Leesett az
első hó. Kissé félve indulunk meg Galgaguta felé, ki tudja, milyen út fogad
majd a becskei emelkedőn. Mégis, könnyedén suhanunk fel, hogy aztán annál
lendületesebben haladjunk lefelé a lejtőn. Túlestünk a nehezén, ennél csak jobb
jöhet.
Körbenézünk
a szomszédos dombokon. A szandai várhegy kissé kopott magaslatát is hó lepi el,
körülöttünk minden fehér. Túl Kövesden mintha még több téli áldás hullott
volna.
Keskeny
szalagfalu Galgaguta. Balról-jobbról szinte csak egy-egy házsor látszik,
mögötte már a földek, a lassan csordogáló Galga – biztos valami árvíz idején
nevezhették el folyónak, bár manapság az Ipoly sem a régi, pedig Trianonban
hajózhatónak illették.
Először
túlgördülünk a polgármesteri hivatalon. Szerény épület, megbúvik egy facsoport
mögött. Szerencsére a
polgármester ismerős. Orgoványi László int, fáradjunk beljebb, ő most siet, kis
dolga akadt még a faluban, de máris jön vissza.
Néhány
percet várakozunk csak. A község első embere udvarias, azonnal teával kínál.
Ebben a cudar hidegben bizony jólesik a forró ital. Beszélgetünk: arról
kíváncsiskodunk, mennyire nehéz ma a gutaiaknak? Hogy két megye szélén élnek,
távol minden
várostól, vonzó munkahelytől. De nincs panasz, itt a munkanélküliség kisebb,
mint a környező községekben, talán hét-nyolc százalékos lehet. Sok az ingázó
falusi is, akik az építőiparban dolgoznak, hajnalonként Pestre járnak. De
Gödöllő is nagy felszívó erővel bír. A szomszédos Bercelen meg inkább már
szlovákokat foglalkoztatnak. Hja, ők olcsóbbak.
Finom ez a
tea. Pár korty még, aztán újabb kérdés a polgármesterhez. Az iskola kerül szóba. Gután csak alsó tagozat
működik, de nemrégiben iskolafenntartói társulást hoztak létre Acsával. Az oktatásügy
nem ismer megyehatárokat. Az óvodánál meg Becskével, Bercellel és Szandával
közösködnek.
Orgoványi László
mesélne még, de inkább azt javasolja, keljünk útra. Egy kis falutúra. Kilépve a hivatalból a
polgármester egy építkezésre mutat. Ott készül az új katolikus templom, a régi
háta mögött. Tágasabb lesz, ráadásul toronnyal látják el. A réginek nincs.
Autóval
indulunk, ebben a hóban-sárban ajánlatosabb. Néhány száz métert haladunk csak,
az evangélikus templom mellett parkolunk le. Szép kis terecske tárul elénk.
Díszburkolat, fedett pavilon, kényelmes padok, csobogó – most lefedve, mintegy
"téliesítve” – virágok, és hátul a faluház.
A gutai Faluház – tájháznak
mondhatnánk, a helyi viseleti és népi építészeti kiállításának – a templom
tőszomszédságában, a nagyon szépen kialakított tér szélén áll, idézve a múltat.
Háromosztatú házikó, a tisztaszoba két ablakkal pillant télbe borult, most
éppen néptelen terecskére. Vaskos kéménye szinte még őrzi a „füstös konyha”
sódar és kolbászillatát, a fafüst szagát. Az „első ház” berendezési tárgyai:
szekrény, ágy, sublót; a kiaggatott ruhadarabok: a színesen csillogó „selem”
kendők, ingvállak, a lányok hajába való „pántlikák”; mind a palóc vidék
tótjainak szépségszeretetét reprezentálják. Keveredik persze minden, az
évszázadokon átívelő különböző kultúrák, mást ne mondjak, az írókázott húsvéti
tojás – talán – avar kori motívumain kezdve a magyaros virágok szlovákos
színvilágán át a konyha „sparheltjéig”. Régi piacozó
parasztasszonyok kevert nyelve jut eszünkbe: ”Tágyem do orvosu máma”.
Mélyen bensőséges, mesevilágot idéző kicsi faluház a borús, hideg, téli nap
ellenére.
Néhány
lépéssel odébb, a templom túloldalán furcsa alakok tekintenek vissza ránk.
Hármas szoborcsoport. Középen Árpád vezér komor pillantással réved a távolba. A
Honfoglalást jelképezi. Jobbján a kopjafán oldalt sajgó arcok és egy tragikus
évszám: 1956. A
bal oldali faszobron három szó: Szabadság, egyenlőség, testvériség: 1848
szelleme idéződik meg. Ezek az alkotások is idei “termések”: október 23-ra
készültek el.
Visszatérünk.
Elég hideg van, meg hát a falu főutcáján nagy a forgalom, röpke tíz perc alatt
három teherautó robogott át.
A hivatali
szoba melegében folytatódik a diskurzus. Orgoványi László a 2002 óta eltelt
időszakról beszél:
“A testület
megalakulása után szinte első lépésünk volt, hogy kivilágítsuk a
nevezetességeinket, az evangélikus templomot, ami 1776-ban épült, illetve az
emlékműveket. Aztán korszerűsítettük a buszmegállót, rendbetettük a temetőket.
Mert nekünk három is van ám! Katolikus, lutheránus és baptista. 2003-ban pedig
a falunapkor új díszpolgárt választottunk, Hugyecz Jánosnét, Araka nénit,
nyugalmazott tanítónőt. Érdemes
lenne vele is elbeszélgetni!”
És most mi készül
– jönne a következő kérdés, de a polgármester megelőz. Már sorolja is: a község
határában egy árvízcsúcs-csökkentő tározó – közismertebb nevén záportározó –
létesül nemsokára pályázaton nyert pénzből, mert az utóbbi időben igencsak
megsínylette néhány magasabban fekvő utca a patak – nem a Galga – áradását.
„Itt a későbbiekben akár horgásztóvá is fejleszthetjük a tározót, turisztikai
vonzóerőként. De útfelújításra is kaptunk pénzt, s a művelődési házunk
vizesblokkjára is ráférne a korszerűsítés.“
Búcsúzunk.
Elmenőben még visszatekintünk a falura: kissé szürkül már, felfigyelünk a
karácsonyi díszkivilágításra. A környéken sehol sem láttunk effélét.
Galgagután tehát
mindig kitalálnak valami újat.
Hegedűs
Henrik-Sztranyovszky
Béla
2005. december 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése