Élethű vonatok zakatoltak a mini-síneken

Érdeklődők sokaságát vonzotta három napon keresztül a balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Központban rendezett, hagyományos vasútmodell kiállítás, amely idén a látogatók számát tekintve mindenképpen rekordokat döntögetett.

A szombati kora délutánt választottuk ki a péntektől vasárnapig tartó forgatagban, hogy szemlét tartsunk a gondosan megmunkált terepasztalok világában. Ahogy beléptünk az intézmény aulájába, balra egy asztalnál serénykedő fiatalokat pillantottunk meg. Igazi „bütykölde” kellős közepébe csöppentünk. A gyerekek kitartó buzgalommal ragasztották össze a különböző darabokat, hogy a tervrajzok utasításait tökéletesen betartva kisvártatva már kész állomásépületek és indóházak sorakozzanak egymás mögött. Ez talán az első lépés a szenvedéllyé válás útján, mert bizony, ha gyerekként nem itatódik át az ember a modellezés minden részletével, akkor felnőtt fejjel aligha válhat halálig tartó hobbivá a mini-vasutazás.

Tovább sétáltunk, lassan araszolva a tömegben. Galbács Tamást pillantottuk meg, a nyugat-nógrádi térség elismert „vonatvadász” fotóművészét, aki éppen lelkesen magyarázta egy ismerősének, hogy a falon látható, kiállított képei milyen körülmények között születtek, farkasordító hidegben, vagy szikrázó nyári napsütésben mennyit kellett várni, hogy feltűnjön a szerelvény és a megfelelő pillanatban kattinthasson a gépével.

Néhány lépés után jobbról érdekes látvány fogadott. A széles terepasztal alagútjából gőzmozdony vontatta vonat zötyögött ki, és minő különlegesség, a kéményéből füst gomolygott. Az élethűség szép példája ez – az igazi megszállott modellező minden apróságra gondosan ügyel. Nem messze innen egy teljes Balaton-parti vonalszakasz képe tárult elénk. Még az állomások neveit is szépen kipingálták: Balatonalmádinál éppen két személyvonat találkozott.

Az emeleten szintén akadt látnivaló. A szécsényi Borda Tamás terepasztalánál néhány kisfiú kíváncsiskodott. Egy – vélhetően – németországi csomópont minden ékessége megmutatkozott: autóút felett átívelő vasúti híd, takaros utcák és házak, templom, szikla tetején magasodó várkastély. Odébb egy magyarországi kisközségbe „értünk”, a Somogy megyei Kéthelyre. A terepasztal tulajdonosa alig állta a kíváncsiskodók kérdéseinek rohamát, akik részletről-részletre kitérve faggatták a középkorú férfit, mennyi sok esztendő áldozatos munkája „fekszik” abban, amit most, itt bemutathat.

Benn a nagyteremben is nagy nyüzsgést tapasztaltunk. A terület nagy részét a házigazda, Balassagyarmati Vasútmodellező Klub tagjai foglalták el. Egy nagy kör ívében haladt a sínpár, amelyet követve az Ipoly-parti város állomására jutottunk, de nem napjainkban, hanem csaknem száz esztendővel ezelőtt: akkor még emeletes volt a főépület, akkor még gyakrabban közlekedtek a járatok, pöfögtek végig a gőzösök a Nagyligettől a sétány mentén egészen a központig.

A legkisebbek is kiváltképp élvezték a kiállítást. Két, óvodáskorú apróság a földön ülve-térdepelve szórakozott a különböző játék-vagonokkal, míg fenn a színpadon az érdeklődők serege azt szemlélte, hogyan működnek a váltók egy vérbeli, profi asztalon.

Jártunk még egy kört a helyszínen, láttuk, miként zakatolnak be a szerelvények a szegedi körfűtőházba, és hogyan haladnak a vágányokon az animációs filmből ismert Thomas-mozdonyok. Rövid szemlét tettünk még a termékek tárházánál, hiszen itt nem csak a kiállított modellek varázsában merülhettek el a vonatbarátok, hanem vásárolhattak is bőven, kiegészítve az otthoni gyűjteményeket.

„Cirka” órácskát nézelődtünk csupán a művelődési központban, de annyi tanulságot ebből is feltétlenül leszűrhettünk: kis hazánkban továbbra is töretlen a vasútmodellezés népszerűsége – és nem csak az idősebb nemzedék körében.

Szöveg: Hegedűs Henrik

Fotó: Galbács Tamás