Egy televíziós riport néhány képsora kapcsán –
amely szilenciumon lévő diákokat mutatott – röppent fel bennem néhány gondolat
a kollégiumi élet egyik, üdének semmiképpen nem nevezhető színfoltja, sokkal
inkább kötelező programja, a szilencium létjogosultsága kapcsán.
Jómagam úgy vélekedem, egy évtizeddel ezelőtt,
vagy éppen az elmúlt évszázad utolsó húsz esztendejében bizonyosan volt
értelme, megfogható, megmagyarázható tartalma az effajta „közös csöndes”
tanulásnak. A diákotthoni lét amúgy is szigorú szabályainak ráerősítéseként is
szolgált eme intézmény, és a klasszikusnak mondható, de ma már igencsak elavulttá
vált régi oktatási-nevelési elveket kiválóan szolgálta.
képünk illusztráció
Csakhogy mára alaposan változtak a viszonyok, és
azok a pedagógusok, akik effajta mű-kordákban akarják tartani a fiatalságot,
azok nem csupán kőkemény fába vágják a fejszéjüket, hanem sziszifuszinak
mondható ügyet szorgalmaznak, magyarul teljesen feleslegesen „tépik a
szájukat”. Mert manapság nem arra vágynak a diákok, sőt, kimondom, egyenesen
terhesnek érzik, ha ilyen „szűzies” módszerű szilenciumokra terelik be őket,
hogy effajta körülmények között szívják magukba azt a sok tudományt. Sokkal
inkább vevők lennének a kollégisták az olyan kiscsoportos foglalkozásokra,
amelyen egy szaktanár segít nekik délutánonként a kedves „délelőtti” kolléga
különböző „feladványainak” vizsgálatában, megoldásában, egy-egy kérdést netán
vita tárgyává téve, de mindenképpen a közös megoldás élvezetét is nyújtva a
tanulóknak. Őszintén hiszem és vallom, hogy effajta kiscsoportos foglalkozások
messze többet érnek az oktatás fejlesztése, a módszerek modernebbé válása
terén, mintsem a néma szilenciumok, amelyek – mint említettem – sokkal inkább
csak nyűgnek tűnnek a fiatal társadalom számára.
Ezen kiscsoportos foglalkozásokon túlmenően
persze az önálló, „magántanulás” intézményének sem szabad kivesznie a
gyakorlatból a diákotthonokban sem, de ezeknek nem kötött órakeretben, hanem
szabadon választott módon, akár a „lámpaoltási idő” kitolásával kellene
gyakorlatban megvalósulniuk.
Biztos vagyok benne, hogy magának a
szilenciumnak csak az olyan, eleve zárt rendszerű intézményekben – például
„papneveldékben” – van értelme, ahol nem csupán nem tartják hasznosnak, hanem
eleve kizártnak veszik a modern módszerekhez való közeledéseket, ahol a
hagyomány és nem a korhűség szabja meg a kereteket.
De ez csak az én véleményem...
H.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése