2016. november 21., hétfő

Mi értelme a szilenciumnak?

Egy televíziós riport néhány képsora kapcsán – amely szilenciumon lévő diákokat mutatott – röppent fel bennem néhány gondolat a kollégiumi élet egyik, üdének semmiképpen nem nevezhető színfoltja, sokkal inkább kötelező programja, a szilencium létjogosultsága kapcsán. 
Jómagam úgy vélekedem, egy évtizeddel ezelőtt, vagy éppen az elmúlt évszázad utolsó húsz esztendejében bizonyosan volt értelme, megfogható, megmagyarázható tartalma az effajta „közös csöndes” tanulásnak. A diákotthoni lét amúgy is szigorú szabályainak ráerősítéseként is szolgált eme intézmény, és a klasszikusnak mondható, de ma már igencsak elavulttá vált régi oktatási-nevelési elveket kiválóan szolgálta.
képünk illusztráció
Csakhogy mára alaposan változtak a viszonyok, és azok a pedagógusok, akik effajta mű-kordákban akarják tartani a fiatalságot, azok nem csupán kőkemény fába vágják a fejszéjüket, hanem sziszifuszinak mondható ügyet szorgalmaznak, magyarul teljesen feleslegesen „tépik a szájukat”. Mert manapság nem arra vágynak a diákok, sőt, kimondom, egyenesen terhesnek érzik, ha ilyen „szűzies” módszerű szilenciumokra terelik be őket, hogy effajta körülmények között szívják magukba azt a sok tudományt. Sokkal inkább vevők lennének a kollégisták az olyan kiscsoportos foglalkozásokra, amelyen egy szaktanár segít nekik délutánonként a kedves „délelőtti” kolléga különböző „feladványainak” vizsgálatában, megoldásában, egy-egy kérdést netán vita tárgyává téve, de mindenképpen a közös megoldás élvezetét is nyújtva a tanulóknak. Őszintén hiszem és vallom, hogy effajta kiscsoportos foglalkozások messze többet érnek az oktatás fejlesztése, a módszerek modernebbé válása terén, mintsem a néma szilenciumok, amelyek – mint említettem – sokkal inkább csak nyűgnek tűnnek a fiatal társadalom számára.
Ezen kiscsoportos foglalkozásokon túlmenően persze az önálló, „magántanulás” intézményének sem szabad kivesznie a gyakorlatból a diákotthonokban sem, de ezeknek nem kötött órakeretben, hanem szabadon választott módon, akár a „lámpaoltási idő” kitolásával kellene gyakorlatban megvalósulniuk.
Biztos vagyok benne, hogy magának a szilenciumnak csak az olyan, eleve zárt rendszerű intézményekben – például „papneveldékben” – van értelme, ahol nem csupán nem tartják hasznosnak, hanem eleve kizártnak veszik a modern módszerekhez való közeledéseket, ahol a hagyomány és nem a korhűség szabja meg a kereteket.
De ez csak az én véleményem...
H.H.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése