Nem csak a város hősei voltak

Megszámlálhatatlanul sok koszorú a városháza oldalában. Felette az emléktáblán a dicső múlt, márványba foglalt hős nevekkel. Balassagyarmat 1919. január 29-re emlékezett. Arra a napra, amikor a nagyszerű polgári összefogás eredményeképpen kiűzték a cseh betolakodókat, és nem csupán otthonukat, lakóhelyüket, hanem a hazát is megmentették. Ezért csatolták örök időkre a település névtáblájához: Civitas Fortissima, azaz Legbátrabb Város.

Persze nem mindig telt így, díszes ünneppel ez a hideg januári délelőtt-délután. A két világháború közötti hazafias pátosszal teli köszöntések után a kommunista-szocialista rendszer sötét homályba kényszerítette a város legfényesebb pillanatait. Száj nem beszélhetett nyíltan az elődök tetteiről, mert mindig akadt egy pár fül, amely hallgatózott, és jött a büntetés, legenyhébb esetben az erős szemrehányás. De elérkezett az idő, amikor kinyíltak, kinyílhattak a szemek: Kamarás József vezetésével elindult egy kezdeményezés, nagyon mélyről, és kimért, határozott szívóssággal építkezve, nem egyszer falakba ütközve, de az akadályokon mindig túljutva, mígnem Urbán Árpád országgyűlési képviselő az ország parlamentjében előterjeszthette a „Civitas Fortissima cím” törvényjavaslatát, amit a Tisztelt Ház megszavazott.

A három esztendő híján egy évszázaddal ezelőtti eseményeket pénteken több helyszínen, más-más részlet hangsúlyozásával, de ugyanolyan végkövetkeztetéssel idézték fel a szónokok. A temetőben Sinkóné Szrenka Anikó, a Szent-Györgyi Albert Gimnázium és Szakközépiskola igazgatója, a vasútállomáson Görög Imréné, a Kiss Árpád Általános Iskola igazgatója, a főtéri Civitas Fortissima szobornál Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke, a Mikszáth Kálmán Művelődési Központban pedig Medvácz Lajos polgármester és dr. Szakács Zoltán, a Civitas Fortissima Kör elnöke. A civil kurázsi, az összefogás, a rendíthetetlen hazafiság győzelmet aratott, a harc nem bukhatott el, mert a résztvevők a legvégsőkig kitartottak hitük, céljuk mellett és ők valóban nem csupán a város, hanem az egész ország hősei lettek. A beszédek során mindenki azt hangsúlyozta, a vészes történelmi időkben a vasutasok, polgárok, katonák, és a helyi politikai élet kulcsszereplői egyaránt felismerték, és végül tettükkel erősítették meg: Balassagyarmat magyar föld, amiért érdemes küzdeni, érdemes veszélyt vállalni, vérünket ontani, és meghalni. A bátorság megsokszorozta az erőt, a laktanyát, ahova befészkelték magukat a megszállók, megostromolta a sereg, géppuskák kattogtak, közelharcot vívtak, és 1919. január 29-én visszafoglalták, megmentették ezt a kis, Ipoly-menti földdarabot a hazának. Az összefogás példája pedig lebegjen fennen, az utókor számára is mutatva az utat, hogy a közösség, ha érzi, hogy együtt kell működni egy nagy cél érdekében, mindenre képes, elképzelhetetlen energiákat mozgósíthat – a mai fiatalság számára is rengeteg üzenet hordoz tehát „A Legbátrabb Város” szellemisége.

Medvácz Lajos kitért arra is, ahogy közeledik a dicsőséges események századik évfordulója, úgy lesz egyre nagyobb és nagyobb rangja nem csak helyben, de a megyében és az országban is Balassagyarmat legnagyobb ünnepének. Dr. Szakács Zoltán pedig képszerűen mutatott rá: az 1919-es tettekre való emlékezés és a tisztelgés rendszerváltás idején felizzott szikrája lobogó fáklyává terebélyesedett, és a ma nemzedékének már nincs más dolga, mint hűen őrizni a lángot, ami most már biztos, hogy sohasem alszik ki.

A központi ünnepségsorozat zárásaként adták át a művelődési központban a díszpolgári címeket és a Pro Urbe elismeréseket. Ebben az esztendőben Csemniczky Zoltán Munkácsy-díjas szobrászművész, a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ idén nyugalomba vonult igazgatója, illetve Ember Csaba, a Rózsavölgyi Márk Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója, a százötvenegy esztendős Balassagyarmati Dalegylet karnagya kapta meg a díszpolgári kitüntetést. A Balassagyarmatért emlékérmet idén négy kiemelkedő személyiség érdemelte ki: poszthumusz Telek Balázs, a tavaly ősszel tragikusan fiatalon elhunyt nemzetközi hírű fotóművész; Sztancsik József sportvezető, a városi triatlon élet egyik vezéralakja, a Gyarmati Színkör tagja; Melo Ferenc, a Szent Imre Keresztény Általános Iskola, Gimnázium és Szakképző Iskola igazgatója, aki 1992 óta irányítja az intézményt, illetve dr. Szrenka János, a dr. Kenessey Albert Kórház-rendelőintézet sebészeti osztályának vezető főorvosa. A díjakat Medvácz Lajos polgármester és Csach Gábor alpolgármester adták át. 

H.H.

Fotó: archiv (Gyurkó Péter)

Olvadó hóemberek

Furcsa telünk van. Egész decemberben szinte egy pehelynyi hó sem hullott, és amikor január első napjaiban gyors tempóban leesett pár centi, a hirtelen jött felmelegedés azonnal olvasztani kezdte a fehér szőnyeget. Nem csoda hát, ha a hideg hónapok jelképéből rögvest a megérkezését követően máris különböző alakokat formáznak kicsik és nagyok. Vélhetően hasonló elhatározás mozgathatta mindazoknak az ujjait, akik a csütörtökről péntekre virradóra Balassagyarmaton lehullott csillogó lepel darabjaiból ezt a képünkön látható hóembert mintázták. A derék figura a Mikszáth Kálmán Művelődési Központtal szemközt, a tömbház árnyékában, a körforgalom szomszédságában állt a vártán, és vigyázta a Rákóczi út forgalmát. Nos, ő sem bírta ki sokáig az idők próbáját. Vasárnap reggelre már csak egy kis kupac jelezte, nyomát a járda és az úttest között. Sebaj: ha megjön a következő hó, újra lehet formázni – immár a „testvérét”!

H.H.

Különleges magyar író

Egy híján százhetven esztendeje, január 16-án, egy hideg téli napon született Szklabonyán Mikszáth Kálmán.  A Nagy Palócra ebből az alkalomból, a hagyományokhoz híven a balassagyarmati régi vármegyeháza előtti szobránál emlékezett az irodalmár nevét viselő baráti társaság.

A mintegy félszáz tisztelgőt a Mikszáth Kálmán Társaság nevében Pásztor Sándor elnökhelyettes köszöntötte, majd a Balassi Bálint Gimnázium kilencedik osztályos diákjai adtak elő népdalcsokrokból, anekdotákból, visszaemlékezésekből és egyéb szövegrészletekből összeállított műsort.

Ennek egyik legvidámabb „eleme” az volt, amikor Mikszáth és a hírneves festő-kortárs Szinyei Merse Pál beszélgetésből idéztek. Szinyei festményét megtekintve az író elmerengett, majd megkérdezte, övé e a képen látható föld, és eladó-e. Az igen válaszra Mikszáth így felelt: „Te vagy a legboldogabb dzsentri a világon, mert kétszer is eladhatod ugyanazt a földet…”

A fiatalok előadását követően dr. Fényes-Bók Szilvia, a Balassi Bálint Gimnázium igazgatója mondott beszédet. Ebben kiemelte, Mikszáth a legkülönlegesebb magyar írók körébe tartozik, mert megható természetességgel tár az olvasó elé olyan emberi értékeket, mint hűség, becsület, szeretet, a szülőföldhöz való ragaszkodás. De különös is egyben, hiszen rendkívül ellentmondásos személyiség: szereti a feleségét, mégis elválik tőle, hogy másodszor is elvehesse. Nagy átéléssel és tökéletes realizmussal mutatja be a felvidéki parasztság életét, mégis, a dzsentri világban érzi otthonosan magát. Erős kritikával illeti kora politikai életének mindennapjait, mégis, kormánypárti képviselőként ül a parlamentben, és teljességgel megértő azokhoz, akiket élces megjegyzésekkel illet műveiben. Hatalmas erejű mesélő, ám a huszonhárom év alatt csak kétszer szólal fel a képviselőházban. Mikszáth Kálmán alakja, munkássága sok tekintetben, a igaz, realista ábrázolásmódban, az élőbeszéd használatában, az egyes történetek szokatlan nézőpont-technikájában túlmutat a tizenkilencedik, sőt a huszadik századon, és prózája ma is kedvelt olvasmány. Különleges formában láttatja a hibákat és az erényeket: bűnében csodálja és erényeiben megmosolyogja hőseit – mondotta a tanárnő.

Az ünnepség záró „felvonásában” az intézmények, szervezetek és önkormányzatok képviselői – így Medvácz Lajos balassagyarmati és Gulyás Géza mohorai polgármester – megkoszorúzták Herczeg Klára Mikszáth-mellszobrát.  

***

Mikszáth és az elnök

A közvélemény számára talán kevéssé ismert esemény, hogy a betegségekkel küszködő Mikszáth Kálmán életének utolsó évében, 1910-ben találkozott Theodore Roosevelt-tel, az Amerikai Egyesült Államok korábbi elnökével. A politikus Európai körútja során közbeiktatva Budapestet, személyesen szeretett volna beszélgetni a Szent Péter esernyője híres szerzőjével: a mű egyik kedvenc olvasmányává vált. Ahogy fogalmazott: „még ma is látom az egyes alakokat, a fiatal papot, a kocsmát, a szegény község lakóit, és bizony jóval előbb ismertem Magyarországot, mintsem hogy idejöttem” – ezekkel a szavakkal igyekezett bókolni a Nagy Palócnak. Ám csalódás lett a vége. A fővárosi Hungária szállóban létrejött találkozás során ugyanis Mikszáth ügyet sem vetett arra, hogy az Atlanti-óceán túlpartján mekkora sikert aratott magas körökben is a könyve. Inkább azt kezdte ecsetelni a messziről jött érdeklődő férfiúnak, hogy milyen sanyarú a sorsa a magyarságnak az Osztrák-Magyar Monarchiában, Bécs mennyire elnyomja az építő jellegű budapesti kezdeményezéseket, és az ország közjogilag tulajdonképpen csak papíron létezik. És csak panaszkodott, panaszkodott szenvedélyesen az őt meghökkenve, meglepetten hallgató Rooseveltnek. Amikor pedig az író észrevette, hogy ezekkel a kifakadásaival teljesen elkedvetleníti az elnököt, aki egészen mást várt a beszélgetéstől, inkább elhallgatott, és már nem is érdekelte milyen kiváló személyiség tiszteleg előtte. A látogatás után aztán egy ironikus hangvételű cikkben be is számolt a politikai érvek kedvezőtlen fogadtatásáról. Bizony, ez a jelenet is szervesen hozzátartozik a Mikszáth-egyéniségről alkotott teljes képhez.

H.H.

Energetikai korszerűsítések Érsekvadkerten

Három közintézmény energetikai korszerűsítését végezték el az elmúlt esztendő utolsó hónapjaiban Érsekvadkerten. A műszaki kivitelezés lezárulását követően január 14-én délután már ünnepélyes átadóünnepséget tartották meg Nógrád megye hatodik legnagyobb lélekszámú településén – Balla Mihály országgyűlési képviselő jelenlétében.

Az eseményen először dr. Kovácsné Nagy Mária, a falu polgármestere elmondta, 83 millió 250 ezer forintot kaptak a községháza, az idősek otthona, illetve a közösségi ház teljes energetikai felújítására, benne elsősorban a nyílászárók cseréjével és a fűtési rendszer modernizálásával. Ráadásul igen gyorsan hajtották végre a munkálatokat a kivitelezők, hiszen az október közepi „felvonulást” követően december közepére már a műszaki átadás is megtörténhetett. Majd köszönetet mondott mindazoknak, akik a beruházás előkészítésében és lebonyolításában tevékenyen részt vettek.

Balla Mihály hozzászólásában örömét fejezte ki, hogy a nyugat-nógrádi térség több településén végeztek a közelmúltban hasonló energetikai korszerűsítéseket, amelynek köszönhetően az önkormányzatok fenntartási és működési költségeiben jelentős megtakarítások érhetőek el. A gyorsan elvégzett munkák jóvoltából sikeresen befejeződött a 2007-2013 közötti uniós fejlesztési ciklus lezárása, így teljes erővel az elkövetkező támogatások előkészítésére lehet összpontosítani – hiszen a folyamatok nem állnak le. A honatya hangsúlyozta, rendkívül fontos, hogy helyi vállalkozások vettek részt a kivitelezésben, ráadásul olyan cég, amely nemrégiben a szentkúti vallási kegyhely felújítását végezte.

A rendezvényt követően a házigazdák és vendégeik bejárást tettek a három korszerűsített épületben.

H.H.-Sz.B.

Felújított gyarmati mentőállomás

Ünnepélyes keretek között, Medvácz Lajos polgármester jelenlétében adták át Balassagyarmat részlegesen korszerűsített mentőállomását. Egyelőre a szociális épület készült el, a tervek szerint néhány hónapon belül a garázsokat is felújítják.

A szűk szakmai körben tartott rendezvényen dr. Breitenbach Géza, az Országos Mentőszolgálat észak-magyarországi regionális igazgatója kifejtette, több mint öt éve indult hazánkban az a fejlesztési folyamat, amelynek során a magyar állam és az Európai Unió közel tizenegy-milliárd forintot fordított e terület színvonalának emelésére. Huszonkét vadonatúj mentőállomást építettek, további hatvanat felújítottak, kétszáz új mentőautóval növelték a gépjárműparkot, oktatási, betanulási célra úgynevezett skill-laborok létesültek, és minden egyes megye egy mentőorvosi kocsit is kapott. Balassagyarmatra ebből az összegből mintegy harmincmillió forint jutott, amivel több évtizedes áldatlan állapotnak kívánnak véget vetni. Egyelőre a mentős szakszemélyzetnek kényelmesebb környezetet biztosítottak, illetve több eszközbeszerzés történt, és remélhetőleg rövid időn belül pénzügyi forrást találnak a garázsok korszerűsítésére is – például elengedhetetlen az ajtók kicserélése egyszerűbben és gyorsabban nyíló-záródó szerkezetekre. 

Medvácz Lajos elmondta, a városnak régi vágya volt, hogy a katasztrófavédelmi kirendeltség épületét követően a hasonlóképpen kiemelten fontos szolgálatot ellátó mentősök is jobb körülmények között láthassák el feladatukat. Örömét fejezte ki, hogy kedvezően alakultak a folyamatok, és bízik benne, hogy a mentőautók gyorsabb kiállásában is hamarosan előrelépés lesz. Reményét fejezte ki, hogy a jövőben a különböző támogatásoknak köszönhetően a mentőszolgálat életében fokozatosan valósulnak meg a további fejlesztések, és nem „hektikus módon”, újabb hosszú éveket kell várni a következő korszerűsítésekre.

Újságírói kérdésre dr. Breitenbach Géza megerősítette, az Országos Mentőszolgálat központjában azon munkálkodnak, hogy a balassagyarmati állomás garázsainak komplex felújítása néhány hónapon belül valóban megtörténjen.

Szöveg: Hegedűs Henrik

Kép: Sümegi Tamás

Jeszenszki Sándor emlékére

Elhunyt Jeszenszki Sándor, a romhányi futballkapu egykori hű őrzője, akit mind sportbarátai, mind szülőfalujában, csak így, egyszerűen Jeszo-nak ismertek. Jeszo: már-már nem is személy – hanem fogalom volt. A jó kedélyű, a mindenkit megnevettető, a minden borút vidámsággá alakító cimbora, a kedves, biciklis alak, aki nélkül üres a romhányi utca, aki nélkül szürke a szüreti vigasság.

1968-tól élt benne a foci világában. Az ifi csapat kapusaként kezdte megragadni a kapuja felé süvítő labdát. Huszonkét éven át védett, ebből tizenhét szezonon keresztül a romhányi csapatban. Persze, hívta őt más sportklub is, így játszott Bánkon, Kétbodonyban és Szátokon is – beválogatták a járási bajnokság legjobbjai közé. De – ami leginkább jellemző volt rá – az öltözőben elmondott bolondos viccei oldották a játékosok feszültségét a meccs előtt, a fiúk felszabadultan futottak ki a pályára, vidáman rúgták a bőrt, mert mögöttük Jeszo állt a kapuban, stabilan és biztatóan. 

Soha nem volt sportszerűtlen, soha nem állította ki a játékvezető. Bolondja volt a labdának, mindegy, milyen sportágról volt szó. Hiszen kézilabda kapusként is megállta a helyét. Sportemberként nem csupán a gömbölyű játékszer volt a gyengéje, hanem a halak is. Imádott horgászni. Hihetetlen történeteket mesélt a nagy csukáról, a nehezen fárasztott cigányhalról, és e történeteken ő nevetett a legnagyobbat. De Mikulásként, kisbíróként, avagy bármit kívánt tőle közössége, a legnagyobb örömmel vetette bele magát az új és új szerepekbe. És játszott, és bolondozott, töretlen kedélyével még a kovászos uborkát is nevetésre fakasztotta.

Engem – s ez most személyes élmény – különösen kedvelt. Első indiai utam után, a Nógrád megyei Hírlapban megjelent sorozatom összes példányát megőrizte.

- Bélám, ha ott lehettem volna veled… - mondta gyakorta.

Nem lett volna botorság. Jeszoval végigkacagtuk volna Indiát.

Öreg barátom, legyen számodra könnyű az anyaföld.

(Jeszenszki Sándor temetése január 13-án, szerdán délután fél kettőkor volt a romhányi temetőben.)

Sztranyovszky Béla

Árvizek a Lókos mentén

Romhányban járva rendszeresen áthaladunk a községet kettészelő kis patakon, a Lókoson, aminek partján egykoron Rákóczi kurucai is megfordultak. Az utóbbi napok kitartó esőzései következtében jelentős mértékben felduzzadt a víz a mederben. Most nincs különösebb veszély, de a múltban a Lókos – és mellékága a Kétbodonyi patak – sokszor megtréfálta már a falubelieket.

Az év legnagyobb részében békésen csordogál vízinövényekkel benőtt, iszapos medrében, szúnyoglárvákat, piócákat, halacskákat - és néha pézsmapockot - terelgetve. De olvadáskor, különösen, ha a forrásvidéken, a Börzsönyben nagy a hó, vagy egy-egy nyári, trópusi zápor, zivatar után elveszti a fejét, tajtékozva, harsogva rohan szűk medre partjai között. Órák alatt megtölti „ágyát”, és minden áron ki akar rohanni az útra, házak közé, kertekbe, szántóföldekre.

Az idősebbek, mint Ott Ottó is, jól emlékeznek az 1963-as jeges áradásra. A jégtáblák fölakadtak a Jánoska-híd pillérénél, megfogták a vizet, ami aztán csak duzzadt, duzzadt, elnyeléssel fenyegetve Romhányt.

- Szóba került már az is hogy fölrobbantják a hidat, ezt azonban a hatóság nem engedélyezte, lévén a híd műemlék. Csónakkal kellett közlekednünk a Pást és a falu között. Volt, aki beleesett a vízbe, de magára vessen, mert berúgott, úgy kellett kihúzni. De aztán elég gyorsan leszaladt az ár, végül nagyobb baj nem lett – mesélt a több mint ötven esztendővel ezelőtti napokról beszélgetőpartnerünk.

Persze, a Lókos „kistestvére”, a Kétbodonyi - vagy, ahogy a helyiek hívják: Malom – patak is tud meglepetést okozni.

- Az 1990-es évek végén, nem emlékszem már pontosan, hogy ’97-ben vagy ’99-ben volt – mondta a kétbodonyi Szabó Gyula – úgy megduzzadt ez a kis patakocska, hogy a két Bodony közötti hídon nem lehetett közlekedni. Valami dolgom volt Nagybodonyban, de még a csizmaszárba is becsapott a víz. A híd korlátjába kellett kapaszkodni, hogy le ne verjen a lábamról az áradat.

(Erre a „kataklizmára” jómagam is emlékszem. Szinte trópusi, monszun-szerű áradat csapott le a falura. Ömlött az eső néhány órán keresztül, aztán, mintha mi sem történt volna, egyik percről a másikra kisütött a Nap. Mély hangú, zúgó mormogásra figyeltünk fel. Feleségemmel elballagtunk az említett hídhoz. Mire odaértünk, már nem volt olyan szörnyű a látvány, de a kisbodonyi kertek végében még fulladoztak a krumplibokrok, a kukorica – Sz.B.)

- 2003-ban volt még nagyon nagy víz a Lókosban – mutatta Ott Ottó – a meder teljesen tele lett. Ott, a házamon horpadás látható az oldalfalon. A víz kijött az útra, már azon gondolkodtam, homokzsákokat töltök, hogy betömjem a lyukat. De aztán nem volt rá szükség, gyorsan leszaladt a víz.

A mostani áradás gyorsan leszaladt. Csütörtökön reggelre már újra csak lassan, komótosan csordogált a víz a patakocskában. Úgy látszik, nem sok hó esett a Börzsönyben. De még korán sincs vége a télnek: nem árt az óvatosság.

Sz.B.-H.H.