Hosszan nyúlik az udvar a Lókos menti szántóföldek
felé. Néhány szilvafa lombtalan váza jelzi a határt. A késő őszi nap párába
burkolja a Vérhegyet, lábam alatt a fénye megcsillan a frissen tört kövek
lilájába, vörösébe, vajfehérségébe ágyazott kvarcszemeken. Terman Sanyi bácsi
szaporán kopog kalapáccsal, vésővel, alakul a kő, freccsennek széjjel a
szilánkok. Udvarában, a falak árnyékában büsztök, szobrok. Csúcsos süvegben
avar vitéz; Cirill és Metód tekintenek rám a ködös múltból, és maga a vénséges
Idő: barázdált arcú öregasszony, lábánál az óra lassan-lassan éjfélt mutat.
Terman Sándor kőfaragó, épületszobrász és
idegenvezető. Senki nem mondaná, hogy a 78. évében jár. Vidáman anekdotázik,
mesél a kőről, szobrairól, hajdan volt gyermekkoráról, családjáról. 1928.
nyarán látta meg a napvilágot. A kisgyermekkor hamar elszelelt, a háború máris
a nyakukon volt. A Romhányi Cserépkályhagyár a frontkatonák gyerekeinek napi
néhány pengőért munkát biztosított, ezzel is segítve a kereső nélkül maradt
családokat. Így kezdett el ő is dolgozni a gyárban. Aztán a szép, egyenes,
vonalzóval megrajzolt paraszti sors: sorozás, katonaság, leszerelés, munka.
Legalábbis egy darabig.
- 1953-ban szereltem le. Már akkor aktívan
sportoltam. Ezért a gyárban olyan munkát kaptam, ami mellett maradt időm erre
is. Fogattal, két lóval fuvaroztunk a gyáron belül is, szenet, kályhacsempét,
meg kintről is, szalmát. Abba csomagolták a csempéket szállítás előtt.
* Te és két társad alakítottátok a ROTEMO-t. Mi volt
ez?
Nem volt – emeli fel az ujját – ma is aktívan
működik! Hármunk nevének kezdőbetűiből hoztuk össze ezt a mozaikszót: ROttek
József, TErman Sándor és MOlnár László. Laci bácsi edző volt a Romhány SE-nél,
Jóska pedig a szövetkezeti bolt vezetője. Kis alaptőkével indítottunk,
szponzoráltuk a jó sportolókat, szerveztük a sportéletet. Mai napig évente
megrendezzük a ROTEMO Kupát, persze, már nem velük. Hármunk közül már csak én
élek.
*Sok mindent csináltál életed során. Voltál fuvaros,
téglagyári dolgozó Óbudán, tanácselnök, MHSZ-titkár, személyzeti osztályvezető
a gyárban, most meg a kőfaragó,
épületszobrász büszke címét viseled.
A honvédség befejezése után – ahogy mondtam – a gyárban
fuvaroztam. Akkor kezdtem már a házépítéshez előkészíteni a követ. Ahogy
foglalkoztam ezzel, a bányában forgolódtam, követ hordtam, láttam, hogy nem
egyszerű dolog ez, ez szakma. Elkezdtem saját magam megdolgozni a követ, és úgy
láttam, hogy ez nekem megy. Megszerettem a követ. No, de ha már így történt,
akkor valamit kell kezdeni, hiszen nekem állandó az új utáni éhségem,
nekikezdtem munka mellett tanulni, és megszereztem a kőfaragó és épületszobrász
képesítést Balassagyarmaton. Néhány alkotásomat, vagy inkább mondjam így:
létrehozott munkámat nem kell szégyellnem. Tehát a szakmán belül is elfogadott.
Bizonyítja az, hogy már több helyen felavattak, beépítettek belőlük. Ha
bármikor arra járok, jó érzés azt mondani: ez is az enyém! Kárpátaljára sűrűn
járok ki alkotótáborba. Amit ott létrehozunk, azokat a szobrokat, alkotásokat
ott is hagyjuk, odaajándékozzuk az ottani magyaroknak. Nagy büszkeségem, hogy
én faraghattam meg Székelyudvarhelyen a romhányi születésű nagy
pomológusunknak, az 1848-49-es szabadságharcban aktívan résztvevő Bereczky Máté
tábornoknak a mellszobrát. Körülbelül 50-60 szobrom van, döntően mellszobrok.
Kétbodonyban egy Rákóczi, Győrben egy 1848-as portré, de van ott egy Anya
gyermekével szobrom is. Érsekvadkerten pedig Árpádházi Szent Erzsébetet
faragtam meg. Tulajdonképpen nem is szobrászatnak veszem, amit csinálok, inkább
csak a magam gondolatát kivetíteni egy ilyen anyagba, mint a kő.
Aztán mondja még tovább: „réges-régen használják ezt a
követ. Az 1700-es években, még II. József, a „kalapos király” idejében
telepítették be Németországból ide a kőfaragókat. Így kerültek ide a Terman, Patterman,
Holman családok. Ezt anyakönyvileg lehet bizonyítani. A romhányi kő különleges
anyag. Az oligocén korból, körülbelül 25-35-millió évvel ezelőttről származó
üledékes kőzet. Lényegében különbözik minden más kőtől. Érdekes, hogy itt, alig
50-60 kilométeren belül lehet találni bazaltot Nógrádkövesden, mészkövet a
Naszályban, nálunk pedig a homokkövet. Kicsiny földrajzi távolságok, mégis
évmilliók választják el ezeket egymástól. Nem is használok másmilyen követ,
csak ezt. A bazaltot főként gépi megmunkálással lehet felhasználni, a mészkőnél
pedig szebb ez a kő. Minden színben lehet találni, van fehér, vajsárga,
rózsaszín, vörös, lila, a színskála egésze megtalálható. A lila keményebb, a
vörös porlékonyabb. Máshogy fogja az ember a vésőt egyiknél, máshogy üt a
kalapáccsal a másiknál. A fiatalabb kőben megkövesedett gyökérmaradványokat
találsz, egyebütt meg kagylófosszíliát, vagy ammoniteszt. És időtálló ez a kő.
Bizonyítja ezt a híd itt, a Lókoson, a Jánoska hídja. Az 1700-as évek vége felé
építették. Közel háromszáz esztendeje támadják a téli fagyok, a Lókos áradásai.
Ment rajta át a forgalom, a teherautók, a háborúban a tankok, és mégis „állja a
sarat”. Szeretek ezzel a kővel dolgozni, ismerjük egymást, a kő és én.
Időtálló. Hogy ilyen, abban nekem nincs semmi érdemem. A természet hozta létre,
én csak megformálom. Remélem, hogy azok az alkotások, amiket készítek, szintén
ilyenek lesznek. Bár több időt fordíthatnék rá, mint amennyit tudok. Gyakran
elvisz másfele ez a taposómalom élet, ami nem mindig hagyja azzal foglalkozni
az embert, mint amit szeret. De ebben semmi panasz nincs, mert egy 77 évet
elhaladott ember tapasztalatával mondom, hogy az aktív munka többet használ
bármilyen gyógyszernél.
Elgondolkodva megyek végig a szobrok során. A
kapunál még meghallom, hogy Sanyi bácsi kalapácsa megcsendül a kőhöz szorított
véső fején.
Sztranyovszky Béla
(Megjelent 2005. november 4-én.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése