Elká faktor

Volt egyszer hajdan egy reményteli korszak, ami ma már teljesen a múlt ködébe veszett. A kilencvenes évek elején és közepén valóban hittünk abban, hogy elérkezett a szabadság pillanata, a mindennapi életünkben, a munkahelyeken a szakmaiság tényleg átveszi a vezérszerepet, és valóban az számít majd, ki mit tud. A vidéki újságok szerkesztőségeiben virágzását élte a sajtószabadság. Arról írtunk, amiről akartunk, nem kendőztünk el semmit, de szigorúan úgy tekintettünk minden egyes témára, mint ahogy Radnóti sorai szólnak, ahonnan „térkép e táj”. E független magasságokból világítottunk rá az egyes falvak mindennapjaira is, lett légyen az egy egyszerű eseménytudósítás, vagy egy „velőtrázó”, maró riport. Nem kellett attól tartanunk, hogy bármilyen „disznófejű nagyúr” hirtelen a fejünkre csap, még a nádpálcázástól sem féltünk, nemhogy a baseball-ütők suhintásától.

De ennek hamar vége szakadt. Ahogy telt-múlt az idő, úgy vált egyre átpolitizáltabbá, avagy bulvárossá a szakma, ahogy megjelentek a különböző kereskedelmi tévécsatornák, úgy vált sekélyesebbé a világ. Tehetségtelen emberek lepték el a szakmát – tisztelet a kivételnek – már nem az volt a lényeges, hogy legalább Kazinczy-díjas szinten beszéljen és tökéletes magyar nyelvtanisággal fogalmazzon a feltörekvő fiatal, elegendő lett egy csinos hölgy-pofika, még akkor is, ha kissé selypített a szentem-lelkem. Az ezredfordulótól pedig, mint a bolondgomba nőttek a ki a földből a különböző egyetemek és főiskolák kommunikációs oktatási bázisai, és ugyebár már a Rákosi-rendszer óta tudjuk, ahol nem a minőség, hanem a mennyiség számít, ott bizony bőven keletkezik selejt is.

Amikor még szép és jó volt minden - az 1990-es évek

Ma már többé-kevésbé ezek a – fogalmazzunk így – a talentum áldásaival kevéssé felvértezett emberkék határozzák meg a tudatot. Akiket aztán lehet hajtani is akár, mint az igáslovakat, persze szigorúan a politika szekerei elé fogva, és a kocsisok kérlelhetetlen szigorúsággal tartják markukban a gyeplőt. A függetlenedni vágyó, vagy a saját szellemi-szakmai szabadságára a legvégsőbbig törekedő és ügyelő firkászok pedig „mennek a levesbe”, vagy jobb esetben parkolópályákra húzódva várják egy szebb, okosabb, korrektebb kor eljövetelét. És ez a jelenség nem csupán a fővárosi redakciók irodáinak környékén terjeng önemésztő tömjénfüstként, hanem a vidéki fellegvárakba is erőteljesen behatol, áporodottabbá téve a levegőt. A büszkeségtől és a szakmai elhivatottság áhítatától túltengő, a dilettáns kategóriát alighogy túllépő emberkék kidüllesztett mellekkel hatolnak előbbre és előbbre a karrier egyre szélesedő ösvényein, miközben a korábbi nemzedék képviselőinek legfeljebb egy gazos sáv jut a terebélyes erdőben. Ezt az állapotot - amit jómagam tarthatatlannak ugyanakkor jelen formájában megváltoztathatatlannak látok – neveztem el sajátosan, a saját lecsengő korunkat tapasztalva „Elká faktornak”.

Szomorú világ ez, és sajnos még szomorúbbá válik, amikor a napilapok példányszáma országos csökken a létező legminimálisabbra, ami még a fenntartást nem veszélyezteti. Hiszen egyre kevesebben olvasnak papíralapú újságot, és lehet, hogy igaza lesz az egyik kedves kollégának, aki úgy jósolta, hogy a vidéki lapok addig maradnak életben, amíg az utolsó vájár vagy egykori TSZ-munkás meg nem hal. Holott az írott sajtó számára is adódnának itt, vidéken kihasználatlan lehetőségek: az okostelefonok és laptopok világában, amikor pillanatokon belül a világhálóra rakható egy-egy hír, információ, tudósítás, miegymás, a „percrekész” honlap lehet a kiút a sivárodó sivatagból. Csakhogy ahhoz rengeteg pénz kell, dolgos kéz, kiművelt koponya és sok-sok befektetett energia. Azért remélem, ismét rácsillog majd a nyári napfény erre a nógrádi sajtóvilágra is.

Hegedűs Henrik