpatrióta hölgy
Az adás linkje: https://soundcloud.com/ottawaimagyarradio/ottawai-magyar-radio-2017-jan-29

(hegedűs)

Népdalok és festmények az iskolában

Több rendezvénnyel ünnepelték a közelmúltban a Magyar Kultúra Napját a magyarnándori általános iskolában.

Az intézmény emeleti galériájában előbb Bögös Tamásné pedagógus nyitotta meg a szécsényi festőművész, grafikus, Bakos Ferenc tárlatát. Az alkotó közismert nógrádi kötődéséről, valamint egyedi technikájáról, különleges ábrázolásmódjáról, illetve olykor meghökkentő témaválasztásairól – hangzott el a méltatásban.

A rendezvények második napján népdaléneklési versenyt tartottak, amelyen harminchat helyi, valamint környékbeli diák vett részt, többek között a testvériskola, az ipolynyéki Balassi Bálint Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola képviseletében. A zsűrielnöki teendőket Antal Gusztávné énektanár, karvezető, a Balassagyarmati Dalegylet aktív tagja vállalta el, aki értékelésében kiemelte, örömteli, milyen színvonalas, tiszta hangú előadásokat hallhattak a tanulóktól, így nehéz feladat volt kiválasztani a legjobbakat. A második korcsoportban (harmadik-negyedik osztályosok) végül a bíráló bizottság tetszését leginkább Basa Márkó nyerte el, mögötte a második díjat Oláh Patrícia, míg a harmadikat Horváth Jázmin kapta. Ebben a kategóriában Márton Liliána lett a különdíjas. A második korcsoportban (ötödik-hatodikosok) megosztva nyert Ember Lili és Krizsanyik Barbara, a második helyen szintén megosztva végzett Pálok Szonja és Vas Dominika, a harmadikra pedig Gömöri Bíborkát sorolták. A hetedik-nyolcadikosoknál a legjobbnak ugyancsak közösen, Mics Lili és Rafael Valentina bizonyult, itt három különdíj talált gazdára, Baki Patrícia, Juhász Áron és Rafael Ruben személyében. (Képünkön a díjazott diákok csoportja.)

H.H.

Az a fránya kettes út

Lám, jön megint egy kis hó (no jó, nagyobb, elvégre mostanság a hét-nyolc centis lepel is komoly mennyiségnek számít) és máris káosz keletkezik a szendehelyi szerpentinen. Elakadt kamion, keresztbe fordult teherautó, árokba csúszott pótos szerelvény, torlódás a köbön. Igen, errefelé ez télen, ha nem is mindennapos, de megszokott látvány. A közlekedési anomália ezen a délnyugat-nógrádi vidéken olyan gyakori, mint tavasszal a pacsirtaszó.

Nem csak a sofőrök bosszankodnak, bábeli nyelv-zűrzavarban hangzanak fel a különféle szitokszavak, hanem a környékbeliek is morgolódnak. „Bezzeg, ha megépült volna már az M2-es pálya Parassapusztáig, egyből elszállna minden ilyen gondunk” – mondja haragosan az a katalinpusztai néni, akihez egy pohár teáért is becsöngetnek olykor a hosszú kocsisor utasai. Régen várnak már ők a megváltásra, mindhiába.

Képünk illusztráció

Nem is olyan régen kezembe került lapelődünk, a Nógrád egy 1970-es években megjelent száma. Már abban is cikk szól arról, hogy a lengyel tengerpartot a görög Szaloniki városáig összekötő nemzetközi autópálya tervei javában készülnek, és egy szakasz épp e nyugat-nógrádi övezetet érintené. Ez máig csak álom maradt, holott eltelt lassan fél évszázad. Pedig mindig előkerül a téma, a 2-es út fejlesztése. Hol települési polgármesterek hívnak össze fórumokat, máskor lakossági aláírásokkal teli beadványok készülnek. Ötletek persze ma is vannak: ám nagyban azon zajlik a vita, hol is haladjon ez a mintegy negyven kilométeres szakasz Váctól a szlovák államhatárig. Legyen-e alagút, s ha igen mennyi és milyen hosszan, a Naszály csúcsát keletről, avagy nyugatról kerüljék ki, milyen mértékben távolodjanak el a lakott településektől – több változat is megfogalmazódott, de egyelőre egy sem tűnik tökéletesnek, legalábbis mindegyikkel kapcsolatban akad kifogás.

Félő, sokáig tat még a polemizálás, a nagy agytornásztatás, addig meg viseljük el a körülményeket. Barátkozzanak meg a szendehelyiek, rétságiak, nagyorosziak a városon-községen átrobogó gépóriásokkal, a kaptatókon elakadt járművekkel, ezzel az egész, már-már balkáni állapotokat tükröző magyar valósággal.

H.H.

Katonás léptek a hólepte tájon

Vizy Zsigmond és Bajatz Rudolf századosok nem teketóriáztak. Amikor 1919. január 28-án a Magyarnándorba visszavont katonai alakulathoz megérkezett a balassagyarmati vasutasok küldöttsége, azonnal kidolgozták a haditervet a cseh megszálló csapatok kiűzésére. Másnap aztán fel is szabadult a város. E tetteknek állít emléket az a hagyományőrző túra, amely évről-évre megteszi a honvédek által kilencvennyolc esztendeje kitaposott utat a két település között.

Bár annak idején a Balassagyarmat felmentésére induló katonák az országúton tették meg a mintegy tizenöt kilométeres szakaszt, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom által immár hetedik alkalommal megszervezett kitartó menetelés résztvevői kissé kacskaringósabb megoldást választottak, hogy célállomásukhoz érkezzenek.

Első lépésként vasárnap kora reggel a város vasútállomásán gyülekeztek, ahol főhajtással adóztak a harcokban elesett két vasutas, Rózsa András és Petrovics József emléktáblájánál, majd felkerekedtek és elbuszoztak a magyarnándori vasútállomásra. Itt délelőtt tíz óra tájban rövid csapatszemlét, illetve az állomásépület falán felállított emléktábla megkoszorúzását követően vágtak neki a hosszú gyaloglásnak. Több mint százan vonultak a hólepte tájon, a bakancsok által kitaposott szűk ösvényeken, hogy  néhány pihenő közbeiktatásával már a késő délutáni lemenő nap sugarainál pillantsák meg Balassagyarmat első külvárosi házait. Innen már csak néhány perc kérdése volt a másfél esztendővel ezelőtt, az első világháború századik évfordulója alkalmából gyönyörűen kitisztított és megszépített hősi temető elérése. Itt nem csupán a korabeli vérzivatarban elesett, illetve a gyarmati hadikórházban sérüléseikbe belehalt katonák nyugszanak, hanem ide temették az 1919. január 29-i ütközetek egyenruhás áldozatait is, magyarokat, cseheket egyaránt.

A túrázók csoportját a Tormay Cecile Irodalmi és Történeti Társaság tagjai rövid műsorral köszöntötték, majd Gere József vasúttörténeti kutató, a „csehkiverés” avatott szakértője arról beszélt, miért éppen a vasutasok voltak az, aki közel száz évvel ezelőtt a jó ügy mellé álltak. Megemlítette, hogy az 1867-es Kiegyezés után az Osztrák-Magyar Monarchiában bámulatos iramban indult fejlődének a vasút, egymás után épültek meg a vonalszakaszok, indult meg a közlekedés a sínpárokon, és rövid időn belül a legtávolabbi pontokra is bepöfögtek a gőzmozdonyok vontatta szerelvények. Ezzel párhuzamosan pedig nem csupán százezres nagyságúra bővült az immár a MÁV állami szolgálatába került vasutasok száma, hanem a társadalmi rangjuk és szerepük is emelkedett, a szociáldemokrácia helyi vezetői szintén a Balassagyarmaton dolgozó mozdonyvezetők, kalauzok, forgalmisták közül kerültek ki, mint Schuch István, aki január 27-én a nevezetes egyezséget megkötötte Pongrácz György vármegyei főjegyzővel a légionáriusok kiűzésére. Gere József hozzátette, igazi hazafiak voltak mindazok, akik a „szárnyaskerék katonáiként” fegyvert fogtak, vérüket adták, és életüket áldozták, hogy ezt parányi földet megmentsék a magyar honnak.

A résztvevők a nap befejező felvonásaként tiszteletüket tették a városháza falán található Civitas Fortissima emléktáblánál. Dobrocsi Lénárd, a túra főszervezője elmondta, roppant módon örülnek annak, hogy esztendőről-esztendőre ilyen népszerűségnek örvend a megmozdulásuk, és nemzetünk távolabbi vidékéről is érkeznek zarándokok, eljuttatva A Legbátrabb Város jó hírét száz és száz kilométerekre.

Hegedűs Henrik

Elká faktor

Volt egyszer hajdan egy reményteli korszak, ami ma már teljesen a múlt ködébe veszett. A kilencvenes évek elején és közepén valóban hittünk abban, hogy elérkezett a szabadság pillanata, a mindennapi életünkben, a munkahelyeken a szakmaiság tényleg átveszi a vezérszerepet, és valóban az számít majd, ki mit tud. A vidéki újságok szerkesztőségeiben virágzását élte a sajtószabadság. Arról írtunk, amiről akartunk, nem kendőztünk el semmit, de szigorúan úgy tekintettünk minden egyes témára, mint ahogy Radnóti sorai szólnak, ahonnan „térkép e táj”. E független magasságokból világítottunk rá az egyes falvak mindennapjaira is, lett légyen az egy egyszerű eseménytudósítás, vagy egy „velőtrázó”, maró riport. Nem kellett attól tartanunk, hogy bármilyen „disznófejű nagyúr” hirtelen a fejünkre csap, még a nádpálcázástól sem féltünk, nemhogy a baseball-ütők suhintásától.

De ennek hamar vége szakadt. Ahogy telt-múlt az idő, úgy vált egyre átpolitizáltabbá, avagy bulvárossá a szakma, ahogy megjelentek a különböző kereskedelmi tévécsatornák, úgy vált sekélyesebbé a világ. Tehetségtelen emberek lepték el a szakmát – tisztelet a kivételnek – már nem az volt a lényeges, hogy legalább Kazinczy-díjas szinten beszéljen és tökéletes magyar nyelvtanisággal fogalmazzon a feltörekvő fiatal, elegendő lett egy csinos hölgy-pofika, még akkor is, ha kissé selypített a szentem-lelkem. Az ezredfordulótól pedig, mint a bolondgomba nőttek a ki a földből a különböző egyetemek és főiskolák kommunikációs oktatási bázisai, és ugyebár már a Rákosi-rendszer óta tudjuk, ahol nem a minőség, hanem a mennyiség számít, ott bizony bőven keletkezik selejt is.

Amikor még szép és jó volt minden - az 1990-es évek

Ma már többé-kevésbé ezek a – fogalmazzunk így – a talentum áldásaival kevéssé felvértezett emberkék határozzák meg a tudatot. Akiket aztán lehet hajtani is akár, mint az igáslovakat, persze szigorúan a politika szekerei elé fogva, és a kocsisok kérlelhetetlen szigorúsággal tartják markukban a gyeplőt. A függetlenedni vágyó, vagy a saját szellemi-szakmai szabadságára a legvégsőbbig törekedő és ügyelő firkászok pedig „mennek a levesbe”, vagy jobb esetben parkolópályákra húzódva várják egy szebb, okosabb, korrektebb kor eljövetelét. És ez a jelenség nem csupán a fővárosi redakciók irodáinak környékén terjeng önemésztő tömjénfüstként, hanem a vidéki fellegvárakba is erőteljesen behatol, áporodottabbá téve a levegőt. A büszkeségtől és a szakmai elhivatottság áhítatától túltengő, a dilettáns kategóriát alighogy túllépő emberkék kidüllesztett mellekkel hatolnak előbbre és előbbre a karrier egyre szélesedő ösvényein, miközben a korábbi nemzedék képviselőinek legfeljebb egy gazos sáv jut a terebélyes erdőben. Ezt az állapotot - amit jómagam tarthatatlannak ugyanakkor jelen formájában megváltoztathatatlannak látok – neveztem el sajátosan, a saját lecsengő korunkat tapasztalva „Elká faktornak”.

Szomorú világ ez, és sajnos még szomorúbbá válik, amikor a napilapok példányszáma országos csökken a létező legminimálisabbra, ami még a fenntartást nem veszélyezteti. Hiszen egyre kevesebben olvasnak papíralapú újságot, és lehet, hogy igaza lesz az egyik kedves kollégának, aki úgy jósolta, hogy a vidéki lapok addig maradnak életben, amíg az utolsó vájár vagy egykori TSZ-munkás meg nem hal. Holott az írott sajtó számára is adódnának itt, vidéken kihasználatlan lehetőségek: az okostelefonok és laptopok világában, amikor pillanatokon belül a világhálóra rakható egy-egy hír, információ, tudósítás, miegymás, a „percrekész” honlap lehet a kiút a sivárodó sivatagból. Csakhogy ahhoz rengeteg pénz kell, dolgos kéz, kiművelt koponya és sok-sok befektetett energia. Azért remélem, ismét rácsillog majd a nyári napfény erre a nógrádi sajtóvilágra is.

Hegedűs Henrik